Két távol-keleti témájú regény (Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó; Rombolás és bánat az Ég alatt) után néhány hete új elbeszéléskötete jelent meg a Magvető Kiadónál Seiobo járt odalent címmel. A jelenleg Németországban élő íróval Budapesten beszéltünk.
Magyar Narancs: Az új kötet több elbeszélésének is művész főszereplője van. Japán maszkkészítő, ikonfestő, reneszánsz festők - és mindegyiküknél nagyon hangsúlyos az, ahogyan létrehozzák-megmunkálják a műalkotást, az, ahogyan az anyagból kialakítják a formát. Az ön hosszú mondatai is hasonlóan készülhetnek. Nagyon gyakran érezni a mondataiban hasonlóságot, ahogyan a csináltság átmegy természetességbe.
Krasznahorkai László: A figyelmemet nem véletlenül köti le, hogy miképpen készül egy ikon, hogy pontosan hogyan működik egy reneszánsz festőműhely, vagy hogy hogyan restaurálnak egy Buddha-szobrot. Engem alapvetően azért kezdtek el ezek a konkrétumok érdekelni, mert a mesterségbeli tudás átadásában-átvételében látom annak lehetőségét, hogy a hagyománynak egyfajta új, azaz ősrégi definícióját megtaláljuk. Nagyon szeretnék visszatérni ahhoz a meghatározáshoz, amely a hagyományban olyan tudást lát, ami nem folklorisztikus együttesek elsajátítandó programja, hanem öntudatlan tudás. Olyan, amelyet az ember anélkül tanul el, hogy magának a folyamatnak része volna az a tudat, hogy tanulok. Engem maga a konkrét folyamat érdekel. Nem a dolog misztikus zabolátlansága vagy fegyelmezettsége, hanem az a módszer, ahogy mindez megvalósul.
MN: De ettől lesz misztikus is közben...
KL: ...igen, de nekem annyira fontos ez a "misztikus" fokozat, hogy én nem ugranám át a hozzá vezető utat! Mindenkit lebeszélnék arról, hogy ezt megtegye. Ebben a könyvben például újra és újra, minden szorosan egymásba kapcsolódó fejezetben megismétlődik egy ajánlat az olvasónak: hogy talán ő is megteheti az utat - odáig. Hogyha valami igazán fontos neki az "értékek" vagy a "transzcendencia" univerzumából, akkor talán végig is járhatná, amin odaér. Az nagyon fontos, hogy mit csinálunk. Nem véletlen, hogy mi most milyen ingben ülünk itt. Ezek kulturális meghatározottságok. A tradíció által meghatározott kultúrákról van szó, csak hát itt, Magyarországon nehéz erről beszélni, mert az a tradíció, amit én emlegetek, nem használható fel semmifajta politikai műveletre és semmifajta ideológia homályos háttéranyagául. A hagyomány ismeretelméleti értelemben: ez az, amiről itt, e könyv minden egyes fejezetében igyekszem beszélni, amelynek a fontossága előttem nem kétséges. Hiszen ebben látom a tudást és azt az értéket, amit az ember létrehozhat és létre is hozott - és ezek mind megtörtént birodalmak. Megismétlem: megtörtént birodalmak, amelyekről ebben a könyvben szó van. Olyanok a nagyon kevés emberi teljesítmény közül, melyek az emlékezetünkben való megőrzésre érdemesek, valóban betehetőek a vitrinbe. Ami ebben a könyvben ott van a művészetről, a tradícióról, az értékről, a morális és az esztétikai jóról - mert hisz van esztétikai jó is -, az tényleg betehető a vitrinbe, mint az emberiség nagy teljesítménye. A szépséget beállítani annyit jelent, mint megteremteni egy világot. Teremteni. Nem a hübrisz iszonyatos intenzitásával és veszélyével, hanem egyszerűen teremteni, valamelyes alázattal, vagy legalábbis nem foglalkozván a teremtés céljával. Pusztán csak csinálni, mint ahogy egy isei szentélytemplom építésénél a mesterek a deszkákat megmunkálják, és nem azzal foglalkoznak, hogy amikor majd elkészül az egész isei szentély, akkor ott a transzcendencia milyen mélységeiben fognak lubickolni. Nem, hanem azzal foglalkoznak, hogy az a hinoki, az a hamisciprusdarab tökéletesen legyen megmunkálva.
