Ha kinézek az ablakon, a Klezmer-Hois teraszát látom, öt kis asztal, békebeli, piros kockás viaszosvászon abrosszal. Az egyiknél Leopold Kozlowski mesél, ha Zsidó Kulturális Fesztivál van, akkor nyilván ő az egyik legkeresettebb forrás Krakkóban. Kozlowski a leghíresebb galíciai zsidó zenészcsaládba született, az ő nagybátyja Naftule Brandwein, aki miután kivándorolt (1913-ban) Amerikába, az egyik legtöbbet foglalkoztatott klarinétos lett. (Külön bekezdés a klezmertörténelemben.) A kilencvenes évek első felében különösen sokat lehetett hallani Kozlowskiról, a 94-es Berlini Filmfesztiválon két díjat is nyert a róla készült The Last Klezmer című portréfilm (rendezte a klezmer-revival egyik guruja, Yale Strom), és ugyanakkor robbant a Schindler listája is, melyben zenei konzultánsként és szerzőként is tevékenykedett. (A piros kockás asztalokon túl tekerős vagy akkumulátoros járgányokat látni, melyek a turistákat Oskar Schindler közeli gyárához viszik. Tegyük hozzá: abban, hogy a krakkói zsidó negyed, a Kazimierz immár ellenállhatatlanul felkapott, kirívó szerepe volt a film keltette felbuzdulásnak, még ha többektől idegen is a "Disneyland-fíling" (lásd erről korábbi cikkünket: Kísértetvárostól a zsidó Disneylandig, Magyar Narancs, 2009. március 19.). Na, de vissza Kozlowskihoz, aki a tábor zenekarában túlélhette Auschwitzot. Dolgozott a varsói Zsidó Színház zenei igazgatójaként, most pedig a Klezmer-Hois művészeti vezetője, a két háború közötti jiddis zene megkerülhetetlen tolmácsolója, tanára, intézménye.
A Klezmer-Hois egykor rituális fürdő, ma kávéház, étterem és szálló, minden este élő klezmerzenével, alkalmanként színházi előadásokkal. Vezetője, Wojtek Ornat nem mellesleg az Austeria könyvkiadót és könyvesboltot futtatja (melynek Pesten, a Nagydiófa utca 30. alatt is lerakata van), a nyolcvanas években egyetemistaként kezdte kutatni a két háború közötti lengyel kultúra nyomait. Abban az időben a Szolidaritás Szakszervezet szellemisége nyomán egyre több tabutéma került a felszínre, köztük a lengyelországi zsidóság sorsa és kultúrája, s ez Wojteket mélyre szippantotta - miután feleségül vett egy zsidó lányt, zsidó könyvkiadó létrehozásába fogott.
Alig fél órája, hogy a kezembe nyomta az egyik új, magyarra fordított (Harsányi Zsolt) kiadványát, a Dybukot. Singer-művekben, na és lemezeken - The Klezmatics: Possessed, Michael Alpert and Stuart Brotman: The Upward Flight - találkoztam már a héber kabbalista legenda felkorbácsoltan bolyongó szellemével, de Slomo-Zanvl Rappaport drámáját csak most ismerhettem meg. Egy zsidó lánynak a szerelménél gazdagabb kérőt szán az apja, és ebbe belehal a fiú, akinek a lelke dybukként költözik a lányba, majd magával rántja a halálba. Dióhéjban ennyi a sztori, de ez tényleg a legkevesebb, a lényeg inkább a mágikus nyelvhasználatban és a haszid tanításokban rejlik. Hozzám közel állnak az efféle, a múlt és jelen kapujában tornyosuló, szellemekkel és szerelmekkel, végzettel és árulással, halállal és feltámadással kovácsolt mítoszok.
Ez a haszid dal áll a végén: "Miért olyan az élet / Hogy a legmagasabb magasról / A legmélyebb mélybe zuhan a lélek? / De nem marad a mélyben, / Felnéz, és indul a csillagok felé / A csillagos éjben."
Tetszik ez a dal nekem. Hogyne tetszene. Egy zűrös szerelmi história szövődményeként elkerültem Lengyelországot harmincnégy évig. Ideje volt visszatérni, a múltból a jelenbe, a magasból a mélybe, a mélyből a ki tudja, hova.
