„Jöjj vissza, vándor” - Turista- és kulcsosházak a Pilisben

szerző
Nagy Gergely Miklós
publikálva
2015/42. (10. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Gomba módra szaporodtak a II. világháborúig, a szocializmus betett nekik. Mi a helyzet ma a turistaházakkal? A Pilisben nem csak a végletekkel, a tisztes középszerrel is találkozni.

Kényelmes megoldásnak tűnt a pomázi HÉV-megállóból indítani a mai kirándulást, hiszen a zöld járgány bő fél óra alatt Bel-Budáról már a kisvárosban is volt. Az csak utóbb derült ki, hogy épp ugyanennyi idő a resti mellől elérni az erdőt, és mire ezt a sem jellegzetesnek, sem hangulatosnak nem mondható helyi utcákon botorkálva megtettem, már rég lehúztam Pomázt az ideális kirándulóstartok képzeletbeli listájáról. A mai napnak azonban még így is megfelelt, hiszen azért érkeztem ide az amúgy meglehetősen rossz időben, ráadásul hétköznap, hogy a hazai menedékházakról szerezzek általános érvényű benyomást. Hogy ez végül sikerült-e, vagy sem, azt ma sem tudom eldönteni, komoly összehasonlítási alapom ugyanis nincs e téren. Az viszont biztos, hogy a pár órányi séta során lehangolóan rossz és derűre pezsdítő példákkal egyaránt találkoztam.

Igen, a jandázás

Elhagyva Pomázt, egy kaptatón indulok a Kis-Csikóvár felé, és alig negyven perc, mire meglátom a Janda Vilmos kulcsosházat a 475 méteres csúcs tövében. Az épület attól kuriózum, hogy a maga kategóriájának klasszikus, ám mára szinte kihalt példánya. Se áram, se gáz, víz csak az esőből, fürdés házon kívül, lavórban; de klasszikus vécé sincs, csak pottyantós budi a fák között, fűteni pedig az előtérben lévő kályhával lehet. A ház ún. turistaértéke magas, nagyobb már aligha lehetne, de mindjárt csökkenne, ha aszfaltút vezetne ide, pláne, ha közművesítenének! Ugyan nincs valami kirobbanó formában, ám funkcióját félárbócon is betölti: fedelet ad éjszakára, így hajnalban együtt ébredhetünk az erdővel, ami mindig jelentős élmény. Nem csoda, hogy vannak, akik egészen rákattantak, ők a „jandázók”. „Először 1997 októberében jártam itt, akkor még főiskolás haverokkal, illetve TF-es ismerősökkel. Azóta fogalommá vált számomra a jandázás és a hozzá tartozó feeling is. Mi jut eszembe, ha arra a szóra gondolok, Janda? Holdfényes erdő, romantika, barátnők, akikkel itt jártam. Nagy gyilkosozások és mocsarazások esténként. (Ezek társas-, illetve kártyajátékok – N. G. M.) Favágások, főzések, vizeskannákkal való hegyre mászás, haverokkal eltöltött feledhetetlen esték” – írja az egyik rajongó az erre létrehozott honlapon.

A Janda

A Janda

 

