Szép Ernőnek mindig van az asztalomon egy kötete. Indigó, három ceruza, sok toll, papír, egy 4 éve (kiadónak) eladhatatlan Doderer-fordítás és két szótár van mindig az asztalomon, meg még sok minden, ami (ezek szerint) nem gyakorlatilag van. Írógépem alatt az a piros posztódarab van, melyet mindig magammal vittem Londonba, Dublinba, mikor hogy, 1997-ig, amíg volt oly mértékben hulladékmunka, melyet földön ülve (míg kint a balkáni áttelepülők kondérjában rotyogott a néha füstriadós-jóféle húsétel-kezdemény) végezni lehetett, ezalatt zajlott London élete nélkülem, a gép be volt ágyazva paplanba, lábam az ágy alatt, duruzsolt a csőfűtés, szemetem (alig volt) kitettem a folyosóra, ott melegedjen. Az életet, barátom, szétszórja itt az élet, írja (vagy a Néked szól, vagy a Magányos éjszakai - illik már tudni! annyit mondtam! ezt is mindig én mondjam? - egyik versszakában) Ernő úr, de nem!
Nekem összetartotta az életemet, hogy hittem az ilyen londonozásban (a dublinozás más volt! ott sosem lóirodáztam, beutaztam inkább a szigetet pályák dolgában, voltam vagy kilencen, s elderítő-felhárító találós kérdésem: "Curragh derbypálya vasútállomásán a vonatból kiszállva mi a legfeltűnőbb?" Na, az, hogy lépcsőket tolnak a kocsiajtókhoz, olyan alacsony a peron. Ilyen egyszerű lélek vagyok, mindig a legegyszerűbb nekem a középponti, ezért is értek egyet a pesti helyzet elemzésével, hogy itt afféle csőfűtéses, ágy-alatt-a-láb dolgozó turistáknak érezhetjük miszegénységünket lassan.
Szép Ernő rájött, hogy amit már felderítünk, az aligha derít fel minket, s az egyben elháríthatatlan. Magam, mint igazi egzisztencialista, kitaláltam ezt az elderítés-felhárítás fogalmat. Tőlem, ha sokat tisztítom, minden csak el-derítettebb lesz, aztán az egész miatt égnek csapom karom a Nemlétező felé, a dolgok okát felfele hárítom, kb. az időjárásjelzések ilyenek. De Szép Ernő is egzisztencialista volt. És az egzisztencialista az, aki ugyanazt éli át, amit mások, csak neki nem az újjáépült szálloda, a GDP vagy a várhatóság a fontos, hanem annak módja, ahogy él. Ahogy átél. Erről dumál folyton. Ettől egzisztencialista.
Umberto Eco regényművészetét most hagyjuk, de tanulmányaiban előpendíti szépen, hogy ő azért mond el mindent sokszor, mert ha a(z úgynevezett) művésznek, gondolkodónak, sőt, tehátvanónak (bot ne belőle, nyűtten!) tényleg fontos, ezt folyton föl is emlegeti, miért ne tenné, hadd tudják meg, hogy másoknak is fontos. De olvassunk bele bármi igazi és felkavaró írásműbe, ott ez a dolog. Duchamp-ról írva a kitűnő Chalupecky leszögezi, a Mester nyomán: úgyis a közönség dönti el, mi a művészet, meg hogy mit jelent. Valamint: a műalkotások már-már csak a magánszférában élhetnek hitelesen. Aztán a fájóan nagyságos Kurt Cobainről olvasom (itt!), amit olvasokÉ és mint közönség, azt érzem, délig olvasnám ezt a sztorit, ezt a dolgozatot, csavarognék olvastán, de hát egy írásműnek be kell fejeződnie. Fájó, de be. Különben elderítődne és felhárulna csak.
Na, szép volt; és a lovaknál nekem sose a szerencsejáték; hanem 1990 után (a hülyébb agyam ellenére) jól éreztem, ez így nem lesz nálunk jó. Volt is 1994-ig enyhe irodalmi szünetem, melynek termékei közül egyébként csak az emígy-úgy magasztalt KOPPAR KÖLDÜS c., történetesen nem ágy alá dugott lábbal, hanem mindig kistévének szaladó kocsijú, Aachenben vásárolt, leszállított árú, 16 kilós villanygépen írt verseskötetet lehetett enyhe leszarással nyugtázniÉ sebaj, elmúlt. A gép kocsija mindig beleütközött a tévébe, s így lett a profi félreütősdi művészeti vezérelvem (a könyvben; meg Szpéróról is ott volt az alapvers, már bocsánat, a Londoni Mindenszentek).
