Mi a baj az idei velencei építészeti biennáléval?

Cherchez Monsieur Le Corbusier

szerző
Kovács Dániel
publikálva
2012/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Erőteljes ötletek helyett tétova téblábolás jellemzi a 13. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás nemzeti pavilonjait. 2012-ben hiánycikknek számítanak a próféták, pedig nagy szükség lenne rájuk.

Politika vagy poétika. Frissen szerzett dán ismerősöm, maga is egykori kiállító, határozza meg így a jó biennáletárlat lényegét a skandináv pavilon előtt ácsorogva, a verőfényes augusztusi Velencében. A hátam mögött két rendezvénynappal igazat adok: radikális kérdéseket feszegető vagy megkapóan költői tartalom nélkül egy nemzeti kiállítás bizony elvész a többi negyven között. Az 1980 óta megrendezett, az utóbbi időben kétévente új főkurátorral is erősített építészeti seregszemle látogatói azonban idén egyiket sem kapják meg - pedig beszélni lenne miről.

A 20. század sok egyéb mellett az építészet évszázada. A fogyasztói társadalom válasza a legégetőbb szociális problémákra - a lakásínségtől a közegészségügyig - az új építése volt, amely fontos politikai eszközzé is vált a kialakuló demokráciák kezében. Ez persze nem elsősorban a politikai vezetők éleslátásán múlt: az építészek maguk is aktívan közreműködtek a politikai ágenda alakításában. A 20. századi építészet történetét komoly politikai és közéleti szerepet vállaló és e szerepüket olykor profetikus hévvel beteljesítő (ennek megfelelően egocentrikus) figurák határozták meg, Le Corbusier-től Walter Gropiuson és a Bauhaus vezető alakjain át - hogy hazai példákat is mondjak - Major Mátéig és Makovecz Imréig: építészek, akik képesek voltak ötvözni a politikát a poétikával, a komoly társadalmi mondanivalót az esztétikus formával.

A fogyasztói társadalom azonban mára mély válságba jutott, és az utóbbi években egyértelművé vált, hogy a sodródó nemzetközi építészközösség nem képes globális léptékű válaszokat kínálni. A sztárépítész-jelenség

vezetőket nem, csak idolokat

kreált, akiknek fényét a globális válság igencsak megfakította. Hiányoznak azok a nemzetközileg ismert és elismert szakmabeliek, akik valós megoldásokat és módszereket mutatnának fel a világ egyre égetőbb problémáira. A velencei biennálén, a földgolyó első számú építészeti seregszemléjén még a jobbak közé sorolhatók azok a kiállítások, amelyek helyi érzéstelenítést kínálnak a válság marta sebeit nyalogató Nyugatnak. A németek okosan újrahasznosított épületeket sorakoztatnak fel. Az Egyesült Államok száznál is több civil kezdeményezést mutat be a városi élet és közösség jobbítására. A brit pavilon kurátorai pedig (a British Council hálózatának segítségével) bejárták a világot, és Venice Takeaway néven teszik közkinccsé az összeszedett, hasznosítható ötleteket, a hollandiai IJburg vízre épített városától az argentin Fideicomisókig, amelyek lehetővé teszik az építészeknek és a majdani lakóknak, hogy maguk finanszírozzák a lakás-építést. A legjobbak közé sorolható a dán pavilon, amelyben helyi és anyaországi építészcsapatok teszik mérlegre a klímaváltozás eredményeként esedékes változásokat a közeljövő Grönlandján, sikeresen hitetve el a látogatóval, hogy ez bizony globális probléma.

Az Arany Oroszlánnal díjazott japán kiállítás szerencsés kivétel. A neves építész, Toyo Ito által összerakott tárlat azt feszegeti, mit tehetnek az építészek a helyreállítás szereplőiként egy olyan természeti csapás után, mint a Japánt sújtó 2011-es cunami. A sikerhez a résztvevőknek (több világhírű japán építésznek) ott kellett hagyniuk a kényelmes irodát és a jól fizető munkát, elutazni a helyszínre, beszélni az áldozatokkal és átélni a katasztrófa valóságát. A pavilonban bemutatott építészeti elképzelések így lehetnek abszolút testre szabottak, a világ semmilyen más vidékén nem értelmezhetőek. Ilyen helyre, időre és emberre érzékeny megoldások jellemzik egyébként az idei biennálén életműdíjjal elismert portugál mestert, a szakma legtöbb díját már korábban besöprő Álvaro Siza Vieirát is - és vele együtt a kortárs portugál építészetet. Ez a hozzáállás azonban tág látókört, sok energiát, időt és befektetett munkát igényel, és emellett, bizony, kockázatos is. Ezt a rizikót az idei biennále kiállításainak jelentős része egyszerűen nem vállalja. Ha úgy tetszik:

