A szekta előtt Marthának hívták, a szektakeresztségben azonban a Marcy May nevet kapta. A Marlene amolyan szolgálati név csak, a szekta nő tagjai - sokan vannak, a szektavezér a fiatal lányok nagy barátja - mind egy kicsit Marlene-ek is.

Martha iszkol, ahogy csak a lába bírja, az első adandó telefonfülke alkalmával pedig a nővérét tárcsázza. Elfúló hangon motyogja a kagylóba: tessék őt megmenteni. A nővér jő, nem sokat kérdez, elég, hogy megkerült az elveszettnek hitt leányzó. Különben is, nagy a tóparti ház, lesz hely mindenkinek. Kell is a nagy tér, mert Martha hozza magával Marcy Mayt és Marlene-t is, a szektaszellem nem ereszt, jön föl a múlt, hasad a személyiség, túlórázik a tudatalatti, kísért a kommuna, huhog a bagoly, egyszóval kéne egy szakember.

A szakembert Sean Durkinnek hívják, azt, amit csinál, pedig úgy, hogy filmrendezés. Nem túlzás a titulus: aki ilyen sokat ígérően tud belekezdeni egy történetbe, aki ilyen kellemes feszültségbe tudja ringatni nézőit, és aki ilyen ügyesen hiteti el, hogy többet tud a hősnőjéről, mint amennyit meg is mutat, az letette a mestervizsgát. A hozsannák alapján kicsit talán több lett a filmbe belelátva, mint amennyi ténylegesen ott van, ámbár az sem kevés. Elizabeth Olsen emlékezetes alakítása és az erőteljes hangulatok elemelik a Martha Marcy May Marlene-t a szektákból szabadultakról szóló tévédrámák szintjéről, ám miután ilyen lendületesen elrugaszkodtunk, nem történik más, csak a színvonalas lebegtetés. Szintentartás folyik, szektaügyi ismereteink felfrissítése.

A Budapest Film bemutatója