Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Túl a Tiszán)

publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kőrösi Csoma Sándor unokája vagyok én. Gondoltam, felkutatom a kárpátaljai rokonokat, ha már úgyis a határtól tízpercnyire, a Tiszán töltöm az időt. Felfedező út lesz, mondtam Attilának, a nem egészen tiszta paraméterek miatt, de nem látszott ijedtnek, neki mindegy, úgy nyilatkozott, hol teszteli meg a kéthetes kocsit. Súlyos tévedése gyorsan kiderült. A magyar oldal még megvolt úgy-ahogy, önbizalommal gördültünk át egy kékre festett disznóól elé. Végigérnék benne fekve biztosan, de legalább nyolc tányérsapkás arc volt az ablaknak sejthető lőrések mögött. Néztek egyelőre, összeért a válluk, nem történt egy jó óráig semmi sem. Tüzeltek erősen, valószínű, főztek, arra utalt, hogy füstöl a tető. Mi lesz, ha kijönnek, mondom Attilának, az a nyolc szempár nem ígért semmi jót. Egy nő volt az előőrs, a kócsert követelte, nem volt neki az útlevél elég. Na az meg mi lehet. Kócser nincsen, baksis búgyet, nem is tudtam Attiláról, hogy ukránul is beszél. Probléma, probléma, probléma, sóhajtozott a jóasszony, csóválta egyre a kontyos fejét. Kezdett úgy kinézni, hogy nem lett meggondolva ez a látogatás.

Kőrösi Csoma Sándor unokája vagyok én. Gondoltam, felkutatom a kárpátaljai rokonokat, ha már úgyis a határtól tízpercnyire, a Tiszán töltöm az időt. Felfedező út lesz, mondtam Attilának, a nem egészen tiszta paraméterek miatt, de nem látszott ijedtnek, neki mindegy, úgy nyilatkozott, hol teszteli meg a kéthetes kocsit. Súlyos tévedése gyorsan kiderült. A magyar oldal még megvolt úgy-ahogy, önbizalommal gördültünk át egy kékre festett disznóól elé. Végigérnék benne fekve biztosan, de legalább nyolc tányérsapkás arc volt az ablaknak sejthető lőrések mögött. Néztek egyelőre, összeért a válluk, nem történt egy jó óráig semmi sem. Tüzeltek erősen, valószínű, főztek, arra utalt, hogy füstöl a tető. Mi lesz, ha kijönnek, mondom Attilának, az a nyolc szempár nem ígért semmi jót. Egy nő volt az előőrs, a kócsert követelte, nem volt neki az útlevél elég. Na az meg mi lehet. Kócser nincsen, baksis búgyet, nem is tudtam Attiláról, hogy ukránul is beszél. Probléma, probléma, probléma, sóhajtozott a jóasszony, csóválta egyre a kontyos fejét. Kezdett úgy kinézni, hogy nem lett meggondolva ez a látogatás.

Egyenként másztak ki fáradtan a napra, probléma, probléma, ez volt a köszönés. Egy összefüggő sóhaj lett az a délelőtt, nem sajnált így engemet még senki sem. Hogy ne fájjunk annyira nekik, megkapta mind az ezresét: csak erre küldték ki a gyakornokot, vezesse le az érdemi átkelést. Õ az elkobozzuk szót szerette inkább, vagy tudta csak magyarul; ezt hajtogatta, míg gusztálta tűnődve az Alfa Romeót, s pontokba szedte ukránul, hogy mikor. Hívjátok fel inkább a centrálníj bagázst, lett neki ajánlva egy újabb ezresért, hogy kiderüljön, tiszta a gép. Délután lett, mire lenyomozták, ha létrejött egyáltalán a kapcsolat. Egy ideje én már akkor egy nagy kövéret néztem, mondom Attilának, ne örülj nagyon. Háromlábú széken tartotta a sorompót láncon, s egy óriási gukkerrel sasolta odaát a benzincsempész Mercedesek több kilométeres sorát. Ez a legfáradtabb, bazd meg, már fel se áll, kivárta, míg mindenki egyenként odamegy. Probléma van, mester? - rutinos voltam már -, nem szólt, csak bólintott, de akkorát, hogy az kétezret jelentett legalább. Három óra nyolckor húzta meg a láncot, olyan mozdulattal, ami maga volt a megbicsaklott élet, a keserű sors, a végtelen szenvedés.