MN: Könyvében több ajánlat szerepel egymás mellett. A másolás gesztusa teljességgel mást jelent Japánban, az ortodox ikonfestészetben vagy az itáliai reneszánsz művészetében. Az ikonnál a másolás átszentesítés, igazi tárgy teremtése, másutt, Itáliában a szentkép tarifájáról van szó, és a másolás egészen hétköznapi rutin, mindennapi praxis egy nagy műhelyen belül. Hogy készül magánál egy mondat, amely mégiscsak egy gondolat másolata?
| ||
KL: Elkezdek beszélni. Fejben dolgozom változatlanul. Az első irodalmi kísérletemtől, a Sátántangótól fogva fejben írom a mondatokat. A másik, hogy ez a könyv az elejétől készült a végéig, mint ahogy a többi könyvem is így, mondatok sorjáznak, masíroznak egymás után, szépen a kezdeteiktől a lehanyatlásukig. És végül azt hiszem, a mondatok nem képesek lemásolni a gondolatokat. Megközelítik őket, de soha nem érik el. Lehet, hogy azért, mert külön világuk van. Ahogy a gondolatoknak is. Két külön világ. A gondolatoknak voltaképpen nincsen sebessége - a mondatoknak mindig van. A gondolatok elfutnak, a mondatok itt maradnak.
MN: Van ekkora memóriakapacitása, ami kiterjed hat vagy akár tizennyolc oldalra?
KL: Elég nagy árat fizetek azért, hogy a memóriámat erre használom. Természetesen nem az egész könyv van a fejemben, hanem egy-egy fejezetnek egy-egy darabja. Ezek tulajdonképpen nem hosszú mondatok, meg nem is rövid mondatok. Hosszabbak, mint amiket a móriczi hagyomány megkíván, de ugyanakkor rövidebbek, mint a teremtés. Noha ugyanaz történik. Ezekkel a mondatokkal egy olyan teremtő aktus zajlik, amely létrehoz egy világot, amely soha nem volt még. Az, ami ebben a könyvben világként megteremtődik, az a világ soha nem létezett. Viszont ebben a könyvben, ha nagyjából hibátlanul sikerül elkészíteni, akkor az a világ valóban elkezd létezni, attól kezdve, hogy az ember azt mondja, hogy ez kész.
MN: "Epikai élőlény", ahogy Balassa Péter mondta a Sátántangóról.
KL: Igen, erről van szó, hogy élőlény; úgy is fogalmazhatnánk Balassa szellemében, hogy egy eleven epikai univerzum. Egy olyan világ, amely nem volt még, és ezen kívül nem is lesz. Én sem fogom tudni megismételni. Mindig ugyanazt a világot igyekszem létrehozni, de természetesen soha nem sikerül. Se ugyanazt a világot létrehozni, se egyetlen világot létrehozni, hiszen hogyha egyszer végre sikerülne, én azonnal abbahagynám. Abban a pillanatban befejezném az írást! Ha megszületne az az univerzum, akkor utána már nem érdekelne semmi. Én abból már nem akarok részesedni, nem akarom felvinni a Wall Streetre, különösen nem a mai nehéz időkben. Az is nagyon zavar, ha már a mai időkről beszélünk, hogy észre kellett vennem, az általános műveltség mint eszmény, az ugyebár elég régen odavan. Ezt a tanítás során tapasztalni, személyre szabva, eléggé kikészített. Odavoltam. Én nem is értem, hogy kik azok még, akik irodalomra vágynak. Ki az, aki ilyen könyveket, mint az enyém, még olvasni tud?
MN: Az ön könyveiben az olvasóra nehezebb feladat is hárul - néha szeretne megállni, megpihenni. Az egyik novellában, az Inoue Kazuyuki mester élete és művészetében a címszereplő, az ünnepelt noh-színész a világ elől a vécére menekül ki, ott van csak nyugalma.
KL: Ott van csak egyedül!
MN: Ez a vécé nagyon szellemesen mutatja, hogy néha kell egy ilyen hely, és a mondathatárok is ilyenek lehetnének, ahol mód adódik megállni. Volt a könyvében egy-két olyan mondat, amit nem akartam végigolvasni. Az olyan mondatokhoz képest mindenképpen roszszul esett őket olvasni, amelyekben van egy lendület, egy áramlásélmény, mert ezek a mondatok kialakították a maguk belső határait is. Az Il ritorno in Perugia festősegédei, akik Firenzéből zötyögnek Perugiába, útközben nagyon szeretnének pihenni, végül ráveszik a kocsist, hogy álljanak meg többször is.
KL: Nekem még soha nem sikerült hibátlan könyvet írnom. Sokan azt mondják, hogy a hiba jót tesz a műnek. Erre azt tudom mondani, hogy hibája válogatja. Az én esetemben, minthogy ezek tökéletességre törő mondatok - éppen azért, mert egy tökéletes világállományt szeretnének megteremteni, ha ez egyáltalán elképzelhető -, itt nem lehet hiba. Nem azért vagyok perfekcionista, mert a karakterem ezt kívánja, hanem mert olyan világot akarok létrehozni, amelyben nem létezik hiba! Ez egy ideális, eszményi világ. A képességeim korlátozottak, ahogy telnek-múlnak az évek, és ahogy folynak-folynak ezek a mondatok, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy bár mindig javulnak az én elképzelésem szerint, távol állnak a tökéletestől - ezért is nevezik Krasznahorkai-mondatnak.
