Magyar Narancs: Hogy jött az emlékmű ötlete?
Nagygyörgy Zoltán: A tavalyi ARC-plakátkiállításra (@¨©) csináltam egy plakátot a tatárszentgyörgyi gyerekgyilkosság kapcsán. Amikor kiderült, hogy megnyertem a pályázatot, úgy gondoltam, hogy szeretnék visszajuttatni valamit a nyereményből annak a családnak, amelyikkel megtörtént az, amit feldolgoztam. Kiderült, hogy az ARC pénzt nem ad, úgyhogy azt gondoltam, hogy valamelyik nyereménytárgyat el kéne árverezni; erre a bicikli volt a leginkább alkalmas. Az ötlettel megkerestem a szervezőket, és mindenki nagyon segítőkész volt, ráadásul a nyereményt felajánló Csepel is mellénk állt. Közben rájöttünk, hogy valami egyediséget kéne adni a kerékpárnak; az ARC ötlete volt, hogy a dizájnolásra is írjunk ki egy pályázatot - így jött a képbe Horváth Ádám Márk.
MN: Hogyhogy végül mégsem árverés lett a dologból?
NZ: Az ARC-nál egyszer valaki azt "merte" mondani az egyediesített bringára, hogy úgy néz ki, mint egy emlékmű. Egyébként is azt gondoltuk, hogy ha készítünk egy olyan, egyedi kerékpárt, aminek üzenete van, és eladjuk valakinek, akkor nyilván eltűnik majd az ő előszobájában, és jó esetben is csak néha ül fel rá. Elkezdtünk azon ötletelni, hogy hogyan tudnánk valahogy mégis szem előtt tartani a bringát, miközben az eredeti ötletem - hogy a bevételt ajánljuk fel az érintettek számára - is megvalósul. Így az ARC-osokkal együtt kitaláltuk, hogy legyen a bringa egy kiállítási tárgy, amelyhez egy adománygyűjtés is kapcsolódik.
MN: Volt bármilyen - akár képzőművészeti, akár civil - előzménye annak, hogy pont ilyen lett az installáció?
Horváth Ádám Márk: Nem tudok róla. Sokszor szoktam a neten egyedi bringákat böngészni - inkább ez a tapasztalat vezetett ahhoz, hogy ennyire letisztult legyen a dizájn.
NZ: Hogy pont bicikli lett, az tényleg csak annak köszönhető, hogy a nyeremény egy bicikli volt; a kapcsolatokat is később találtuk meg az eseménnyel az egyediesítés és a további ötletelések során. Az installáció formája is ennek megfelelően alakult. Egy barátom meg is kérdezte, hogy ha kenyérpirító lett volna, akkor mit csinálok.
MN: Miért épp piros-fehér lett a bringa?
HÁM: Először a fehér jutott az eszembe, és amikor utánanéztem a szín szimbolikájának, rájöttem, hogy mind a bringás, mind a roma kultúrában a fehér a gyász színe; az utak szélein lehet találkozni teljesen fehérre mázolt biciklikkel: ezek emlékművek a meghalt biciklistáknak. De ez kevés volt, mellé nem is pirosat, inkább vérvöröset akartam, hiszen egy erőszakos halálra, egy gyilkosságra emlékeztet - mintha a bicikli is átélte volna az eseményeket. A vércsöppszerű festés pedig azért van, hogy felkeltse mindenkinek az érdeklődését, hogy minél többen beszéljenek róla.
MN: Mit jelképez a számláló a bringán, azt mutatja, hogy hány kilométernyit tekertek eddig vele?
HÁM: A kilométerek alapján le tudjuk szűrni, hogy nagyjából hányan ültek a bringán; ezáltal tudjuk, hogy hány emberhez jutott el a tolerancia, a békés együttélés gondolata.
NZ: Ha ráülsz a bringára, ott van alattad az egész történet. Számomra fontos, hogy ne csak tudjunk az eseményekről, de valami felhívja a figyelmünket arra, hogy mindannyian részesei vagyunk a dolognak. Ahogy korábban valaki megfogalmazta: egy véres biciklit tekerünk mindannyian. Hogy hogyan tekerjük, hogy milyen hosszú úton vagyunk hajlandóak részt venni ebben, hogy el tudjuk-e érni, hogy ne véres legyen, rajtunk múlik. A kilométerek számomra egy út mérföldkövei, amit együtt kell bejárnunk.
MN: Nem féltek, hogy a fesztiválokon sokaknak csak újabb látványosság lesz az emlékmű, amit marha vicces részegen megtekerni?
HÁM: Ha az emberek beszélnek róla, azzal már elértük a célunkat. Persze, biztos sokan jópofa dolognak tartják, hogy fel lehet ülni rá, és lehet tekerni, de ha elolvassák a táblát mögötte arról, hogy milyen esemény miatt jött létre, akkor biztos vagyok benne, hogy senki nem fogja poénosnak tartani.
MN: Egyébként miért pont fesztiválokon, bulihelyeken van kiállítva?
HÁM: Ha olyan helyeken állítanánk ki, ahol semmi más nincs, csak az emlékmű, akkor valószínűleg alig jönnének oda néhányan - de ha olyan helyekre csempésszük be, mint a Sziget, akkor több ezer fiatalt tudunk elérni vele.
NZ: De tervezzük azt is, hogy később elvisszük azokra a helyekre, ahol az események megtörténtek.
MN: Eddig hogy fogadta a bringát a közönség?
NZ: Az egyik támadás túlélői közül eljöttek ketten a Gödörhöz a bemutatóra. Fura viszonyuk volt a biciklivel; a srác felült rá, és alapvetően tetszett neki, de közben mégis egy olyan bringán ült, amit azoknak a bizonyos eseményeknek az emlékére állítottunk. Ez megindító volt. De van olyan is, hogy az emberek állnak és néznek, hogy ez meg mire való, aztán amikor elmondják nekik, akkor azt mondják, hogy hát akkor már inkább felülnének a saját bringájukra.
MN: Van valami cél, amit az emlékmű felállításán túl még el akartok érni?
NZ: Ezzel már elégedettek vagyunk, de jó lenne, ha az adományokból összejönne legalább a tatárszentgyörgyi ház hitele. És jó lenne, ha összegyűlne annyi kilométer a tekerésekből, amiből kijön egy Magyarország-kör. Azzal szimbolikusan eljuttatnánk a bringát mindenhová az országban.
MN: És vártok valami olyasmit is tőle, hogy megváltozzon az emberek szemléletmódja?
HÁM: Ezek szépen dédelgetett álmok - reménykedünk.
NZ: Hogy jelentős változást tudjunk elérni a témában, ahhoz ez a bicikli kevés. Sok hasonló eseménynek kéne történnie mindkét oldalról, hogy elinduljunk az egymás felé vezető úton; ez talán egy lépés ezen. A párbeszéd egy kis darabja.
