Anyukám és a kritikusok (Yonderboi)

szerző
Bognár Tamás
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

- ismerős kölyökarc tekintett vissza az ajtóra aggatott hirdetményről. Meredten pislogtam: de hisz ez a mi fiúnk, a Yonderboi!

- ismerős kölyökarc tekintett vissza az ajtóra aggatott hirdetményről. Meredten pislogtam: de hisz ez a mi fiúnk, a Yonderboi! Mert ugye az egy dolog, hogy Fogarasi László külföldi diadalait nyakra-főre hozza az itthoni sajtó, de mégiscsak máshogy esik labancföldön fixírozni a földinket. Még akkor is, ha az eset szerényebb hírértékkel bír, mint az a hollandiai beszámoló, mely szerint egy reptéri lemezbolt (mindössze) három plakáthelyéből az egyik Yonderboinak jutott.

Ajnározástól eltekintve, tárgyilagosan kijelenthető, hogy Yonderboi olyasmit vitt véghez, ami fényévente ha jussa a hazai könnyűzenésznek. A nemzetközi porondon is biztosan állta a helyét, lazán rácáfolva arra a hazai gyakorlatra és felfogásra, mely szerint nálunk nem készülhet külföldön is életképes produkció. A multinacionális kiadók helyi végvárai szinte kizárólag a kintről érkező áramlatokra figyelnek, "visszafelé" alig akad valami mozgás. S ez nem is meglepő, hiszen a saját talentumok felkutatása jelenleg kimerül a külföldi sztárok klónozásában.

A Yonderboit megjelentető UCMG Magyarország vezetője, Széll László szerint az ő struktúrájukat sem lehet eszményi példának tekinteni; paripa hiányában egyelő- re nekik is szamárral kell beérniük, de legalább haladnak a kijutással, míg a honi majoröknek egy csenevész csacsira sem futotta idáig. (Jó lett volna minél többet tudni a füles megtett útjáról, de a kiadó üzleti politikájáról, a ráfordítás nagyságrendjéről és a kereskedelmi mutatókról Széll nem kívánt nyilatkozni.) Tudom persze, a hazai multik kockára tehető keretét nehezen hasonlíthatjuk a könnyebben tejelő anyacégekéhez, mindazonáltal tudatosulhatna már az illetékes szervekben Czabán kolléga közelmúltbeli felvetése is: jelentős sikereket eredményezhetne, ha felfognák végre a könnyűzene fajsúlyát. (A francia állam tíz éve kezdett pénzt fektetni modern tánczenéjük propagálásába; azóta uralja például az elektronikus színtér utóbbi éveit meghatározó mértékben a francia zene.)

Komolyan, lehet-e nagyobb léptékben országimázst építeni annál, mint ha egy magyar album vezetné az angol vagy amerikai eladási listákat? Akadnak bizonyára ellenvélemények, de nem hinném, hogy a kétkedőknek fogalmuk lenne a zene valódi hatalmáról. Ezért borzasztó fontos nekünk ez a yonderboios kapunyitogatás a világra, mert az MTV londoni programigazgatójától eltérően, én ugyan nem Yonderboi Shallow and Profound című anyagát tartom az utóbbi évek legjobb lemezének, a benne rejlő potenciál alapján mégis őt kell megtennem az első kinti körünk befutójának.

Fogarasi László még épp csak túljutott a második x-en, így a váratlanul rászabaduló sikerélmény feldolgozása nem a legegyszerűbb feladat, de úgy látszik, nem kell félteni a jelenleg másodéves, népművelő szakos főiskolást. Egy, a kortársainál szokatlanul érettebb, a nüanszokra is összpontosító, egészséges világnézetű sráccal beszélgettem, akinek tudatossága nem a röpke pillanatok üdvöskéit idézte.

Magyar Narancs: Azt mondtad a tévében, hogy nem szereted, ha "ösztönzenédet" műfaji keretek közé szorítják. Rakjuk akkor helyre, mit csinálsz!

Fogarasi László: Leginkább hangulatfestésnek nevezném. Egyszerű eszközökkel és alapvető emberi érzelmekkel operálok, ezáltal nem csupán a kritikusok, hanem anyukám számára is felfogható a zeném. Nem tudnám megmondani, hogy a bevett kategóriák közül melyik áll hozzám a legközelebb, ritmusban talán a hip-hop, de erre az alapra az összes többi stílusból építek, hiszen mindennel vegyíthető.

MN: A mai zenekészítésre oly jellemző hangminta-vételezést a konzervatív felfogás szimpla nyúlásnak tartja. Egy korai méltatód szerint te ehhez képest "hozzáállást kölcsönzöl". Miben áll a különbség?

