Hammer Ferenc: Paszták népe (Tangó (az utolsó))

publikálva
1997/48. (11. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hangunk kivételesen hallatsszon messze, metszőn, élesen. A hallgatás szégyenét és a túlélés örömét hagyjuk meg az önkéntes áldozatnak, a feljegyzéskészítőnek, az írnoknak, ki mint a kötél eloldozója ott marad a szigeten, hogy a többiek mehessenek. Elfordítod a fejed? Elnézel balfelé? Késő már, kedves behemót, sikollyal fizetsz érte. Elnézést, hogy így mondom, de most pontosnak kell lenni. Célunk, hogy legalább estig maradjunk egyben, ami nagy kihívás a körülményeket tekintve, de talán reménykedhetünk. Hol vannak, hát hol vannak most azok a híresen jó kérdések? Sajnos még nincsenek itt az emberek, akik tanácsukkal segíthetnének rajtunk; egy óra múlva jönnek. Sokba kerül ma nekünk ez a késlekedés, a közönség nem megértő. A keservek mai napi listája, mint kiderült, hát ezúttal sem volt teljes, duplán fizetünk a hiányért. A hagyományosan jó, megszokott pillantás magunkra kétségbeejtő következményekkel fenyeget. Ez a lista... Pedig mindez egy papírlapon elfér, nem rövidebb, mint egy újévi jókívánság, nem hosszabb egy halászdalnál; súlyozás, mérték, zsinórok.

Hangunk kivételesen hallatsszon messze, metszőn, élesen. A hallgatás szégyenét és a túlélés örömét hagyjuk meg az önkéntes áldozatnak, a feljegyzéskészítőnek, az írnoknak, ki mint a kötél eloldozója ott marad a szigeten, hogy a többiek mehessenek. Elfordítod a fejed? Elnézel balfelé? Késő már, kedves behemót, sikollyal fizetsz érte. Elnézést, hogy így mondom, de most pontosnak kell lenni. Célunk, hogy legalább estig maradjunk egyben, ami nagy kihívás a körülményeket tekintve, de talán reménykedhetünk. Hol vannak, hát hol vannak most azok a híresen jó kérdések? Sajnos még nincsenek itt az emberek, akik tanácsukkal segíthetnének rajtunk; egy óra múlva jönnek. Sokba kerül ma nekünk ez a késlekedés, a közönség nem megértő. A keservek mai napi listája, mint kiderült, hát ezúttal sem volt teljes, duplán fizetünk a hiányért. A hagyományosan jó, megszokott pillantás magunkra kétségbeejtő következményekkel fenyeget. Ez a lista... Pedig mindez egy papírlapon elfér, nem rövidebb, mint egy újévi jókívánság, nem hosszabb egy halászdalnál; súlyozás, mérték, zsinórok.

Mielőtt elmész, vess egy pillantást szobádra, magad képére, az elmúlási válság négydimenziós grafikonjára. Az izgalmi állapot mindig perspektívát ad a megfejtéshez. Mielőtt elmész, valószínű, eszedbe jut a megfejthetetlen dilemma, miszerint amit láttál, az egy meghatározott volt a sok közül, vagy pedig magát a jellemzőt láttad, az egyed és a típus dilemmája. A menet áll. - Nos, te is mehetsz tovább. Jaj, de csökönyös lettél itt ma nekem, bár nem mondhatnám, hogy nem áll jól. Arcodon értetlenkedő vigyor, mosolygásba rejtve, kabátod alatt pisztoly és szalonna. Kezed mozdulata ezt kérdezi: Lehet szeretni egyáltalán? Csökönyös lettél, nem hiába; továbbra is lehet beszélni rólad, a legfőbb beszédtéma mégis: mikor mit nem mondtál. Az elhallgatott megjegyzések tárháza, a Magritte festette Andrássy úti Operaház, másfél hüvelyknyire a föld fölött lebegve. Ne dugd a szárnyad alá a fejed, kedves; én szeretem, jól tudod, volt érzéked mindig az oda nem illő idétlenkedéshez, amire most igazán alkalom nyílik, hisz rólunk van szó. A feszültséget persze nem kell kelteni. Másképp mondom. Köztudott, hogy elviselhetetlen a befagyott reakciók hidegsége, a görcsös kaparászás a fagyban. Azonban van fogalmad, drágám, arról a bibliai bűzről, ami a lefagyasztott dolgok olvadásával járna? Amikor lábra kapna, szárnyra kelne minden, aminek nem kellene? A reménység színe: Hideg. És tompán fénylő. Kérlek, használd az eszed, kivételesen ne hagyatkozz tapasztalataidra. Két dolgot láthatsz magad előtt az asztalon: a kételkedés úgyszólván soha ki nem ürülő serlege; a kivétel szerencse és kegyelem dolga. Némileg takarva, mögötte egy asztali óra, mely a helyi időt mutatja, bár most éppen nem jár. Van jó emberünk, ki beállítsa, mindig az adott igényeknek megfelelően; de az óra maga nem jár. És emberünk is távol jár valahol éppen. Tanácskozásunk vége felé jár. Az összegző kérdések nem pusztán együttlétünk közös emlékezete. Ezek a kérdések belső órájuk révén a mi időnket mutatják, ilyenformán pusztán azt jelzik, hogy élünk, ebből sejthető továbbá, hogy kezdeti kérdésedre adott válaszom: igen. Igen, lehet még szeretni, és nem csak lehet, ez maga olyan szerelemféle. A kérdések pedig saját magukra adott válaszok is egyben. Rólad meg rólam nem is beszélve. Nem figyelsz, úgy látom... A teremtésen jár az eszed, megint? Szomorkodol, hogy nem megy, hogy nem bír el a lábad; hogy forgatnád a nyelved éllel, de csak szakadozott röhögésre futja.1 Repedezett, dagadt ajkaid undorral viselik el a különben lelkes szőlőzsírrudacska ezúttal ímmel-ámmal való közeledését. Egy köbméter sem választ el a szoc-szürreál téglafaltól, amiről klasszikus módon, jóformán egyenruhaszerűen hiányoztak a vakolatdarabok, együtt a kánonszerűen futó, penészes vízerecskékkel. Ez a pillanat jót tett, a beugró képben meglátod magadat is, és az érzékszervek nélküli, eszement kétségbeesés kimódolt búskomorsággá szelídül. Hallgass talán valami zenét.

1 Kuplé: Forgatnám a szavakat, ha lenne hozzá nyelvem / Bambulnék én, Kamerád, ha lenne hozzá merszem

publikálva
1997/48. (11. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk