A 140 éves Rabbiképző megalakulása: Magyarországnak szerzett hírnevet

szerző
Vajda Károly
publikálva
2017. febr. 22., 10:28
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az ősök útjai, első rész.

A következő néhány blogbejegyzésem homlokterében a neológ zsidóságnak hol a jelenkori, hol pedig egy-egy korábbi útkeresése áll majd. Az első bejegyzésekben arra keresek választ, mi is lényegét tekintve a neológ zsidóság, illetve mi is lehetne akár. Mostani, nyitó írásomban a neológia intézménytörténetének első igazán fontos állomásával foglalkozom.

Az ősök összes ösvényében megvan az a közös vonás, hogy a jelenbe vezetnek és a jövőbe vesznek. Maga az út követése a lényeg persze; különösképpen a zsidó vallásban, ahol a vallásjogot egyszerűen úgy hívják, úton járás (הלכה). Az útnak ugyanakkor megvan a maga íve, s az a sajátságos tulajdonsága, hogy hasonul azokhoz, akik járják. Tőlük tör az ég felé, laposul el, vagy vész épp ingoványba, esetleg vezet ki abból, és ível ismét fölfelé.

A Rabbiképző épülete a Scheiber Sándor utcában

A Rabbiképző épülete a Scheiber Sándor utcában

Fotó: MTI

A hazai neológia útjának első igazi mérföldköve rövid kaptató után az Országos Rabbiképző Intézet 140 évvel ezelőtti, 1877. október 7-én (5638. tisré 27-én, az őszi zsidó nagyünnepek után) történt megalapítása volt. Az intézmény célja a rabbinikus hagyomány tudományos igényű művelésében állt: „A rabbiképző intézet szorosan a mosaico-rabbinicus tan alapján álland, a talmud és a szertartási könyvek tanításairól különösen gondoskodandik, egyszersmind azonban a tudomány mai állasa követelményeinek is kell, hogy tökéletesen megfeleljen.” Ez azok körében, akik magukat a keresztény egyháztörténetből kölcsönkért fogalommal ortodox zsidóknak nevezték, nem kis botrányt kavart, hiszen az „ortodox” gondolkodásmóddal való szakítást intézményesítette. Ugyanakkor a rabbiképző megalapítása nem felekezeti ármány következménye volt, ha mégoly véglegessé is tette az akkorra már jó pár évtizede eltérő koncepcióval, sebességgel és irányba fejlődő magyarországi zsidó hitközségek közötti, egyre áthatolhatatlanabb ideológiai árkokat. A neológ rabbiképzőt valós társadalmi szükséglet hívta életre. Korábban nem létezett ugyanis a zsidó teológia tanítására és művelésére szakosodott európai, vagyis modern értelemben vett tudományos, ellenőrizhető, akkreditált, a kritikai gondolkodás átvilágította honi intézmény. A kisebb-nagyobb településeken gyakran csak időszakosan működő népfőiskoláknak, ún. jesiváknak a késő-ókori, kora-középkori minták alapján, jórészt autodidakta módszerekkel, törékeny és fölötte esetleges mester-tanítványi viszonyok mentén szerveződő, s meglehetősen belterjes edukációja ekkorra már nem kecsegtetett senkit sem olyan tág műveltségi horizont megszerzésével, mely a polgárosodott, s világi tudományokban egyre járatosabb híveket is magukba fogadó hitközségekben a rabbinusi hivatal betöltésének elengedhetetlen föltétele volt immár. A kötelező elemi iskolázottság ráadásul önmagában számolta föl azt a fajta kulturális elszigeteltséget, melyben a középkor idején a vallási kisebbségek, így a zsidók is élni kényszerültek. A zsidóság hirtelen olyan pezsgő kulturális közegben találta magát, ahol a judaizmus egyike volt csupán a lehetséges eredettörténeteknek és világlátásoknak. A 19. század második fele ráadásul a pozitivizmus, a természet- és mérnöktudományok diadalmenetének időszaka is volt: soha eladdig nem lódult meg annyira az emberi civilizáció fejlődésének kereke, s soha nem volt annyira kézenfekvő, hogy e roppant progresszió motorja a vallási világnézet béklyóiból kiszabaduló tudományos szellem szárnyalása, mint épp ekkor.