*
Ha azt írom, hogy Janusz Makuch a Zsidó Kulturális Fesztivál igazgatója, akkor nagyon soványan látom a helyzetet. Valójában a megteremtője, a lelke, a szellemisége.
- Milyen indíttatás kellett - kérdeztem az irodájában -, hogy a zsidó kultúra közvetítésébe kezdjen?
"Tizenhárom-tizennégy éves srác voltam, amikor a könyvesboltban megismerkedtem egy filozófiaprofesszorral, aki jól ismerte szülővárosom zsidó kultúráját. Persze tudtam róla, hogy kicsoda, és ő is tudta, hogy létezem, mert abban az időben erősen érdeklődtem a városunk története iránt.
Lengyel családban születtem 1960-ban. Amikor iskolába kezdtem járni, a kommunista rendszer volt uralmon, és a zsidóság témája tabunak számított. Ha az auschwitzi áldozatokról tanultunk, akkor lengyel áldozatok jelentek meg. Arról senki nem beszélt, hogy ezek a táborok a zsidók kiirtására jöttek létre. Így aztán, amikor Michal Strzemski professzor megkérdezte, hogy tudom-e, hogy Pulawy lakosságának a fele zsidó volt a háború előtt, úgy néztem rá, mint egy bolondra. Mi az, hogy zsidó? S persze hihetetlenül kezdett érdekelni... Egyik szó a másikat követte, és a professzor magántanítványává váltam. Heti egy-két alkalommal elmentem hozzá, ő pedig mesélt a zsidók történetéről, kultúrájáról, vallásáról, meg rengeteg más dologról is, ami a mindennapi élettel kapcsolatos. A fesztivál indíttatásában ez volt a döntő pillanat - bár ahhoz még évtizedek kellettek, hogy ezt tudatosítsam. Mindenesetre el volt vetve a mag, és ennek a magnak ki kellett hajtania. A nyolcvanas években, amikor Krakkóban a tanulmányaimat kezdtem, már sok mindent tudtam a zsidó kultúráról. De mindenekelőtt ide, Kazimierzbe jöttem. Akkor persze még nem így nézett ki. Elhagyatott, üres, szürke, lepusztult, romos volt. Teljesen élettelen. Aztán megismertem embereket, akik hasonlóan érdeklődtek a zsidóság iránt. Hét-nyolc ember. Volt köztük zsidó, félzsidó, nem zsidó, de ezt senki nem kérdezte a másiktól. Az volt a lényeg, hogy mindannyian el voltunk bűvölve ettől a világtól. Egyre többet találkoztunk, héberül és jiddisül tanultunk, megünnepeltük a sábeszt, előadásokat szerveztünk, és elmélyültünk a vallásban. Mindannyian a magunk útját jártuk, és én a zsidó kultúra gyökereihez közeledve egyre inkább úgy éreztem, hogy a zsinagóga az én helyem.
Aztán elérkezett az a pillanat, amikor valamit már kezdeni kellett az összegyűjtött tudással, mert szétfeszítette a mellemet. Ugyanekkor Lengyelország is változáson esett át: azok a zsidók, akik tudatára ébredtek a zsidóságuknak, és azok a katolikus lengyelek, akik valami másnak ébredtek a tudatára, közelíteni kezdtek egymáshoz. Ez volt az az idő, amikor Jerzy Kawalerowicz A fogadó című filmjét rendezte, aztán jött a Hegedűs a háztetőn - egyszer csak mindenféle irányból felbukkantak a zsidó motívumok, témák.
Így jutunk el 1986-hoz, amikor Krakkóban egy későbbi barátom megrendezte az első zsidó filmfesztivált. Magam is ott voltam, és megvolt a véleményem egyik-másik filmről, úgyhogy botrányt csináltam. De jó fej volt a szervezője, mondta, hogy üljünk le, igyunk valamit, és beszélgessünk. Úgy is lett. Leültünk, ittunk, beszélgettünk, és a következményeként 1988-ban létrejött az első Zsidó Kulturális Fesztivál."
- És hogyan jutottak el a mai univerzális kínálatig?
