Kiállítás

Buborék és búgócsiga

Soós Nóra: Transzparens emlékezet: Folyamatos jelen
szerző
Dékei Kriszta
publikálva
2015/21. (05. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A művésznek Magyarországon két éve volt utoljára egyéni kiállítása; ráadásul a Faur Zsófi Galériában most látható anyagot eredetileg Amerikában mutatták volna be. Az itthoni debütálás mégis szerencsésebb, hiszen bármennyire univerzálisan dekódolható a tizenhárom (nyolc nagyobb és öt kisebb méretű) festmény, mégis felbukkannak bennük sajátosan magyar kulturális, szociológiai és politikai vonatkozások.

A művek bárhol és bárki által befogadható/értelmezhető síkja maga a képi nyelv, amely két jellegzetes, egymással ellentétes stílusú elemből épül fel; az erős vonalakkal megrajzolt, figurális kompozícióból és az azt megszakító vagy azzal egybemosódó absztrakt foltokból és gesztusnyomokból. A képek „főszereplőinek”, az emberi alakoknak (akik a leggyakrabban fiatal nők és gyerekek) nem testük van, hanem körvonaluk. Ezek a testetlen, vonalas síkok rétegződnek egymásra oly módon, hogy a kontúrrajzok nem fedik el egymást, hanem – akár egy finom, félig áteresztő hártyán átszűrődve – egyszerre válnak láthatóvá. Ráadásul a munkák sokszor két vagy többnézetűek; az álló és az ehhez képest fejjel lefelé elhelyezett figurák „felcserélhetők” – például a cekkeres, szegényes ruhát viselő öregasszonyt és az agyaggalambra lövöldöző úri hölgyet egymásba fordító kép esetében.

Ezt a transzparens és játékos rétegzettséget mozgatják meg a képeken megjelenő elemek és a kerekded foltok. Mintha minden örökkön-örökké körben forogna; a biciklik, az órák, a buborékfújóból eregetett buborékok, a keljfeljancsi babák, a játszótéri körforgók és a búgócsigák, nem beszélve a kör alakú képformátumról. (Ez utóbbiak mintha a 2007–2008 körül készített Buborék sorozat reinkarnációi lennének; mintha a visszanyúlás vagy újrahasznosítás kicsit túl jól sikerült volna.)

A motívumok halmozása mellett azonban nagyobb hangsúlyt kap az időrétegek egymásba nyomódása. Így kerülnek egymás „társaságába” az íjazó szüfrazsettek és a kézi súlyzókat emelgető kislány, a vietkong harcosnő, Makk Marci és a hajléktalan, az egykerekűn egyensúlyozó és csíkos dresszben pompázó artisták és a játszótéren üldögélő kisfiú, az óriási dinoszaurusz, az aprócska űrhajó és a magyar Parlament épülete. Maga a kiállítás címe is egyrészt erre utal; a transzparens emlékezet nem más, mint a távoli és a jelenhez közelebbi, történelmi vagy személyesen átélt emléksíkok egybefolyása, folyamatos jelenné transzponálása.

A korábbi munkákhoz képest némi, bár kétirányú változás is megfigyelhető. Egyrészt bizonyos kompozíciók (Megmérettettél, és könnyűnek találtattál I–III.) fellazulnak, azaz a figurális „alaptémák” kevésbé hangsúlyosak, mint a foltok, vakító sárga színmezők és a csurgatott/fújt festékrétegek. Másrészt a levegősség helyébe belép a horror vacui elve. Ilyen például a Szimultaneitás című munka (képünkön), melyen az artistakerékben forgó vagy abba csimpaszkodó kislányokat szinte összepréselik a különböző és eltérő időpontot mutató időmérő szerkezetek, a faliórák és vekkerek. Lírai képzavarral élve: az időkerék, mely önnön farkába harap.

A kiállításhoz írt szöveg a munkák inspirációs forrásaként Erdély Miklós Álommásolatok című művét és György Péter emlékezetkultúráról szóló írásait emeli ki, emellett azonban megjelennek bizonyos aktuálpolitikai utalások is. Az Idő nincs című nagyméretű festményen az aprólékosan megrajzolt és légiesen áttetsző Országház előtt álldogáló tüntetők üres táblákat emelnek a magasba; azonban a szabadon kitölthető mezők nem a „mondanivaló” hiányára, hanem sokkal inkább arra utalnak, hogy pártunk és kormányunk kérészéletű szlogenjei, átgondolatlan intézkedései naponta felülírják a felháborodás okát. A „mögöttük” felbukkanó őshüllő és a színevesztett és kifakult, lyukas nemzeti zászló pedig arra az ideológiai katyvaszra céloz, amelyben egy szintre helyeződik a Horthy-korszak és az ötvenhatos forradalom, a kereszténység és az ősmagyar totemkultusz, olyannyira, hogy felülírja a parlamentáris demokrácia minden esélyét.

Soós Nóra a nőművészet magyarországi divathulláma idején kezdte pályafutását, és bár a női tematika (gyerek, magánélet) jelen van, de nem annyira hangsúlyos a munkáiban. Meglepő viszont, hogy a korábbi munkákkal ellentétben ­ – ahol a fegyveres konfliktus a férfiak és gyerekek, a rohamrendőrök és a csúzlizó kisfiúk előjoga volt – most több alkotáson is szerepelnek harcos, fegyvert szorongató nők. Nem gondolom azonban, hogy emiatt a művész beszuszakolható lenne a feminizmus dobozába – ezáltal ugyanis elveszne az a néhol humoros, konceptuális többlet, amely a munkákat lélegezteti.

Faur Zsófi Galéria, Bp. XI., Bartók Béla út 25., nyitva június 12-ig

szerző
Dékei Kriszta
publikálva
2015/21. (05. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...