Kafka szerint mindig az író a hibás, szerintem is (Ecózom!): "Bűnös vagyok avagy szent: bűnös vagyok annyi szent!" (Kisangyalom, mert ez ilyen nótára jár, nem? Hejtyetye.) Szép Ernő azt mondja: ismeretleneket szeretett volna karon fogni, így, két szóban, és az igazat beszélni "nékik". Magányosan éjszaka csavarogva viszont nagyon nekikeseredett. (Ahogy nappal is mindig, a végén. Pedig ő eleget tett az élet kívánalmainak, írt kuplét, operettet, meghajolt, szép ruhában járt és a többi. Ebből nehezen mászik ki, bár sokan húzkodjuk fel s még feljebb.) A lónál az volt, hogy konkrét. Azonnal van. Csak én döntök: ihlet (!) és információk osztása-szorzása, hatványozása-gyökvonása, elderítése-felhárítása alapján. A lójáték az élet nemes bosszúhajlamát mutatta aztán: zseni (talán!) egyedül ebben a tárgykörben lehettem volna, s azt se mondom, "ha van rá pénzem", mert épp ezzel a zseniséggel lehetett volna megszerezni a pénzt. Például megjátszani Napóleont 10 az egyhez, mert hekiből egy Buonaparte nevű szállodába mentem be nézelődni játék előtt. Sorolhatnám. Ahogy Ottlik szerint a Mohácsi Vész és nagy történelmi bukásaink az ünnepnapok, szerintem is a rettenetes (és látszólag ok nélküli) lókihagyások az emlékezetesek. Nem az olykori "hatalmas" nyerés és a szemetelő esőre emlékeztető, folyamatos-apró, de biztos vesztés.
Külön bekezdésbe: a sors bosszúhajlama ott mutatkozott, hogy meg kellett értenem, hiába volnék, mint minden ember, csak aktívabban, fenség az ötleteimmel (megérzéseimmel), de mint minden ember, én én vagyok, egy gyarló, gyatra, gyakorolgató alak, aki az életével nem bír mit kezdeni a következő zsenialitásig (de utálom e szót! én átéltem! én utálhatom, persze, csak lovakkal éltem át és verebekkel), hát játszik - és veszít. Így rohan mindig önmaga után.
Nem a magányos éjjelit nem bírja az ember, hanem önmaga magányos nappaliját. Láttam ezt legutóbbi "szereplésemkor": szerettem volna túlesni. Ez volt nekem a lójáték. A túlesés példásan sikerült. Elvesztettem addigi összes nyereményemet úgy, hogy a célversenyekhez, melyeket megjátszottam volna (jól? ki tudja), el se jutottam. Szó szerint elkutyáztam (agarak), el-dél-afrikáztam az erre fordítható, mondom, szép kis nyeremény pénzt. Nullovics Nulló maradt. Emez összeget tartalmazó pénztárcámat, ráadásul, egy virslisbódénál kinyomtam kínai gatyám zsebéből. Ám egy menhelyi öregnéne, akinek utolsó cigimet, egy dobozt öt szállal még, odaadtam, figyelmeztetett, hogy a tárca kettőnk közé esett. Cent nélkül álltam volna Bécsben. Sebaj, így a másnap hajnali vonattal hazajöttem, s méltóképpen vettem újságot, sós kiflit, bort, cigit is. Az utazósdit belátható időre befejeztem. Minek menjek? Semmi egzisztencialista esélyem nincs, mert nem engedélyeztem magamnak. Múzeumot meg már eleget láttam.
A bor az utolsó borom volt - "örökre", remélem. A sörrel dobtam ki a bort. De akkor a sörre kaptam rá úgy, hogy halomnyi dobozzal ittam meg naponta. S tovább híztam. Iszonyú volt megválni a Beck's, a különféle Schlossok és Frankensteinek szép hengereitől. De július végén már hatodik hete ment (megy) ez, fogyok vissza nadrágjaimba, el akarom érni mámorítóan 59 kilós állagomat (ezúttal 92-ről tán!), csak nem Londonban és lovival fogom ünnepelni. Visszatérek nadrágjaimba, mint (írtam ezt, gyanús! de Eco nyomán elismétlem!) Párizsba de Gaulle, csak e nadrágok nem kollaboráltak. Nem kollaborálok én magammal sem, legföljebb vánszorgok, így laborálok. (Megj. akkor volt legszebb lótörténetem. Egy penny volt a szegénység szőnyegének kiégett likába hullva - dropped - szobámban. S volt egy Penny Drops nevű ló, valami 16 az egyhez. Én barom, akármennyivel megtehettem volna. Lóversenyző zseni se voltam. Persze, zsenik egyáltalán nincsenek, ez listám fontos tétje.)
