Egy dramaturg feljegyzései - 4.: Orson Welles, a fehér bálna

  • Dániel Ferenc
  • 2001. február 22.

Képzőművészet

Anagy fehér bálna 1985-ben halt meg Hollywoodban, magányosan. Indulásakor a moziipar és Amerika dédelgetett fenegyereke volt. Színész, rendező, díszlettervező, a kinematográfikus nyelv megszállott újítója, gegmen és amit akartok.

Egy dramaturg jegyzetei - 4.

Anagy fehér bálna 1985-ben halt meg Hollywoodban, magányosan. Indulásakor a moziipar és Amerika dédelgetett fenegyereke volt. Színész, rendező, díszlettervező, a kinematográfikus nyelv megszállott újítója, gegmen és amit akartok.

Nem tudták bedarálni,

ezért előbb ellehetetlenítették, azután kiutálták. Harminc évig bolyongott több földrészen, kamerákkal, vágóasztalokkal fölfegyverkezve. Ahogyan írókra mondjuk: grafomán, úgy volt ő a filmezés megszállottja. "riási hagyatéka ma is feldolgozatlan. A nyolcvanas években engesztelésül adtak neki egy "életmű-Oscar"-t, s hogy gondosan bebalzsamozzák: minden idők tíz legjobb filmje közé beválogatták az Aranypolgárt. O. W. ebbéli szerepeit grandszenyőri módon eljátszván utolsó leheletéig harcolt, hogy a neki kedves filmet "végbe vigye".

Epizód: közönségtalálkozó. Színhely: egyetemi auditórium maximum, érdeklődő, inkább ellenséges yuppie diákokkal zsúfolva. Faggatják: miért hagyott félbe annyi opust? Miért tagadta a sztenderd amerikai értékeket? Miért hagyta el az országot? Orson Welles (felvillanyozva) filmmakernek vallja magát, egyszersmind bátor amerikainak, bátor férfinak, amilyenekre mindig szükség volt, van. (Kis időre megáll a levegő, aztán taps.) Aztán még hozzáteszi, shakespeare-i gesztussal: önöknek van szükségük több bátorságra! (Valamivel gyérebb taps...)

Közbevetőleg: a jelenség ismerős. Nálunk is csesztetnek rendezőket különféle irányokból, ideológiai megfontolásoktól, érdekeltségektől hajtva.

Aszongyák, légy elkötelezett

bíráló, politikus, társadalommodellező, nemzeti érzületű, jövőbe mutató, táltoshívő, népszerű, exportképes, hollywoodi irányultságú. De vigyázat, nehogy úgy járjunk velük, mint Alan Parkerrel, aki az Evita mérsékeltebb hozamáért a magyar statisztériát kárhoztatta, Madonna vagy az avasvaj-szagú sztori helyett.

Profizmusügyben magasan kvalifikált, világhírű operatőreink (az Illés Papi-iskola virtuózai), mióta haza-haza látogatnak, szintúgy hallatják szavukat. Jogosan.

De nem beszélnek az Orson Welles-szindrómáról. Arról, hogy az amerikai masinéria a hatvanas évek óta töretlenül tökéletesedik, mondhatni, teljesítményjátékká fejlődik vagy torzul tovább. Fejleménye, hogy immár személytelenül darálja be a jövevényeket, a szuverén filmalkotókat. Így kallódott el B vagy C kategóriás zugtermékekben Andrej Koncsalovszkij. Öccse, Nyikita Mihalkov mostanában prostituálódik. Persze mindenki másképp csinálja. Bernardo Bertolucci mitologizál, Wim Wenders mondén és kacér. Hétszentség, hogy mire ebben a globális világban provinciális cikkecském megjelenik, a távol-keleti fiatal géniuszokat is benyalják etno-ízesítés céljából.

Csőlátásilag nézvést: itt volna még a Filmközpont Rt. ügye. Miszerint felülről, kormányzatilag döntve teremtsenek nemzeti filmgyártást. Kis országban, szűköske piacon. Mintha nem ismernénk a dán, a finn, a svájci, a holland, a lengyel példákat: mindenütt televíziók és bátor filmesek koprodukcióján, tisztes és kitartó közös érdekeltségükön alapul a rentábilis, megújulni képes nemzeti filmművészet.

O. W. (kortársunk + előőrsünk) soha, egyetlen percre sem fogadta el, hogy ő szindróma volna.

Mindent bevállalt:

filmszerepeket, szinkront, riportozást, szórakoztató szkeccseket, low budgetet, hogy a keresményeiből saját "rögeszmés" alkotásait finanszírozza. Jenkiként persze a méretek rabja is volt. Vonzotta Franz Kafka, megcsinálta (a "Vége" feliratig) a Pert amerikanizált modorban, keményen és nagyvonalúan. Vonzotta Shakespeare: mozgóképre teatralizálta a Macbethet, az Othellót, felejthetetlenül a Falstaffot. A nagyság és a kárhozat titkait kutatta, mert hitt az úgymond végső értékekben, s olyan mozgóképi megoldásokon nyűglődött, amelyeket utódai (kortársai) simán váltottak aprópénzre.