MN: Olyan hosszúak, mint a neve.
KL: Igen, de nem elég hosszú a nevem! Azon gondolkoztam, hogy továbbírom egyszer majd a nevemet...
MN: Alsó vagy Felső...
KL: ...Középső! Nézze, bizonyos értelemben, a Tóthhoz képest hosszú, de ahhoz, hogy kifejezze a lényemet, nem eléggé hosszú. Valami nem stimmel vele. Ezt én is érzem. Szóval ez a gond, hogy én nem követhetek el hibát, és ez baromira idegesít. Senki nem veszi észre hamarabb a saját hibáit, mint a szerző, akkor is így van, hogyha hazudik önmagának. Én nemigen hazudok, bár az is igaz, hogy nem számolok be róla senkinek, mert épp elég, ha én tudom, hogy mi a baj, ha baj van. Általában a mesterségbeli tudással van gond, mert az az egyetlen, ami fölött uralkodhatom. Az egyetlen, amit kaptam, az a képesség, de hogy hogyan gazdálkodom vele, az mégis énrajtam múlik. Igyekszem jól sáfárkodni, de azt hiszem, a tökéletességtől messze áll.
MN: Újraolvassa a saját könyveit?
KL: Az újraolvasás nem azt jelenti, hogy: "na, most akkor előveszem az öt évvel ezelőtt írott regényemet, és megnézem, hogy jó-e". Mindig valamilyen konkrét dolog okán találkozom a szöveggel. Például mikor felolvasok. Ezek a legszörnyűbb helyzetek! Egyszer csak olvasok egy régebbi szöveget, és hirtelen, egyszer csak megakad valahol. Megcsikordul benne valami, aminek hangtalanul kéne suhannia. Szörnyű érzés. És akkor keseredem el annyira, hogy belekezdek egy új szövegbe, egy új világmegteremtési kísérletbe. Még nem telt el annyi idő e könyv után, hogy elszomorodtam volna, de engem nem is a nyomdai hibák zavarnak. Ott azért számítok valami együttérzésre az olvasótól. Itt sokkal súlyosabb hibákról van szó. Írói-stiláris hibákról, és ezek a mesterségbeli hibák vezetnek el az elementárisabb hibák felismeréséhez. Kiküszöbölni meg már nem lehet őket. Bárcsak lehetne!
MN: Az új könyvében búvópatakszerűen a korábbi kötetek mottói is felfedezhetőek. Ezek tekinthetők visszatéréseknek?
KL: Ezek összefüggések. Jelezni is óhajtom ezekkel a mottókkal és a könyv egészével is, hogy "drága ember, most ugyanannak a palinak a könyvét tartod a kezedben! Tulajdonképpen ugyanazt a könyvét tartod a kezedben! Láthatod, már megint megpróbálja."
MN: Akkor egyetlen könyvet ír gyakorlatilag.
KL: Igen, de ez olyan fellengzős...
MN: Megígérem, nem az lesz az interjú címe, hogy "Egyetlen könyvet írok egész életemben".
KL: ...holott ebben az esetben tényleg ez a helyzet! Minden ember egy dolgot tud, a lényeg, hogy rájöjjön, mi is az az egy. És általában rájön az értelmes ember, hogy mi az. Ez a könyv annak az elképzelésnek a tükrözése, hogy talán másképpen van ez a dolog rám bízva. Tehát lehet, hogy csak szavak vannak rám bízva, lehet, hogy csak mondatok. És hogy ezek a mondatok hosszúnak ítéltetnek? Hallgassuk már meg magunkat, hogy beszélünk! Hát, hányszor tesszük le a pontot a mondat végén, amikor beszélünk?
MN: Ön ritkán...
KL: Én például, ha beszélek, a végére nem...
MN: Alig lehet öntől kérdezni, mert csak lejjebb intonál a mondat végén. Mintha levenné a pedálról a lábát.
KL: Úgy van! Az autó meg megy. Nem veszem le a lábam, vagy leveszem a lábam, tök' mindegy. Az autó halad. Különböző sebességgel, halad. Lehetőleg van az egész mozgásnak egy íve. Mert hisz könyvről van szó, vagy egy gondolatmenetről van szó, ha az ember beszél. De figyelje meg, hogy az emberek nagy része nem teszi le a pontot, mint ahogy én most kivételesen letettem egy pontot. Meg akár még egyet.