FL: Számomra a samplerezésnek létezik egy nagyon fontos etikája: egy jó számból nem veszem ki a húzó motívumot, mert különben tényleg összekeveredhet a plágium és a feldolgozás fogalma. Kifejezetten arra hajtok, hogy egy teljesen rossz nótában találjam meg azt a három másodpercet, ami jóvá tehető, vagy hogy egy kifogástalan részletet úgy használjak fel, hogy más környezetben nyerjen új értelmet. Ne attól váljon élvezetessé a számom, mert az eredeti hangminta önmagában is megáll a lábán, hozzá akarom adni a magamét. A hozzáállás kapcsán pedig az elmúlt idők zenéi előtti tisztelgést emelném ki, ami nálam nem merül ki a régi hangzás és az aktuális ütemek kombinálásával, hanem próbálok valamiféle eszmeiséget is továbbvinni.

MN: Mit jelent számodra a közvetítendő örökség?

FL: A legtöbb mai lounge-muzsikáról kis odafigyelés után rögtön kiderül, hogy nem tartanak sehová, viszont szerintem a régi "háttérzenék" messze túlmutattak látszólagos szerepükön. A 60-as, 70-es évek easy listeningjében precízen kidolgozott, sokszor tökéletes szerkezetű kompozíciókat találunk: nincs értelme bármit is hozzáadni, illetve elvenni belőlük. Az akkori zenészek zömükben alázattal közelítettek feladatukhoz, sokkal komolyabban vették a szórakoztatást. Számukra a szórakozás nemes értelmet nyert, míg manapság a könnyűzene szónak van egyfajta lekicsinylő kicsengése.

MN: A koncertek alkalmával négy zenésszel, vagyis a zenekaroddal lépsz fel. Mennyire élnek a színpadon a programjaid egy különben hagyományosnak titulálható bandában?

FL: Nincsen előre rögzített fellépő CD-nk, csak a loopok - a dob és a basszus - mennek végtelenítve, ezeket "kitakargatva", teljesen élőben alakulnak a szerkezetek. Nincs meghatározva, hogy például hány másodperc egy szám bevezetője, ugyanígy a szólók helye is meglehetősen improvizatív, mondhatni én adom a zenészek alá a lovat. Nem olyan látványos ez a ténykedés, biztos sokakban felmerül, hogy mi a fenét csinálhat a gyerek, de nekem nem szimpatikus a potik öncélú, látványos csavargatása. Mindig akkor nyúlok a géphez, ha szükségét érzem, különben meg hátradőlök, és teszem azt, élvezem a billentyűszólót. Bár a zenekar a nevem alatt fut, nem kívánok állandóan a középpontban lenni.

MN: Az eszköztáradat tekintve közismert zenei nyelveket használsz, szintén nem ismeretlen variációkban. Mi lehet mégis a sikered oka?

FL: Nem szándékoztam új sikerreceptet kifundálni, és éppígy az aktuális trendek sem érdekelnek. Egy természetszerűen adódó közös nevezőn belül csinálom az általam jónak vélt dolgokat. Az internacionális befogadhatóság mellett jellemzően kelet-európai, illetve nekem kedves érzéseket próbálok továbbítani, ezáltal nem kevesebbet vagy többet, hanem mást adok.

MN: A most befejezett nyugati turnétok visszhangjából ítélve rendesen átjöhetett ez a másság, ha - amint hallom - még a magyar szöveget is tátogta, énekelte a közönség.

FL: Volt egy már-már meseszerű sztori: egy holland lány elővette a cigijét, de elfelejtette meggyújtani, mert tátva maradt a szája. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy táncolni is fognak, ennek ellenére a legtöbb esetben bemozdultak. Megtörtént, hogy kemény, headbangelős buli kerekedett, ami megdöbbentett, hiszen a leggyorsabb, kábé 110 BPM-es számom se nevezhető különösképp tempósnak. Egyébként általában az első két-három számig a szoktatás folyik, látom az arcokon: "Ez most tényleg ilyen lassú lesz?" Majd egy idő után rájönnek, hogy ez van, ebben kell gondolkodni, és átáll az agyuk.

MN: Hogy éled meg a közkedveltséget? Minek örülsz, és mi hiányzik kevésbé?

FL: A magazinok címlapfotóinál sokkal többre tartom a szakvéleményeket. A franciáknál Laurent Garnier nyomja a lemezem a Radio Nován, Angliában a Gilles Peterson már háromszor leadta a Pabadamot a Worldwide című műsorában, a hollandoknál az állami rádió játssza - felkerültem az ottani Mahasz-listára. De ugyanígy boldogít egy kívülálló, ötvenéves apuka véleménye, amikor azt mondja, hogy tök rendben van a lemezem.

MN: A kiadó részéről három év múlva hollywoodi koktélszürcsölés prognosztizálható, hallom, visszaírt egy megafilmstúdió művészeti vezetője is.

FL: Ja, ez a Széll Laci mániája, fogom is a fejem, amikor ilyenekkel jön. Nem szeretném korán felfújni a hírnevem.

MN: A filmzenékben mellesleg kezdesz egyre otthonosabban mozogni.