Ha valaki szeretné ezt kipróbálni, akkor az Újpesti Természetbarátok Turista Egyesületét kell keresnie, ők adják kölcsön a kulcsot. Amikor felhívtam őket, és arról érdeklődtem, hogyan kerül egy egész ház az erdő kellős közepébe, pofonegyszerű választ adtak. Régen vadászlak volt, még a II. világháború előtt építették, de az államosítás után a régi vadászoknak nem jutott eszükbe visszajönni ide, a ház is elkezdett omladozni. „1960 vagy 1961 volt, amikor rábukkantunk, és tulajdonképpen elfoglaltuk. Elég rossz állapotban volt, előbb beüvegeztük a verandát, majd megcsináltuk a kályhát, aztán meg az emeletet” – mondja Tolnai László, az egyesület tagja. A ház az újpesti vasas szakszervezet egykori vezetőjének nevét viseli, emlékét szép tábla őrzi a helyszínen. A Janda egész évben nyitva áll, inkább nagyobb csoportoknak ideális. Huszonöten is elférnek benne, az ár nemcsak méltányos (700 forint/fő/
éj), de messze a legolcsóbb, amibe belefutottunk a közeg feltérképezésekor (erről bővebben a Beszéljünk a pénzről is! című keretesünkben olvashat). Tolnai László azt is mondja, hogy a bevétel főleg a tüzelőre megy el, de sajnos olykor számolniuk kell azzal, hogy megrongálják a házat; az is előfordult, hogy a szerszámos fészert fosztották ki, nemcsak gereblyét, de láncfűrészt is vittek már el onnét. „Amúgy nem panaszkodunk, három hétre le vagyunk foglalva, az ősz csúcsforgalmat jelent. Nagyobb lyukak csak nyáron vannak, olyankor az emberek valahogy elfelejtik az erdőt – tájékoztat Tolnai, majd a végén hozzáteszi: – Már ötven éve járok ki oda, igaz, egyre kevésbé bírom. 80 éves vagyok, a fiamat csecsemőként vittem ki először. Nézze, nekünk a fiatalságunkat jelenti az a ház! És közben azt, hogy megöregedtünk.”

Amikor elindulok, hogy elkerüljem a 600 métert is kísértő Csikóvári-nyerget, arra gondolok, hogy ilyen „nemesen egyszerű” ház nincs még egy ebben az országban. Vagy legalábbis nagyon kevés. Ám azt kifejezetten remélem, hogy olyanból sincs sok, mint amilyet bő fél óra múlva látok.

Dreher és Ságvári

Fenn, a Lajos-forrásnál, a csobogó hegyi pataktól alig 50 méterre lévő turistaházat nemcsak lerobbanva, de életveszélyes állapotban találom: kívül-belül rohad, a gaz benőtte, ne szaporítsuk a szót, borzasztó ránézni – újabb fejezet a hazai gondatlanság hosszú történetéből. Pedig a múlt itt is dicső: a turistaházat a Dreher család még a ’30-as években építtette az erdő közepére szép alpesi stílusban, játszótérrel, lesiklópályával – vadászkastélynak, de nyilván kirándultak is, ha úgy hozta a kedvük. Régi képeslapok őrzik a pilisi erdő magasabb részén fekvő épület – már 580 méter körül járunk – szépségét, a fordulat ezúttal is a világháború után történt, amikor a Dreher-gyárakat államosították, és persze ettől a szép vadászkastélytól is megszabadította a családot a népköztársaság, 1953-ban meg is nyílt helyette a 85 férőhelyes Ságvári Endre menedékház. (A menedékház jóval komfortosabb, mint a kulcsosház, személyzet tartozik hozzá, igény szerint főznek is ránk. Míg a puritán kulcsosházat távozás előtt illik rendbe tenni, a szemetet pedig magunkkal vinni, a turistaházban ezt nem muszáj – N. G. M.)

A Lajos-forrás fénykorában

A Lajos-forrás fénykorában

 

A szocializmus éveiben a házban rend, meleg konyha, presszó, a szálláson közös zuhanyzó, hideg-meleg víz és központi fűtés is volt. Ám itt is ugyanaz történt, ami oly sok turistaház lepusztulását hozta a rendszerváltásig: a fenntartó cserélődött, volt közöttük olyan is, a Turistaházakat Kezelő Vállalat, amit időközben felszámoltak. A Ságvári turistaház pedig – ahogy az a 24.hu 2012-es cikkében olvasható – „a rendszerváltásra megszűnt bárki által látogatható »vendéglátóipari egység« lenni. Egy darabig kulcsosházként üzemelt, előzetes bejelentkezés alapján fogadott osztálykirándulókat, aztán hol működött, hol nem, majd 2005 szeptemberében vagyonkezelésre a Kincstári Vagyoni Igazgatósághoz (ma úgy nevezik: Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.) került, és végleg bezárt.” Azóta a ház tovább pusztul, de a tervek szerint már nem sokáig. (Bővebben lásd az Egy dübörgő ágazat című keretes írásunkat!) Ideje is lenne a felújításnak, hiszen kivételesen jó adottságú a Lajos-forrás és környéke: Szent­endre felé éppúgy el lehet indulni, mint Visegrádnak, de a Pilis legmagasabb pontja, Dobogókő is elérhető innen, akárcsak Pilis­szentkereszt vagy Pilisszentlászló. Utóbbi remek kirándulásindító helyszín, ennél már csak lezárásra ajánljuk jobban, tekintettel azokra a vadételekre, amelyeket a helyi Kisrigó étterem forgalmaz. Most azonban a Kő-hegy felé veszem az irányt, hiszen ott található az ország egyik legjobb hírű és legjobban működő turistaháza.

Beszéljünk a pénzről is!

A kulcsoshaz.hu oldalon tájegységenként lehet szálláshelyet keresni Magyarországon. A nonprofit honlap a Bakonytól a Gerecséig, a Cserháttól a Mátráig kínál szállásokat az ország hegységeiben, de akkor sem fogunk hoppon maradni, ha valamilyen oknál fogva a Gödöllői-dombság vagy a Velencei-tó lenne túránk célja. Az átlagár 2000 forint/éjszaka, ez a turistaház kategória, a komfortosabb (vízzel és villannyal felszerelt) kulcsosházaknál 1500. „A kulcsosházakat többnyire egyesületek, szakosztályok tartják fenn, felügyelője legtöbbször a ház közelében vagy a házhoz legközelebb eső településen lakó gondnok. Érkezéskor általában tőle kell átvenni és távozáskor neki kell leadni a ház kulcsait. A legeldugottabb házakat kivéve ma már villanyvilágítás is általános. Élelmiszer nincs a házban, legfeljebb néhány nem romló alapanyag (só, cukor, egyéb fűszerek, teafű stb.). Mindenkinek magával kell tehát hoznia a szükséges élelmet” – olvasható néhány jó tanács a honlapon.

A Szép-kilátás bloggere tavaly ősszel egy háromnapos túra során négy felújított pilisi menedékházat keresett fel. Szentendréről indulva a kő-hegyi háznál kezdett egy zsíros kenyérrel, az első estét a Pilis-szentkereszt melletti som-hegyi házban töltötte. Nem vicc, hogy a konyha itt már ikeás, a tűzhely kerámialapú – vagyis a feltöltött képeken is látszik a házra költött 80 millió állami forint. A villany, a központi fűtés, a meleg víz itt evidencia. A blogger szerint itt már megvan az osztrák színvonal. „Kicsit végig úgy éreztem magam, mintha egy gazdag rokon drága nyaralóját kaptuk volna meg ingyenesen. Ketten voltunk az egész házban. Mint megtudtuk, a 13+17 férőhelyes házat főleg családok, társaságok bérelték az elmúlt évben, de egy vendég kedvéért is kinyitják. Egy egyetemista lány például itt készült a vizsgáira, tök egyedül, négy napig.” Ezután jött a szerényebb, de teljesen korrekt Sasfészek, a túra az Esztergomhoz közeli Vaskapuban ért véget a vacsorával. A blogger azt írta, hogy a háromnapos, 46 kilométeres túrát mindennel együtt fejenként 15 ezer forintból lehetett kihozni.

 

Egyél tojást!

A forrás alatti tisztás után lefelé visz az út a nem túl jellegzetes cserjés-fás tájba, az utolsó kilométert egy kis tanösvényen teszem meg, s mire kiérek a kő-hegyi Czibulka János menedékházhoz, jócskán ebédidőre jár. Rendben tartott tisztás, szelektív hulladékgyűjtők, no meg a hegyorom, ahonnan pazar kilátás nyílik a Dunára, meg ameddig a szem ellát.

