Yuval Noach Harari, a Jeruzsálemi Héber Egyetem tanára (aki a magyarul is megjelent „Sapiens – Az emberiség rövid története" és a „Homo Deus – A holnap rövid története" című könyveinek köszönhetőenvalószínűleg a legismertebb izraeli gondolkodó a világon) hosszan elemzi, hogy miért alakult ki az emberi társadalmak döntő többségében patriarchális rend. Miután végigveszi (és megkérdőjelezi) a leggyakoribb magyarázatokat, arra a következtetésre jut, hogy egyelőre ez a kérdés megválaszolhatatlan. Ha a patriarchátus kialakulásának okát nem is tudjuk, de kétségtelenül igaz, hogy a bibliai alapú monoteista vallások szintén e rendet erősítették. A Pew Research Center 2012-es adatai alapján a Föld lakosai közül 3,8 milliárd (54,8 százalék) keresztény vagy muzulmán. Ehhez képest elenyésző a zsidó vallás híveinek száma (kb. 15 millió), de mivel mind a kereszténység, mind az iszlám - legalábbis részben - a zsidó szentírásban látja saját eredettörténetét, ezért a nők zsidó vallási életben betöltött szerepének vizsgálata talán szélesebb körben is érdeklődésre tarthat számot.
Az elmúlt hónapokban a magyar zsidó közösség tagjai több szempontból is megtárgyalták a nők szerepét a vallási életben. A Szombat honlapján többen is kifejtették a véleményüket (itt olvashatóak a körkérdésre adott válaszok), de arról is olvashattunk vitát két vezető neológ rabbi közt, hogy szabad-e a nőknek a halottak emlékére kádist (hagyományos imát) mondani (Frőlich Róbert országos főrabbi szerint nem, e blog állandó szerzője, Radnóti Zoltán rabbitestületi elnök szerint igen). Továbbá több tudósítás is szólt az amerikai (és izraeli) ortodoxia belső vitáiról a nők rabbivá avatásának kérdésében (lásd itt vagy itt).
Kezdjük azzal, hogy a hagyományos zsidó vallási gyakorlat egyértelműen diszkriminatív a nőkre nézve, hiszen arról, hogy elvégezhetnek-e bizonyos, a férfiakéhoz hasonló rituálékat egy adott vallási térben (például egy zsinagógában, vagy a jeruzsálemi Siratófal előtt), egy tőlük független, szinte kizárólag férfiakból álló vallási autoritás hoz döntést. (Attól, hogy egy adott gyakorlat diszkriminatív, még egyéb okok miatt érdemes lehet a fennmaradásra, és semmiképpen nem szeretnék abban a kérdésben állást foglalni, hogy melyik zsidó közösségnek hogyan kell a saját szokásrendjét kialakítani. Már csak azért sem teszek ilyen kísérletet, mert még a szűkebb vallási környezetemben sincs esély rá, hogy meg tudjam honosítani a létező modellek közül az általam a legjobbnak tartott és a világ más részein elfogadott hagyományőrző, de egalitárius gyakorlatot.) A nők státuszáról folyó vitából kiderült, hogy az álláspontok meglehetősen merevek. A változásokat ellenzők azt sugallják, hogy ebben a kérdésben kimondatott a végső szó, ezért „nincs mit tenni". A változtatást igenlők viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a zsidó jogban nagyon ritka az olyan kérdés, amelyben van egyáltalán végső szó, és a nők vallásgyakorlata egyértelműen nem ilyen. A gyakorlati kérdésnél - milyen rituálék megengedettek a nők számára? - sokkal érdekesebb az, hogy lehetséges-e egy olyan közösségi kommunikációt létrehozni, amelyben a különböző vallásideológiai irányzatok képviselői értékesnek ismerik el a nekik ellentmondó véleményeket, annak ellenére, hogy azokat nem fogadják el. Máshogy fogalmazva: elképzelhető-e egy pluralista szemléletű zsidó közösségi kommunikáció megteremtése?
Ha a nők vallási státuszáról folyó vitát új mederbe próbáljuk terelni, akkor ebben nagy segítségünkre lehet egy izraeli filozófus, Avi Sagi modellje, aki a vallásjogi döntésekkel kapcsolatban két vallásjogi iskolát különböztet meg. Abban mindkét iskola egyetért, hogy a zsidó mindennapok számára jelentős vallási kérdésekben nem a Szentírás szó szerinti értelmezése a mérvadó, hanem annak a különböző korokban élő rabbik által értelmezett jelentése. A különbségek ott válnak alapvetővé, amikor az értelmezések működésmódjáról vallott nézeteket vizsgáljuk. A rabbik egy része azt mondja, hogy a mindennapi kérdésekben úgy születnek meg a jogi igazságot jelentő döntések, hogy a bölcsek feltárják azokat az igazságokat, amelyek Mózes öt könyvében, a Tórában rejtett módon már eleve megtalálhatóak. Minden jogi döntés visszavezethető tehát az eredeti isteni kinyilatkoztatásra, csak sajnálatos módon a visszavezetés mechanizmusa olyan összetett, hogy azt kizárólag a zsidó jog szakértői érthetik meg. A lényeg azonban az, hogy minden helyesen meghozott mai zsidó vallásjogi döntés megfelel Isten eredeti szavának.
Ezzel szemben, a zsidó jogtörténet számos kiemelkedő alakja úgy gondolta, hogy a zsidó jog igazsága az isteni szándéknak megfelelően minden korszakban megújul. A Tóra igazságának megállapítása mindig emberi tevékenység, azaz kreatív erőfeszítés eredménye. A rabbik tehát nem „intellektuális régészek", akiknek minél kevesebb változtatással fel kell tárniuk az ősi rétegeket, hanem sokkal inkább hasonlítanak a művészekre, akik kreativitásuk és eredeti értelmezésük segítségével megteremtik a vallási igazságot.
A már idézett Harari szerint a történelemtanulás abban segít, hogy kiszabaduljunk a jelen börtönéből és meglássuk, hogy lehetne másként a valóság, mint ahogy éppen van. Noha a jelenleg zajló zsidó közbeszédből úgy tűnik, mintha az álláspontok mozdíthatatlanul be lennének betonozva, de ha sikerülne meggyőzni a vallási döntéshozókat, hogy a Sagi által kreativitás modellnek nevezett módon viszonyuljanak a zsidó joghoz, akkor a rabbik attitűdjében kezdődhetne meg egy olyan folyamat, amelynek eredményeképpen sokkal kevesebb lenne az egyértelmű és végleges válasz, és megteremtődnének az elméleti alapok, hogy a magyarországi zsidó vallásgyakorlat fokozatosan rugalmasabbá.
A szerző az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem adjunktusa
