Akinek van szeme a matematikai látásra, az általában úgy emlékszik vissza az iskolai matematikaórákra, mint folyamatos, masszív unatkozásra. Akinek nincs erre szeme, az úgy, mint folyamatos, reménytelen frusztrációra. Még ha sikerült is megtanulnia a tananyagot és az egyik példa mintájára megoldani a másikat, akkor is egy permanens "nem értem" élmény maradt meg benne. A matematikától pedig egy életen át távol tartja magát, amennyire csak lehet.
Aki jó mozgású gyereknek született, annak az iskolai testnevelésórákról vannak hasonló emlékei: hosszan kellett végeznie egyszerű, unalmas gyakorlatokat, amelyek fárasztanak, de nem edzenek. Akinek viszont ezek a gyakorlatok nehézséget okoztak, az még ha megtanult is egy-két tornaelemet, végig azt érezte, hogy "nekem ez nem megy". Ha ennek ellenére rákapott egy sportágra vagy a táncra, vagy valami más olyan testmozgásra, ami örömet okozott neki, akkor sem talált sok közöset a megkedvelt mozgásforma és a testnevelési órák anyaga között. Ha pedig valaki 30-40 évesen úgy érzi, kicsit elpuhult, és valamit mozognia kellene, a legrosszabb, amit tehet, ha iskolai tornaórai emlékeit veszi elő. Ezzel súlyos sérüléseknek teszi ki magát.
Ennek ellenére ez a két tantárgy makacsul ellenáll minden komolyabb reformkísérletnek, nemcsak nálunk, hanem mindenütt a világon. Jó okkal. Noha a kirakatban mutogatott céljukat (a logikus gondolkodás megtanítása, illetve a mozgáskultúra alapjainak elsajátítása) csak nagyon mérsékelten érik el, van valami igen fontos egyéb szerepük a nevelési folyamatban. Ezek a tárgyak a legtöbb diák számára életre szóló szorongás- és frusztrációélményt nyújtanak, és ennek megadása az iskola egyik legfontosabb feladata lehet a társadalmi életre nevelésben, a szocializációban.
A matek és a torna az a két tárgy, ahol a hibás gondolatmenet, illetve a hibás mozdulatsor a legegyértelműbben érhető tetten és bizonyítható rá az elkövetőjére. Ezekben a tárgyakban érvényesíthető a legjobban a tekintélyelv: van helyes gondolatmenet, helyes mozdulatsor, és sok tanulással, gyakorlással valamennyit te is elsajátíthatsz belőlük. Ami pedig igazán frusztráló mindebben: hiába tanulsz akármennyit, vannak emberek, akiknek ugyanez könnyedén, szinte tanulás nélkül is jobban megy. Ezeken az órákon tanulja meg a legjobban a diák, hogy hová helyezze el magát a világban, ahol szép számmal vannak nála okosabbak, ügyesebbek, rátermettebbek.
A matektanár a legtöbb iskolában valójában szellemi tornatanár. Feladata, szerepe a nevelési folyamatban sokkal inkább a szocializáció, mint egy tudomány alapjainak a megtanítása - mint ahogy a tornatanár feladata sem a mozgáskultúra alapjainak lerakása. És ha e két tantárgy elsődleges szerepe valamiféle szocializáció, akkor nem biztos, hogy valóban másként, modernebbül, jobban kellene ezeket tanítani. Lehet, hogy a létjogosultságukat veszítenék el azzal, ha élvezni lehetne őket, ha felszabadultságra adnának lehetőséget. Focizni vagy érdekes problémákon gondolkodni az iskolán kívül, szabadidőben is szoktak a gyerekek, ahhoz nem feltétlenül kellenek az iskolai keretek.
Nem vitás: baj, ha az iskola esetleg örökre elveszi az emberek kedvét a logikus gondolkodástól vagy a testmozgástól. De még mindig ez a kisebbik baj. Az ember eléggé robusztus lény, a legtöbben valahogy mégiscsak megtanulják örömüket lelni a testmozgás vagy a gondolkodás valamilyen formájában. Nem olyan fontos, hogy az éppen a matematika vagy a torna legyen, van sok más is. A nagyobbik baj az lenne, ha az iskola nem végezné el a fő feladatát: azt, hogy többé-kevésbé jól szocializált állampolgárokat neveljen. Ezért pont a matematika és a testnevelés az a két tantárgy, amelynek tananyaga, oktatási stílusa a leginkább hasonló a legkülönbözőbb országokban, és ezért bizonyult mindenütt e két tantárgy a legkevésbé alkalmasnak a reformokra.
Ehhez a pedagógiai funkcióhoz csatlakozhat a többi tanár is a maga módján, például úgy, hogy memoriter tanulnivalókat ad fel. Pszichológiai kísérletek hosszú sora mutatta ki, hogy a memória ugyanúgy csak nagyon korlátozottan fejleszthető, mint a matematikai képesség vagy a mozgáskultúra. Mindhárom fejleszthető valamennyire - és fejlesztendő is -, de a fejlesztés eredményeként az egyéni teljesítmények közötti különbségek nem csökkennek, hanem nőnek. Ezért fakad egy tőről Karinthy Tanár úr kéremjének három frusztráló iskolai alapélménye: a matek, a torna és a memoriter.
Mindhárom terület fejlesztésére vannak sokkal élvezetesebb módszerek is, mint az iskolákban szokásosak. De általában az ember azt él-vezi, ami amúgy is megy neki, miközben abban szorul a leginkább fejlesztésre, ami nem megy. Ez utóbbi területeken viszonylag csekély javulás is sokat számít, és ezt majdnem mindegy, milyen úton érik el. Ha egyszer más okokból szükség van kevésbé élvezetes, erősen frusztráló fejlesztési módszerekre is, akkor a legjobb, ha ezeket az ilyen területeken alkalmazzuk. Még mindig jobb, ha a matematikát utálják meg a diákok, mint ha az irodalmat vagy a biológiát - kivéve azt, aki épp a matekhoz tehetséges. Az ő szocializálásához megmarad a torna és a memoriter; senki sem lehet mindenben tehetséges.
Akik valamiben annyira jók, hogy kár lenne elvenni a kedvüket, azok számára ki lehet alakítani külön rezervátumokat (finomabban szólva: tagozatokat). Itt lehet más, élvezetesebb és hatékonyabb módszereket is alkalmazni, de közben az iskola alapvető szocializációs funkcióit is érvényesíteni kell. Tiger Woods papája például úgy edzette a fiát, hogy időnként bokán rúgta vagy ráüvöltött pont akkor, amikor a legjobban koncentrált az ütésre. Ezek nélkül a gyűrődések nélkül aligha lett volna belőle a világ legjobb golfozója.
Ha én iskolaigazgató volnék, és lenne a tantestületben egy olyan matektanár, aki élvezetessé tudja tenni a matekórákat, akkor boldogan hagynám, hogy érvényesüljön, de felvennék mondjuk egy olyan földrajztanárt, aki biztosítja a szükséges frusztrációmennyiséget - mondd el, fiam, szépen a nagy szibériai folyókat: Léna, Angara, Jenyiszej, Ob...