A tavaly felújított házban kéz­fogással fogadnak, az pedig kész szerencse, hogy szerdán jöttem, a hétfő és a kedd ugyanis szünnap. „Olyankor pihenünk, kipihenjük a hétvégét” – mondja Péter, a házi­gazda. Hamar megtudom, hogy a szép idő szombat–vasárnap próbára tette őket: több százan fordultak meg itt, kinn a réten állt a sor – persze a szálláson sem volt szabad ágy –, nem volt megállás, a kirándulók mindent megettek. „Mindent?” – kérdezek vissza. „Igen, sajnos mindent.”

Kő-hegy

Kő-hegy

Fotó: szepkilatas.blog.hu

Elfogyott a grillkolbász és a helyi specialitás, a „kolbászos kőleves” is. Erre eszembe jut a Kisrigó kihagyott vaddisznópörköltje, ám mégsem kell kétségbeesni: van szalonnás rántotta, üljek csak le! Amúgy a büfé jobban hasonlít egy nappalira, mint étteremre, így az ember hajlamos gyorsan otthonosan érezni magát. Amíg az „ebéd” készül, kezemben egy pohár házi bodzaszörppel körbejárok. Nézegetem a falon lévő régi képeket, van például fotó az épület 1933-as átadásáról is. Közben megtudom, hogy a menedékház Magyarország egyik legrégebb óta üzemelő pihenőhelye (az eltelt 82 alatt pár évig volt csak zárva), továbbá, hogy ez a ház nem valamely nagyvállalkozó mániája volt, hanem helyi civil kezdeményezés és közös adakozás gyümölcse (téglajegyek!), s névadója egy szentendrei patikus lett. Csakhogy 1993-ban, amikor a szent­endrei Hód Honismereti Túraegylet vette át az üzemeltetés felügyeletét, már nyoma sem volt a 60 évvel korábbi daliás időknek. A rendszerváltozáskor bezárva, üzemen kívül állt a ház, hosszú évekbe telt, mire szépen helyrehozták. „Minden évben felújítottunk valamit” – ahogy azt két nappal később Beck Lászlótól, a Hód elnökétől megtudtuk. „Előbb a tetőt tettük rendbe, aztán parkettáztunk, kicseréltük a külső-belső nyílászárókat, az ágyakat, rendbe tettük a világítást és a vizesblokkokat.” A kívülállónak ugyanakkor kissé bonyolultnak tűnik a ház fenntartóinak mai szereposztása: a tulajdonos az állam, a kezelői jog a Pilisi Parkerdőnél van, a tú­ra­egyletnél pedig az üzemeltetési felügyelet, így például ők választják ki a jelentkezők közül azt a vállalkozót, aki a szálláshelyet és a büfét üzemelteti. (A hegyen élő vállalkozó által fizetett éves bérleti díj teljes egészében a parkerdőhöz kerül, ám a Hód idővel szeretné elérni, hogy a tulajdonjog visszakerüljön a szentendrei civilekhez – végtére is ők építették a házat. Esélyeiket rontja, hogy tavaly az állam 48 millió forintért újította fel a menedékházat.)

Mai programok
Kő-hegyet fél háromkor jóllakottan, jó érzésekkel hagyom el. A ház láthatóan jó kezekben van, a szobák modernek és igényesek, az üzemeltető nemcsak üzletként tekint rá, hanem igazi, szívvel teli vendéglátást folytat. A házigazda búcsúzásképp elmondta, hogy nyolc éve vannak itt. „Minden nap ajándék, amikor nem kell lemenni. Holnap viszont le kell. Most már a tojásunk is elfogyott.” Lefelé húsz perc alatt Szentendre határában vagyok, innen azonban messze, majd’ egy óra a HÉV-megálló. Útközben lesz időm megkövetni Pomázt.