"Ha valakiben nincs szenvedély, szeretet vagy elkötelezettség, akkor ötvenmillió dollárból sem hoz létre semmit. Így számomra az a pillanat sokkal fontosabb, amiről az előbb beszéltem. Persze utána szükség volt bizonyos külső körülményekre is, különben nem tartott volna ki a fesztivál. Hogy kinevelődjék a társadalom. Aztán még kellett hozzá alázat, pénzkoldulás és valami vízió.
Azt mondja a Talmud, hogy a mi jövőnk, a holnapunk ma kezdődik el. Én ezt csak évek múltán értettem meg, és akkor kezdtem magam eszerint formálni. Többet olvastam, többet utaztam, jóval tágasabb térben tettem magamévá a zsidó kultúrát. A fesztiválnak sem lehet más célja. Lehetőséget teremteni az embereknek a változásra.
Érezni lehetett, hogy mire van szükségük. Láttam a tudásszomjat a lengyelek és a zsidók részéről is. A lengyelek évtizedeken át úgy tekintettek a zsidó közösségre, mint a zsidó temetőre. Fel kellett tenni a kérdést: mi a fontosabb, az élet vagy a halál? És azt válaszoltam: az élet. A halál úgyis eljön. De az életnek mindig le kell győznie a halált.
A fesztivál szimbolikusan Auschwitz árnyékában zajlik, ezzel tisztában vagyok. De Hitleré lenne a győzelem, ha még mindig csak sírnánk. A haszidok szerint három útja van, hogy megszenteljük a halottak emlékét. Az első a siratás. Ezen már túl vagyunk. A második a hallgatás. Ezen is túl vagyunk. A harmadik és a legnehezebb: az ének, a dal. Én haszidnak vallom magam. A kaddisban, a halotti imában egyetlen szó sem esik a halálról. Ez olyan istendicsőítés, aminek pozitív ereje van. A fesztiválnak is ez a célja.
Krakkóban éltek zsidók, lengyelek, oroszok, ukránok, németek, erdélyiek, magyarok, szefárdok, ez egy olyan város volt, ahol a kereskedelmi útvonalak találkoztak. Én ennek a pluralitásnak az értékrendjét szeretném visszahozni. És ha az emberek kilenc napon keresztül pulzáló életet látnak, és utána ez az élet elenyészik, és újra az üresség lép a helyébe, akkor felmerül bennük a kérdés: mit vesztettünk, miért kellett ezt elvesztenünk? És hogyan lehet visszaszerezni, és hogyan tudjuk elkerülni, hogy még egyszer elveszítsük?
Ugyanakkor nem vagyok naiv. Ismerem a történelmet. És nem hiszek abban, hogy ha valaki azt mondja, soha többé, akkor az úgy is lesz. A holokauszt valójában a szemünk láttára történt. A világot nem tudom megváltoztatni. Amit igazán, a szívem mélyéből szeretnék, az az, hogy önmagamat megváltoztassam. Ezért csinálom ezt a fesztivált."
*
A kilencnapos, 2400 000 zloty költségvetésű fesztivál a zsidó vallás, kultúra, nyelv és életmód szinte valamennyi területét átöleli, kiállítások, filmvetítések, előadások és koncertek reggeltől hajnalig tartó sorozatával. A fő csapás persze a zenéé, hiszen - Janusz szavával - "olyan hatóereje semmi másnak nincs". Dávid énekeitől kezdve a klezmeren át a szefárd dalokig.
S minthogy Dávid énekével kezdődött a zsidó zene története, a Zsidó Kulturális Fesztivált az askenázi és szefárd zsidók nagy kántorai nyitották meg a Tempel zsinagógában. Moshe Schulhof és Yaacov Lemmer az USA-ból, Emil Zrihan Izraelből érkezett, de nem ők tehettek arról, amikor kínosan éreztem magam. Komoly hangú palik. (Mögöttük a The Neimah Singers Angliából.) A gondot főleg az okozta, hogy a koncert előtt hosszas köszöntőkre ragadtatták magukat a fesztivál támogatói és vendégei, de arra sem igazán rendezkedtem be, hogy a kántorok zongorakísérettel (Daniel Gildar) lépjenek fel. Ha jól sejtem, az Úrnak sem tetszett az úri koncertváltozat, legalábbis aznap este nem kukkantott be a zsinagógába.