Na, akkor most merre, kérdezte Attila, hát ez az. Úgy nézett rám, mikéntha remélné, beugrik valami helységnév a gyerekkori emlékek közül. Nagyszőlős az megvolt, rémlett legalábbis, hogy oda járt suliba valami gyerek. Ezen túl azonban csak arra emlékeztem, hogy kacsintós pénztárca, kosaras melltartó Miskolcon, amikor átjöttek, nem maradt. Derengett egy név még, Babci, igen, Babci, Babcit keressük, ukrajnai lakos. Még szerencse, hogy minden faluban álltak a megállóban ilyen szomorú emberek, kik nem adták föl még, hogy aznap valamiért jön majd a busz. Felvettünk két ijedt szeműt gyorsan, a Prodigy helyett Attila diszkréten berakta Szécsi Pált. Sorolni kellene, mondom nekik, a helyeket szépen Nagyszőlős után, nem volt jobb ötletem. Egyszer elhangzik csendesen, Gugya. Gugya, gugya, gugya: hogy van az magyarul: Gödényháza - ez az, mondom Attilának csapkodva a térdem, megvagyunk: ez az úti cél, a Babci névvel a kocsmában már vígan elboldogulunk. Megvannak, istenem, a maradék családom, a kint rekedt rokonság, akik nem úszták át nagyapámmal Újlaknál a Tiszát, igen. A gugyai vonal. Az eredet.

Itt vagyunk, nincs itt senki sem, harsogta a magnó, mikor begördültünk a ház elé, miután korábban nagyon helyesen azt is üvöltözte, hogy az emlék elől senki nem bujdoshat el. Hozhattam volna valamit legalább, egy üveg bort, így huszonöt év után. Álltam a kertkapunál, kapált bent egy ember, úristen, az apám. Néztünk hosszan egymásba bele, mozdulatlanul. Jött Babci is, maga, egy darabig csak, igaz, mert utána meglassult, ő is csak állt szótlanul; telt az idő rendesen. Mint egy rossz film, gondoltam, de inkább csak azért, hogy tartsam magam valahogy, ne legyek érkezőben máris elbukó. Na, ki vagyok, oldottam fel abban a jó rokonszenves stílusomban a megdermedt helyzetet, de akkor már futott kifelé a házból vagy négy nemzedék őrült zokogással, hogy rám vesse magát. A legjobb nevelésű kamaszlány vált csak ki a bolyból, üldözőbe vett egy megtermett kacsát. Mindig mondtam, egyszer eljövök, szóltam vészjóslóan, mindig mondtam: itt vagyok. Igaz, hogy ezt sose mondtam, tízévesen pláne nem mond az ember ilyeneket, de elég hatásos volt, mert az is rákezdte, aki eddig csak szipogott. Mondtad, mindig mondtad, megmondtad, Tibikém, kijött az egész utca a nagy zokogásra, ki halt meg, mikor lesz a temetés.

Pálinka érkezett, főtt a madár, bontott a máj, mint a fene, másfél év kihagyás után. A szegénység rémtörténetei közben, megfeneklett életek, csernobili kiküldetés, elvett földek, ilyenek. Tiszta szemű huszonéves lányok, ahogyan elnyeli őket a sár, beszippantja mindet Gugya, plusz egy szeszes ukrán, mint ráadás. Nem is bírtam hallgatni az életeket a hatodik kör után: na, ott a kacsa fölött be lett ígérve minden rendesen. Csupán öt-hat sorsot kell megoldjak, ahogy emlékszem, mindösszesen: de abban a férjszerzéstől az áttelepülésig minden benne van, iskoláztatás, fogorvos, komplett egzisztencia. Egy szülés is lesz? Debrecenben? Meg van oldva, csillagom. Lakás is kell? Állás, ajánlás, protekció, útlevél: nem probléma, gyertek bátran, itt a címem, túlbeszéltük, véreim.

Sötét volt már, mire elrendeztem azt a pár életet. Egy kocsmába keveredtünk közben valahogyan, lámpa nem volt, de fénylett a jövő a családom felett. Kikértem a pultot nekik utolsó erőmből, tíz percig rámolta a csávó lefelé az üvegeket. Tánc lett szorgalmazva később, de nem kívánta már a láb, néztem inkább a ködön át, hogy megjegyezzem őket, az arcokat, elázó enyéim arcait. Aztán az volt, hogy szólt Attila, menjünk, ez már meg van oldva, de még ott a határ; az se lesz piskóta, öreg.

publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk