Magyarország megnyerte a csoportját a franciaországi Európa-bajnokságon. Ez per pillanat a tényállás.
A jelzőkben most nem is lehet túlozni, nem lehet akkorát mondani (hihetetlen? elképesztő? váratlan? felfoghatatlan? stb.), ami ne írná le a helyzetet reálisan. Azt, hogy a magyar válogatott maga mögé utasította – Izland és Ausztria mellett – Portugáliát, ahol a világ egyik legjobb és legdrágább játékosa, CR7 játszik. (Hogy Pepéről és Naniról és a remek Quaresmáról ne is ejtsünk most szót.) Hogy háromszor vezettünk a végső győzelemre is esélyesnek tartott csapat ellen, amelynek rúgtunk három káprázatos gólt. Három isteni gólt.
Mert ez a meccs a mi góljainkról szólt, ami után végig rohantak a portugálok. Az egész meccs egy ilyen idegtépő fogócska volt, ahol talán maguk a portugálok sem értették, hogy miért kell folyton rohangálniuk az eredmény után. Ők valószínűleg arra készültek, hogy előbb-utóbb benyomnak egy gólt, aztán még egyet, és azzal le is van tudva a dolog, jó esetben csoportelsőként továbbmennek.
Tulajdonképpen minden adott is volt ehhez az elképzeléshez.
A magyar válogatott kulcsjátékosai (Nagy, Kleinheisler, Kádár, Fiola) például nem játszottak, Gerának pedig csak egy félidőt engedett Storck. Ennek meg is lett az ára, amit főleg a második félidőben fizettünk meg. Nevezetesen azt, hogy a középpálya szűrője nem működött úgy, ahogy eddig, és a portugálok többször lendületből vitték rá a magyar védelemre a labdát. Látszott, hogy Elek Ákos nem tudja felvenni ezt a ritmust, és Pintér Ádám sem alkotott maradandót, és Gera lecserélése után az volt a legnagyobb problémánk, hogy nem volt olyan játékosunk, aki szépen elosztogatta volna a labdákat a középpályán (a végén ezt a szerepet már Dzsudzsák vállalta magára, talán kínjában).
Tehát akadtak azért gondok, legfőképp az, hogy túl nagy teret hagytunk a portugál támadóknak – Korhut területe elég védtelennek tűnt sok alkalommal –, akik egy az egyben többször megverték a védőinket vagy lefejelték őket (lásd: Nani találatát vagy Ronaldo második gólját), de igazából ez csak szőrözés, mert ez volt az Eb eddigi legőrültebb meccse, ahol sorozatban estek a magyar gólok, amire mindenki emlékezni fog, ahogy erre a képtelenül hektikus találkozóra is.
Gera lövése (1-0) például simán pályázhatna a legszebb gól címére, Dzsudzsák szabadrúgása (2-1) azt mutatta, hogy van európai szintű pontrúgónk, a középpályás második gólja (3-2) pedig végre igazolta Storck elképzelését, hogy miért kell Dzsudzsákot a jobb szélen játszatni.
Egyik gólt sem hittük el elsőre. Kételkedett az agy, hogy ez akkor most lehetséges-e, hogy ez tényleg megtörténhetett-e.
Mert teljesen felfoghatatlan és váratlan volt, hogy Gera a rosszabbik(!) lábával ilyet zúdítson, vagy hogy vissza tudjuk venni a vezetést, kétszer is. Ez a meccs ezekért az irgalmatlanul nagy ütésekért marad emlékezetes, és azért a természetességért, ahogy pakoljuk be a gólokat Ronaldóéknak.
És persze azért a katarzisért, hogy az utolsó 30 percet kihúztuk. Nem volt még ilyen őrület ezen az Eb-n, hogy így menjen az adok-kapok, és bármilyen furcsa, a portugálok a mi hátunkat nézték végig, miközben az életükért, a továbbjutásért küzdöttek. (Abba ne menjünk bele, mi lett volna egy ennél összeszedettebb portugál csapat ellen, amelyik érvényesíti a tudásfölényét, mert a sportban nincs ha.) Ezt a meccset meg kell emészteni, mint egy kiadós ebédet, úgyhogy adjuk át magunkat a lazulásnak, és ízlelgessük az eredményt. Magyarország–Portugália 3-3!
Jelenleg még nem tudni, ki lesz az ellenfelünk. A svéd–belga–ír trióból jöhet valaki, aki biztos, hogy nem írhat le minket. Végzetes hiba lenne, ha ezt tenné.
