Kiegyezés

Egyezzünk ki a hatalommal, mert ha nem, jönnek a nácik. Tényleg? Ez volna a megoldás?

Sokan úgy gondolják manapság – és bevallom, rosszabb pillanataimban magam is hajlok rá –, hogy mivel most négy évig aligha várható komoly változás, ki-ki fogja be összes testnyílását, és csinálja tovább nyugodtan, amihez ért. Kihúzzuk.

Ezzel az elgondolással több baj van. Egyrészt nem mindig és gyakran nemigen hagyják, hogy ezt tegyük: ha úgy döntenénk is, hogy nem érdekel „a politika”, azért arról a hatalom gondoskodni fog, hogy (jobb esetben a szánkba) bizonyos rendszerességgel beletoljon ezt-azt, ne engedje, hogy folyjon a business as usual, ha (jobb esetben) mást nem, lojalitást vár el. Másrészt a testnyílások befogása azt is jelenti, hogy ekként némaságra kényszerülnénk, még jóízűeket röhögni sem tudnánk (lesz min), megvitatni a lehetőségeket, készülődni szebb időkre, elszámolni a múlttal még kevésbé. Szóval azért több kell a csendes munkálkodásnál, már csak azért is, mert nem nagyon lesz lehetőség rá.

És ha egy ilyen nemszeretem hatalom ül az ember nyakán, amelyiknek szörnyű az ízlése, nem tart be elemi normákat, hülyeségeket beszél, és kellemetlen intézkedéseket hoz – akkor vajon mi az ésszerűbb? Ha hasznot húzunk belőle (amennyit lehet), vagy ha undorral elfordulunk tőle, és igyekszünk minél függetlenebbek maradni?

Nagy kérdés, és minden társadalmi réteg, minden speciális érdekekkel bíró csoport, sőt minden egyes ember más és más helyzetben van, ezért sok válasz lehet. Van például egy meglehetősen szűk társaság, a humán értelmiségiek világa, akiknek egy része állami ösztöndíjakból, jutalmakból, támogatásokból próbál megélni – és mindaddig, amíg az állami pénzosztás átlátható, kiegyensúlyozott és sok-sok érdekképviselet, szakember és civil közös döntésétől függ, addig mindez rendben is van. Bizonytalan, veszélyes, de nem kell szégyellni. Na de – ezektől? Így? Most? Koszos kézből fogadni el a kenyeret? Még meg is köszönni?

Mondom, ez kevesek problémája, de áttételesen, finomabban, távolabbról sokaké. Nem tudom a megoldást, és ez csak egy első változat – csak arra van terem, időm, erőm, hogy megfogalmazni próbáljam azt, amin gondolkodni kéne.

De van, aki válaszol. Van egy kissé kusza, de érdekes cikk, amelyik szerint két lehetőség van: a kiegyezés és az alternatív intézmények kiépítése. Ez utóbbihoz sok pénz (mecénások, elkötelezett pénzemberek, szervezők és idő) kellene, ezért esélyesebb és gyümölcsözőbb lehet, ha mégiscsak (ha viszolyogva is) kezet rázunk a hatalommal. A szerző pontosan ezt mondja (a zárójeles „sic!” tőle származik): „A kiegyezésre azért is lenne szükség, mert ebben a pillanatban, 2014-ben is látható, hogy az ország jövőjének másik alternatívája a keresztény-nemzeti mellett a szélsőjobboldali kurzus. Az értelmiségi csetepatékba pedig könnyen belenáculhat (sic!) az ország 2018-ban. Ez pedig a jelen írástudók, a mostani szellemi elit felelőssége is.”

Jó, ez is egy álláspont. De egészen őszintén nem értem a nácikra történő utalást. Ha a nácikkal rendszeresen összekacsintó hatalommal pacsizunk, akkor annyi a náciknak? Vagy ha inkább éhezünk, de szembeszállunk az orbánizmussal, akkor jönnek a nácik? Miért éppen akkor? Akkor miért inkább? Nem afféle leszerelő fenyegetőzés ez – hogy még mindig jobb Horthy, mint Szálasi? A Wassalbert mint a... mint a Wassalbert? És hogy az előbbi majd jól leszámol az utóbbival? Tényleg?

Megjegyzem, a parlamentben a Jobbiké a kulturális és oktatási bizottság elnöki széke. Na most akkor...?