A neológia ugyanakkor nem egyszerűen a gyermeki kíváncsiság merész tudás- és tapasztalatvágyával ugrott a kulturális progresszió örvényébe, hanem azzal a zsidó hagyomány értő ismeretéből fakadó bizonyossággal, hogy már eleve a rabbinikus tanokra épülő judaizmus is megújulás eredménye, a Jeruzsálemi Szentély lerombolását követő több évszázad szellemi erőfeszítéseit igénybe vevő újjászerveződés gyümölcse. A tudományos világlátás, rendszeresség és módszeresség térhódítása nem lebéklyózta a neológ gondolkodókat, a jámbor múltba révedés szemérmes tétlenségére kárhoztatva őket, hanem épp ellenkezőleg: nagy szellemi teljesítményre indította őket. Köztünk legyen szólva, nehezen is lehet a szellemi szabadságnál inspirálóbb erőt elképzelni olyan vallás összefüggésében, mely önmagát az egyiptomi fogságból való megszabadulás eredményének tekinti, s amely a reggeli ima liturgiájában naponta vezeti végig az imáját értőn zsolozsmázó zsidót felebarátaival szembeni erkölcsi kötelességein (ברכות התורה; משנה מסכת פאה א, א; מסכת שבת קכז עמוד א), a zsidó vallásnak a történelem előtti és utáni időket fürkésző eschatologikus tanításain (יגדל), sőt a rabbinikus teológia fogalmiságán és kinyilatkoztatástörténetének szinte minden egyes állomásán (pl.: שלש עשרה מידות שהתורה נדרשת בהן, פסוקי דזמרא), konzekvensen fölfűzve ezeket a spirituális megváltás univerzális, mert hát az egész emberi univerzumot átható és fönntartó képzetének (גאולה) vezérfonalára. A neológia a zsidóság megújulását tehát épp saját hagyományának szellemében kivitelezte, igaz, e hagyományt multikulturális összefüggésekbe ágyazottságában kezdte el szemlélni. A neológ gondolkodók, rabbik és vallástudósok számára saját zsidóságuk mit sem ért az egyetemes emberi nélkül, ahogy az emberiség egyetemes kultúrájából sem hiányozhatott a zsidóság különös színárnyalata, s hasonlóképpen a zsidó vallásbölcselet sem ért sokat korszerű tudományos megalapozottság nélkül („Miért legyenek éppen a zsidó teológiának nem méltó tanszékei?” – kérdezte Blau Lajos 1901-ben).

A kultúraközi tudásközvetítés e komplex feladata határozta meg a rabbinikus tudás hagyományos  ismeretein túl a budapesti rabbiképző tudományos profilját is. A pesti intézmény „mintaképe” (Venetianer Lajos 1917) az 1854-ben létrehívott boroszlói „pozitív-historikus”, ma úgy mondanánk: konzervatív, vagy maszorti – a reform és az ortodox zsidóság között félúton lévő – rabbiképző volt. A magyar neológia büszke volt az adaptációra, a pesti intézmény bevett jelzője volt „a boroszlói anyaintézet méltó leánya” kifejezés (Groszmann Zsigmond, 1920). Ez a modell olyan hagyományhű, de egyszersmind a modernitásra nyitott szellemiséget jelentett, mely tartósan kecsegtetett a társadalom modernizációs folyamataihoz való alkalmazkodásnak és a hagyomány megőrzésének kettős képességével.

A boroszlói koncepció adaptációjával a neológia a modernitás, a tudományos kritikai gondolkodás kapujába ért, a „zsidó theológia” diszciplínáját „tudományos akríbia és kritika” alkalmazásával űzte (Hevesi Simon 1917). Tegyük hozzá: a kor világnyelvein, s vitathatatlan, hogy ennek köszönhetően a budapesti rabbiképző az alapítást követő húsz év folyamán már nemzetközi jelentőségre tett szert. Nem csak önmagának szerzett hírnevet, de Magyarországnak, a magyarországi tudományosságnak is. Mindeközben olyan zsidóság szellemi erőterét teremtette meg, ha rövid időre is, mely sem hagyományát, sem modernitását nem kényszerült sem feledni, sem feladni, mert képes volt a hagyományt a maga fejlődésében, belső dinamikájában megérteni, élő kultúraként megélni, ünnepeit megülni, helyét a kihívások közepette megállni.

A szerző germanista, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem közösségének tagja.

szerző
Vajda Károly
publikálva
2017. febr. 22., 10:28
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

A zsidó világ Dél-Afrikától Újlipótvároson át Kanadáig

Szerző adatlapja
Összes blog Itt

Blog

még több cikk