Na, de másnap igen. Kétszer is. Előbb a Krokére, aztán Emil Zrihan zenekarára.
Tizenhét éves pályafutása során először játszott a Kroke a Tempel zsinagógában, és nagyon érezte ennek a súlyát és a magaslatát is. Ugye, volt egy idő, a kilencvenes évek első felében, amikor erősebben kötődött a klezmerhagyományhoz, aztán előtérbe kerültek a saját darabok - avantgárd kamarazenével és dzsesszel. A maga egészen jellegzetes stílusával. Eddig talán négy-öt alkalommal hallottam koncerten, de ilyen áhítattal és emelkedettséggel még nem játszottak - és még nem játszottak ennyire zsidó zenét.
Zrihant, aki az izraeli Ashkelon zsinagógájának marokkói születésű kántora, ugyancsak a kilencvenes években ismertem meg, de eddig csak az Ashkelon című lemezét kaserolhattam. Azon arab és zsidó dalokat énekelt, abból a mélységből, ahol elmosódnak a népzene, a tánczene és a klasszikus muzsika határai. Ahol vallásos áhítattal dicsőítendő a szerelem - ahogyan kell. Annak idején ezt írtam a Lamoledet Shouvi Roni című daláról: "Egy pacákról szól, aki nem mozdul ki a szobájából, csak lemezeket hallgat, és már maga sem tudja, hogy miként alakult az élete így, aztán egyszer csak meghall egy dalt, amitől elárasztja a ragyogás, s már majdnem..."
Elénekelte ezt most Zrihan nekem. És elárasztott a ragyogás, az Úr pedig arra gondolt, hogy ha ez így megy, letelepszik Krakkóban.
Már csak azért is, hogy el ne szalassza Daniel Kahnt.
Pár hónappal ezelőtt, amikor meghallottam a Partisans & Parasites című lemezét, teljesen padlót fogtam. Végre új hang a klezmerben: punkos, vitriolos, kabarés. Tisztában van a múltjával és a befolyásaival, de ez már a XXI. század klezmere. Nem pöcsölünk, kérem.
Délutánonként a Cheder kávéházba csődítette a fellépőket a fesztivál, hogy elcsíphesse őket, aki beszélni akar. Komoly érdeklődés mutatkozott, de azért volt pár percünk.
"Magyarországról" - mondtam. - "Ismered Wahorn Simont és Gryllus Dorkát?" - kérdezte Dan. - "Igen, tudom - így én -, időnként játszol velük a berlini Rotfrontban."
Daniel Detroitban született, és a Michigani Egyetemen tanult festészetet, színházat, írást és zenét. Azóta kicsit utánanéztem: tucatnyi kritika méltatja, amihez csak nyúlt. Zenét szerzett a Koldusoperához, játszotta Tybaltot, megjelent egy verseskötete, és mielőtt rákattant a klezmerre, afféle folkos-rockos dalszerzőként kijött három cédéje is. Woody Guthrie, Bob Dylan, Leonard Cohen, Nina Simone, The Pogues, nagyjából így fest a háttér. Megjárta New Orleanst és New Yorkot, majd végül Berlinben kötött ki, ahol a politikai kabarénak, a brechti színháznak és a zsidó zenének kissé erősebb a gyökérzete, mint Detroitban. Vele tartott New Orleansból (a michigani bőgős) Michael Tuttle, aztán összeszedtek egy svéd dobost (Hampus Melin), egy orosz gitárost (Vanya Zhuk), és jöttek-mentek a klarinétosok, köztük a jeles Michael Winograd New Yorkból. Ott kezdett jiddisül tanulni, és elmélyülni a klezmerben (a Brave Old World-tag) Alan Bern segítségével.
A Painted Bird nevet Jerzy Kosinski regénye után adta a zenekarának, és csak egy év kellett, hogy 2006-ban a The Broken Tongue című albummal debütáljanak. Aztán az Unternationale című klezmer-kabarét említi, abban az orosz Psoy Korolenkóval kollaborált. Nagyjából ennyi. Abban maradunk, hogy a többit majd a koncerteken, az Alchemia klubban meg a zsinagógában.