FL: A Közel a szerelemhez remixe azért feledhető, bár most Salamon András feleségének filmjéhez, a Robothoz is az én számomat választották főcímzenéül. A többi zenét ennek a szellemében teszem hozzá, továbbá lesz egy komplett soundtrack albumom egy másik magyar művészfilmhez, a Cs. Nagy Sándor rendezésében készülő Anna és az aranyvároshoz. Utóbbihoz teljesen új világot állítok össze, ebből az anyagból forgatunk majd egy road movie-s videoklipet is.

MN: A saját lemezed mellett melyik melód jött be legjobban az utóbbi időben?

FL: Az átdolgozásokat és az egyéb produceri munkáimat hagyjuk, szerintem nem vagyok egy tuti remixer, sokszor a bizonytalanra is bevállalok munkákat. Legjobban a Beck-remixet élveztem, de sajnos nem adták ki, mert a managementje még a meghallgatása előtt visszamondta, holott ők kértek fel.

MN: És az Eminem-átdolgozás?

FL: Először iszonyú megtiszteltetésnek vettem, hogy most aztán igazi MC alá pakolhatom az ütemet, de útközben nagyon lehangolóvá vált a furkó kiabálás. A fickó beszédritmusa zseniális, állandóan ütem előtt meg mögött jár, de a téma és az előadás teljes gáz, a végére alig tudtam vele mit kezdeni. Persze Scary Movie címmel mi más is lehetne, mint egy büntető hip-hop szám.

MN: Jelenleg min dolgozol?

FL: Trevira Modern néven készülünk kiadni egy easy listening albumot. Valójában elég régóta foglalkoztat az ügy, már a Yonderboi-lemezt is alig akartam megcsinálni, sokkal inkább érdekelt ez a vonal. Végül is örülök, hogy a kiadó ragaszkodott a kiadásához, de így a Trevira-anyag megjelenése jóval elcsúszott. Most fog kijönni az első 7 inches kislemez, a régi, táncdalfesztiválos, kisalakú bakelitek mintájára, amit további két-három korong követ majd. Az erősen eklektikus, pörgős nagylemez tavaszra várható. Lesz rajta ósdi, hajlékony, kék plexilemezen talált örmény népdal esztrád hangszerelésben férfikórussal és rézfúvósokkal kiegészülve, valamint Dunai rapszódia, "fícsöring" Kállai Feri bácsi, ahogy azt mondja: "A Duna jön, a Duna mindig jön."

MN: Igaz, hogy még mindig nincs saját CD- meg lemezjátszód? Egzisztenciálisan nem érződik a siker?

FL: Kezdeget, de módjával. Kölcsönlemezjátszót, valamint a számítógép CD-játszóját használom. Negyven négyzetméteren küldjük együtt a billentyűssel, de nem panaszkodom, a meggazdagodás sokkal gyorsabb útját is választhatnám más zenékkel.

MN: Az irányodban mutatkozó kezdeti teljes érdektelenség után egyszer csak itthon is hatni kezdett a külföldi hírverés. Nem bánt, hogy a hazai elismerés csak utólag jött meg?

FL: A legelején külföldön is pedálozni kellett, míg mostanra már ők keresnek. Ezt nálunk különösen természetesnek tartom, mert a magyar zeneipar még nem elég nyitott és bevállalós egy ilyen produkcióra. Bárkinél is házaltam volna egy írott CD-vel, biztos, hogy nem adták volna ki.

MN: Mennyi esélyt látsz a jelen és a jövő hazai generációinak tánczenei felfutására?

FL: Korábban is sejtettem, de igazán csak most kezdem érzékelni egy koherens erő csíráit. Amennyiben marad ez a tendencia, elérhetünk egy, a franciákéhoz vagy japánokéhoz hasonló szintre; de ha olyan őrületszerű figyelem irányulna ránk, akkor produkálni is kell. A tisztán elektronikus területen jobban fel vagyunk készülve, de az általam forszírozott poposabb oldalon már kevésbé. Nem nehéz felismerni, hogy a franciáknál is a könnyen fogyasztható, diszkósabb ág a húzóerő. Ugyanígy Kelet-Európa zenei jövőjét messze nem a technicizmusban látom, hanem pont ellenkezőleg, a muzsikáló lélekben. Ahogy filmjeink sem a gigantikus költségvetésük által vitték valamire, hanem sokkal inkább a tartalom és a színészi játék révén.

MN: Úgy tűnik, simán azonosulsz a szerepeddel. Lesz világsztár Fogarasi Laciból?

FL: A népszerűségtől nem kell megijedni, felesleges folyton az undergroundba menekülni. Kérdés persze, hogy mit értünk sztárság alatt, Szerintem bizonyos allűrök nélkül nem működik a szerep, ha nem képzeled be magadnak, nem is válhatsz azzá. Bennem is van egy adag exhibicionizmus, csak mondjuk egy Jimi Tenortól eltérően, nem szeretek azzal lépni színpadra, amit nem tudok. Remélem, bennem erősebb az önkritikai érzék.

Bognár Tamás

szerző
Bognár Tamás
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...