önmagáért van

A magyar pavilon 2012-ben egy erre az alkalomra meghirdetett nemzetközi hallgatói makettpályázat több száz beküldött munkáját tárja a látogatók elé, ha esetleg nem láttak volna elég ilyesmit a többi kiállításon. A Műcsarnok kiírását megnyerő, eredetileg "Modell" néven futó Spacemaker a kurátor Bachmann Bálint és partnere, Markó Balázs szerint szerves folytatásaként értelmezhető a két évvel ezelőtti, az építészeti rajzzal foglalkozó Borderline kiállításnak, a kétdimenziós papírról a térbe kilépő formaképzés seregszemléjeként. A munkák többsége hazai, néhány pedig környező közép-európai egyetemekről származik - a pályázat "nemzetközi" jelzője a biennále globális kontextusa okán kissé szerencsétlen, de végül is tükrözi a magyar valóságot: errefelé a tervpályázatok sem szoktak ennél nemzetközibbek lenni. Az alkotó fantáziát előtérbe helyező kurátori szándéknak viszont ellentmond az installálás: a közel hatszáz, egységes méretű és színű (fehér) makett rengetegében elvesznek az egyéni, invenciózus munkák. A néző akarva-akaratlanul az ötven, a gyerekek pályázatára beérkezett, anyagában és színeiben is gazdag "makettben" merül el mélyebben - ezeknek viszont az építészethez nincs sok közük. Arra sincs magyarázat, miként került a tárlat szereplői közé a képzőművész Kelle Antal, akit a biennále sajtóanyaga egyedüliként nevez nevén a magyar kiállítók közül - a pályázati programban ugyanis még egyáltalán nem szerepelt, most viszont munkái a pavilon legfontosabb tereit uralják, a sablonméretű makettekkel nehezen feloldható ellentmondást teremtve.

Minden érthetetlen részlete ellenére a magyar kiállítás a legszebbek közé tartozik idén - akárcsak két éve -, még ha ez az esztétikum önmagáért való is. A két fő helyszínt, a Giardini pavilonjait és az Arsenale csarnoksorát végigjárva látszik, hogy néhol bizony az ötletszegénységet csak a kivitelezés szegényessége múlja alul. Ezért azonban tévedés az idei főkurátort, David Chipperfield brit építészt hibáztatni, ahogyan azt többen tették; elsőként és leghevesebben Ausztria első számú építészeti exportcikke, a világszerte ismert Coop Himmelb(l)au iroda vezetője. Wolf D. Prix nyílt levelében, amelyet jó érzékkel a biennále nyitónapján tett közzé, még a finomabb kifejezések közé tartozik a "kimerítő, üres és unalmas, kompromisszumokkal teli termékbemutató". Chipperfield épp elégszer bizonyította korábban, hogy van érzéke a finom megoldásokhoz - elég itt a berlini Neues Museum sokszorosan díjazott felújítására utalni. A gond az általa választott mottóban rejlik. A "közös alapként" magyarítható "Common Ground" nemcsak kísértetiesen hasonlít a két évvel ezelőtti "People Meet in Architecture" mottóra, de túlságosan tágnak is bizonyult. Idei tárlataik bevezetőjében boldogan hivatkozik a központi tematikára a fiatal kortárs műhelyeket bemutató Ausztrália, a szociális projektjeivel hencegő Venezuela, a saját építészeti identitását keresgélő Kosovo vagy a leendő skolkovói innovációs központot qr-kódözönnel prezentáló oroszok - és természetesen Magyarország is, hiszen mi lehetne közösebb alap, mint egy jó kis pályázat? A szerteszét kalandozó kiállítások közös gatyába rázására idő sem maradt, mivel belpolitikai bonyodalmak (konkrétan a biennále első embere, Paolo Baratta leváltása) miatt a főkurátor megnevezése hónapokat csúszott, így Chipperfield hivatalosan csak ez év elején kapott felkérést, a központi téma bejelentése pedig egészen májusig elhúzódott.

Ezzel együtt igaz, ami igaz, a két évvel ezelőtt még csak finoman érzékelhető bizonytalanság az idei biennálét teljesen uralja. Olybá tűnik: a nyugati kultúrkör és építészei alapvetően önmagukkal vannak elfoglalva, és ez nekik kihívásnak bőven elég is. Azokról a gazdaságilag és társadalmilag fejlődő, globális szereplővé előlépő tájakról, ahol az építészet mostanában kezd betölteni meghatározó szerepet, új kihívásokat találva - nos, ezekről Velencében alig szerezhetünk információt. India egyetlen, az Arsenaléban látható (egyébként erős) installációval van jelen. Kína képzőművészeti munkákat hozott. Dél-Amerika részleges kivétel: a chilei, a perui és az argentin kiállítás is izgalmas, Mexikó pedig annyira komolyan veszi Velencét, hogy saját pavilonként kibérelt egy használaton kívüli templomot a következő kilenc évre, és vállalta a helyreállítást is. A központi kiállítások legizgalmasabb szereplői közé tartozik a chilei Alejandro Aravena és a venezuelai Urban-Think Tank. Előbbi egy, a lakosok aktív bevonásával zajló városrehabilitációt mutat be, annak minden zökkenőjével együtt, utóbbi pedig egy befejezetlenül maradt caracasi felhőkarcolóban spontán módon kialakult "függőleges nyomorteleppel" foglalkozik.

Bármilyen magától értetődőnek tűnne: épp ezek a témák, ezek a szándékok kivételesnek számítanak az idei biennálén. Költőiség még akadna, az okos politika viszont hiánycikk. Mintha csak egy új prófétára várna a világ, aki a figyelmet újra ráirányítja az égető kérdésekre, a lakhatási szegénységre, a városok túlnépesedésére, a fenntarthatóságra - azokra a témákra, amelyekről mindig csak beszélünk, de nem vagyunk hajlandóak komolyan venni. Hogy ki lesz a 21. század Le Corbusier-ja, és hogy építész lesz-e egyáltalán, azt egyelőre nem tudni. Az idei biennále alapján azonban biztos, hogy lesz min dolgoznia.

A szerző a hg.hu főszerkesztője.

13. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás, augusztus 29-től november 25-ig. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Kovács Dániel
publikálva
2012/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kelet és Nyugat érdekellentétei
Interjú Timothy Snyderrel
Választási riport Szerencsről
Az új Hazafias Népfront
A rendszer árnyéka
TGM a Jobbikról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...