Gyűlölte a relikviákat, különböző országokban álló elhagyatott házai mégis roskadásig vannak tömve kacatokkal, filmdobozokkal, forgatókönyvekkel, díszlet- és jelmeztervekkel. Freudi elfelejtéssel védekezett ellenük valami újabb ötlet, geg, látomás miatt.

Öndoku-felvételsorozat: félközeli fix kamerával. Hangminőség: O. K. Az anyag: Ahab kapitány végső monológja a Mobi Dickből. Kit átkozhatna még a pusztulásért? A háborgó óceánt fehér bálnájával? Az Ahab nevű őrültet bosszúszomjával? A sorsot? Welles hirtelen félbeszakítja a felvételt, valami nem stimmel, lenyúl a kézicsapóért, bemondja az új csapószámot, újrakezdi valamivel fojtottabban. Végigmondja. Kitartja a jelenetvéget. Ennyi. Próbafelvétel vagy csupán egy edzésnap?

Virtuális mozimban elképzelni vélem azt az Orson Welles-folytatásost, ami egész életművét - töredékeivel, terveivel, hiátusaival, forgatókönyveivel bátran dokumentálva - előcsalogatná. És amit nem szakítanának meg reklámokkal.

Dániel Ferenc

Figyelmébe ajánljuk

Münster egén

Több mint húsz év telt el azóta, hogy az HBO bemutatta Tom Hanks és Steven Spielberg háborús sorozatát, az elég szerencsétlen magyar fordításban Az elit alakulatként futó Band of Brotherst.

Aki soha nem járt Tulsában

  • - turcsányi -

Mathew Brady a fotográfia történetének kétségkívül kimagasló alakja, az első fotoriporter, az első PR-szakember, az első bármi.

Elsüllyedt Budapest

„Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla” – írta Hegedűs Géza 1976-ban, A magyar irodalom arcképcsarnoka című portrékötetében. 

Búcsú a gonosztól

A német író, Otfried Preuβler (1923–2013) művei közül itthon leginkább a Torzonborzról, a rablóról (eredeti nevén Hotzenplotz) szóló történeteket ismerjük.

Kedvezmény

Az idén 125 éves Közlekedési Múzeumot bombatalálat érte a 2. világháborúban, az épület és a gyűjtemény nagy része elpusztult. Csak 1965-ben nyílt meg újra, majd ötven éven át működött, a hiányosságai ellenére is hatalmas érdeklődés mellett. A Liget-projekt azonban a Közlekedési Múzeumot sem kímélte, 2015-ben bezárták, 2017-ben lebontották.

Isten nevében

Egy gyermek ára: három miatyánk, két üdvözlégy – pimf összeg, mindenkinek megéri, vevőnek, eladónak, az üzlet hivatalos tanújának (ezúttal a Jóisten az, lakcím, anyja neve, három példányban), de legfőként a Fidesznek. Most még pénzbe se kerül: alsónadrágokban fizetik ki a papságot. Választások jönnek, tartják a markukat, lökni kell nekik valamit, hogy misézés közben rendesen korteskedjenek, Isten akarata szerint.

Távolságtartás

A három még logikus és észszerű. Sőt, a három elvárható (a Tisza Párt és az MKKP potenciális szavazói szemszögéből mindenképpen), s aligha sérelmezhető (a rivális pártok híveinek perspektívájából) – ennyi kerületi polgármesterjelölt kell ugyanis a fővárosi listaállításhoz.

Mint parton a hal

  • Földényi F. László

Pontosan húsz évvel ezelőtt egy német napilap többeket megkérdezett, mit várunk mi, magyarok a küszöbön álló EU-csatlakozástól. Én akkor habozás nélkül ezt válaszoltam: Komp-ország hajója végre kiköt – Nyugaton. Vagyis: Európában. A Fidesz épp ellenzékben volt. De már jóval korábban kiadta a velejéig antidemokratikus jelszót: „a haza nem lehet ellenzékben”, s előre tudni lehetett, merre kormányozzák majd a hajót, ha újra hatalomra jutnak.

„Mi nem tartozunk bele a nemzetbe?”

A Nemzeti Összetartozás Hídja egyelőre nem annyira a nemzet összetartozását, sokkal inkább azokat az emberi és eljárásjogi anomáliákat testesíti meg, amelyekkel ma Magyarországon egyre könnyebb bármilyen, NER-nek kedves beruházást végigvinni.

Dermedt figyelem

Az elbitangolt ellenzéki szavazók jó részét néhány hónap alatt becsatornázta Magyar Péter és a Tisza Párt. De mire jutnak így az elhagyott pártok?