Egy dübörgő ágazat

Szomorú képet festett érdeklődésünkre a hazai turistaházak pár évvel ezelőtti állapotáról Győri Tamás József, ám az elmúlt években ehhez képest jelentős előrelépések történtek. A Magyar Természetjáró Szövetség igazgatója onnan kezdi, hogy a magyar turistamozgalom a 19. század végétől – a jelenlegi országhatárokon belül Trianont követően – figyelemre méltó építkezésekbe kezdett, és ennek köszönhetően a 20. század első felében, egész pontosan a II. világháború előtti időkig lényegében már elkészült az az infrastruktúra, amely jelenleg is az alapokat jelenti. „A turistaházak gondozása akkoriban főleg a turistaegyesületek kezében volt, a lejtmenet az ’50-es évektől kezdődik. Ekkor főleg abból adódtak a problémák, hogy az államosítás után nemegyszer cserélődött a házak fenntartója, nem fordítottak rá külön figyelmet, több esetben is rossz kezekbe került egy-egy épület. És bizony a gondatlanság is felütötte a fejét, melynek eredményeképp sajnos a termé­szetjáró turistákat váró létesítmények egykori fénye erősen megkopott, állapotuk leromlott, sok teljesen eltűnt.”

Nem meglepő, hogy a korábbi turistaházakból már sok elpusztult, de a jelenlegi adatok szerint még így is 100 körüli a számuk. Ám ezeknek kevesebb mint a fele van használható állapotban. Győri szerint a helyzet javul. Két éve folynak az államilag is dotált felújítások, s több tucat házat hoztak rendbe 2013 óta a Téry Ödön Nemzeti Turistaház-fejlesztési Program (a névadó a magyar turistamozgalom egyik alapítója – N. G. M.) keretében, s a költségvetés e célra idén is 1,25 milliárdot biztosít. „Az a cél, hogy 50 ezer lépésenként, vagyis 30 kilométerenként találjanak a kirándulók olyan létesítményeket, amelyekben olcsón, jó színvonalú szálláshoz jutnak” – olvasható a programban. Győri ehhez még azt teszi hozzá, hogy az osztrák színvonalat szeretnék elérni, és hogy ez a turistaházak esetén azért nem is oly elképzelhetetlen, azt a nemrég, Orbán Viktor által átadott Galyatető Turistacentrum is bizonyítja. Ez állítólag olyan jól sikerült, hogy a „svájci minőséget sikerült megütni”.

„Esztétikum, műszaki tartalom, környezetbarát megvalósítás” – sorolja Győri, amikor arról kérdezem, hogy a felújításoknál mit kell szem előtt tartani. (Kő-hegyen például kicserélték a tető és a falak hőszigetelését, kiegészítették a konyhai részleget, létesítettek egy új, biológiai szennyvíztisztítót is, az emeleti szobákat pedig kifestették.) Az igazgató szerint azonban „fontos a régmúlt megőrzése is”. Ez azt jelenti, hogy például az állítólag jövőre elkészülő, jelenleg életveszélyes állapotú, Lajos-forrásnál lévő turistaházat úgy hozzák helyre, hogy szem előtt tartják az épület jellegzetességeit. (Itt amúgy a szálláson kívül még konferenciatermet is terveznek.) Győri szerint három dologtól függ, hogy egy lerobbant vagy legalábbis felújításra szoruló házat renoválnak-e. Jó, ha az állam (például valamelyik nemzeti erdőgazdálkodás) tulajdonában van, lényeges a turistaút közelsége, illetve a „kirándulómúlt” megléte. A Lajos-forrás mellett jövőre ismét Galyatetőn, illetve a hidegkúti kulcsosháznál, a badacsonyi Rodostó turistaháznál és a kisgyóni természetbarát sporttelepen terveznek felújítást.
szerző
Nagy Gergely Miklós
publikálva
2015/42. (10. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs
Légy tudósítónk! Jelentkezés

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...