Az Alchemia (az 1335-ben Nagy Kázmér alapította) Kazimierz legnépszerűbb klubja, felül kocsma, alul koncertterem. A fesztivál során dj-szettek (Nu Klezmer Party) és dzsesszes dzsemmelések (Jazz Klez Session) színtere. Az utóbbiakért a trombitás Paul Brody felel, aki a bostoni Klezmer Conservatory Bandben tűnt fel, majd szintén Berlinbe költözött, hogy többet pezseghessen. Minden műfajban otthon van, dolgozott Barry White-tal és az Einstürzende Neubautennel, lemezei is jól futnak John Zorn Tzadik nevű kiadójánál. Sarkítva amúgy elmondható, hogy a Zorn-féle "Radical Jewish Culture" címke élénk színekkel van jelen a fesztivál palettáján, ezt képviseli Frank London, aki az utolsó napi utcabálon (The Jewish Woodstock) a Balkan Beat Box és mások társaságában a Festival All Stars Orchestrát vezeti, a drámai Krakow Klezmer Band (amely két éve Bester Quartetre változtatta a nevét) és a jiddis és szefárd zenét kombináló Pharoah's Daughter is.
Szóval Brodyt többször is el lehetett csípni, és ez időnként egészen pszichedelikus élményekkel járt, az én kedvencem az az éjszaka volt (június 30.), amikor Frank Londonnal, Daniel Kahnnal, Matt Darrieu-vel, Mark Rubinnal (és még sokakkal másokkal) a legvadabb improvizatív klezmer-dzsessz Beatles-adaptációkba fordult.
A zsinagógában pedig épp úgy ütött Kahn, mint a lemezén, semmi megilletődöttség. A fő hangszere most a harmonika, de teljesen otthon volt a zongora mellett, sőt ukulelén is, elképesztő karizmával. Ha lehet a klezmerben "frontembernek" lenni, akkor ő abban hardcore és abszolút kóser.
Krakkói napjaim (és beszámolóm) terjedelmi korlátai miatt már csak egy esemény fér ide, annak viszont magyar szála is van. Pontosabban kettő: a cimbalmos Balogh Kálmán és a bőgős Novák Csaba. Két éve dolgoznak Alan Bern The Other Europeans című projektjében, mely egy moldovai és balkáni cigányzenekar, illetve egy (főleg Európában dekkoló amerikai klezmerek alkotta) zsidó együttes közös és felemelő muzsikájára épül. Ez a kapcsolat teljesen evidens, mesélte Bern, hiszen a történelem során millió alkalommal összefonódott már a cigányok és a zsidók zenéje, de azért "a többi európai" névnek egy kis provokatív éle is van. Hiszen élhetnek és zenélhetnek bármióta Európában, nagyon gyakran érezhetik, hogy sok más "európai" kivetné őket innen.
*
Kinézek az ablakon. Ahogy esteledik, benépesítik a fiatalok a zsidó negyedet. 'k pontosan tudják, hogy miért ez a legnépszerűbb városrész Krakkóban. És most már én is tudom. A hangulata, a levegője, a kellemes árai miatt. Nincsen itt ház étterem, kávézó, kocsma, kiállítóterem, klub vagy valami jópofa butik nélkül. És mindegyik úgy fest, mint egy képzőművészeti alkotás. Az egyikben varrógépekből készült az asztal, a másikban bringákból a kerítés. És kedvesek a népek. És (még mindig) gyönyörűek a nők. És baromi jó zene szól.
A zsidó negyed - úgy tíz éve -, még ha elenyésző számú zsidóság lakja is, megint él. Majd meglátjuk, hogy mi lesz, én sem vagyok naiv. De az biztos, hogy azokat a fiatalokat, akik itt azt szívják magukba, hogy a zsidóság nemcsak a vele szemben elkövetett bűnt, nemcsak a fájdalmat és nemcsak az emlékezést jelenti, hanem azt is, amivel jó együtt élni, illetve azt, ami nélkül hülyeség élni, például ezt a jó zenét, szóval azokat szerintem már nem lehet majd megetetni bármiféle ócska maszlaggal. És akkor, ahogy Janusz mondta, az élet legyőzte a halált.
Krakkó, 2009. június 27.-július 1. Köszönet és hála a budapesti Lengyel Intézetnek, Ádám Andreának és Pálfalvi Lajosnak.
