Ráadásul én nem vagyok sátor-guru, eddig mindig megoldotta a helyzetet pár szempilla-rebegtetés, és a közvetlen környezetemben fellelhető férfiak (ismerősök és ismeretlenek, mint legutóbb Olaszországban) erejének, kreativitásának dicsérete, és hopp, már állt is aktuális hálóhelyem. De ebben az esetben tudtam, csak magamra számíthatok.
Fotó: Legát Tibor
(Amikor kitaláltam a projekt 52-t, két út állt előttem. Vagy keresek valami szponzort, aki ad mellém egy jó sminkest, kellékest, valamint egy szuper fotóst, és esetleg egy magazinnak elindítjuk a témát, vagy egyszerűen magam belevágok, a saját eszközeimmel. Ez utóbbi mellett döntöttem, több okból is. Van tapasztalatom magazinos ügyekben, mérhetetlenül fárasztó (és igen költséges) amíg csupán egyetlenegy jó kép elkészül, és nekem nem az az elsődleges célom, hogy legyen egy jó fotóm. Hanem az, hogy a magam módján kifejezhessem, összesűríthessem, mit jelent egy író, vagy egy életmű, vagy csupán egyetlen regény, mi az a pont, ami bennem összeállt, milyen hangulat kerített hatalmába, mikor az adott szöveggel foglalkoztam. Nem szerettem volna, ha bármi és bárki behatárol, ha éppen az aktuális divatot (ruhában és sminkben) kellene követni, vagy bármi módon módosulna a bennem lévő látomás. Persze ez a veszély a fapadban is megvan: épp hiányozna valami szuper tárgy, vagy kéne egy jobb helyszín – de, mint írtam, nem a konkrét tükrözés az, ami vonz. Végül odáig radikálisodtam, hogy elvetettem a photoshop használatát is, és igyekszem a legegyszerűbben kifejezni magam. A végső lökést az önismereti csoport adta. Művészetterápiás foglalkozásokra járok, ahol agyagozunk, festünk, montázsokat készítünk, így próbáljuk felhozni, mit érzünk valamivel kapcsolatban. Nyilván nem vagyunk művészek, a mandalám inkább hasonlított teszem azt egy bagolyköpetre, de mégis felmutatott egy lelkiállapotot. Nem vagyok stylist, nem vagyok fotós, nem értek a kompozícióhoz, de hiszem, hogy sugallni ezek nélkül is tudok…)
Erlend Loe könyveiből pár darabot annak idején magyarországi kiadója, a Scolar küldött nekem, csak úgy, olvassam el. Egy hónapig feléjük sem néztem. Aztán az (általam olvasott) első, a (pocsék című) Elfújta a nő beszippantott. Hiszen ez az én világom! Az én humorom, az én agyjárásom! Azt vettem észre, hogy rokona Hornby-nak (róla külön) a világlátása, csak mindez valami északi ízzel – legyen ez bármi – ötvöződik. A naiv.szuper meg egyszerűen letaglózott. Akkor éreztem igazán, hogy ez az író rokonlélek. Így aztán szívből örültem, mikor kiderült, én vezetem majd vele a beszélgetést a Toldi moziban, aminek apropója a legfrissebben megjelent műve, a Vegyesbolti csendes napok volt.
Fotó: Gordon Eszter
Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy norvég zászlónak öltözzem, valahogy mókásnak tűnt, de persze megvolt a rizikó, hogy az író nem értékeli. Ezt egyfajta tesztnek szántam, és a mosolyából láttam: bejön. (Nem tudom, én hogyan reagálnék, ha egy távoli országban a moderátor magyar nemzeti trikolorba bújna a tiszteletemre…). A szarvas Sarankó Márti szerezte nekem, a nővérének a gyerekeié…
Fotó: Gordon Eszter
De vissza a sátorhoz! A motívum természetesen a Doppler-ből jött, ami a második részével együtt (Doppler, az utak királya) az abszolút favoritom lett. A sztori magva ugyanis az, hogy egy jól szituált, középosztálybéli norvég egyszerre csak besokall, otthagyja a családját, és felköltözik a hegyekbe, ahol eleinte egyetlen társa egy jávorszarvas, Bongo. Kérdés persze, hogy ki tudunk-e szakadni eddigi életünkből, főleg, ha minden erejével húz vissza minket a civilizáció (akár a sovány tej, akár a toblerone, akár a család képében…) És én rájöttem, nem tudnék kiszakadni. Minden a városhoz, a szobámhoz, a tárgyaimhoz köt, és ha kivonulok is, csak itt bent maradok, egy zárt szobában, ahol szintén sátrat verhet minden elképzelhető, és minden elképzelhetetlen. És csak vágyakozom olyan szabadság után, ami a második rész női főhősének, a füvezős-pasizós öregasszonynak, Mai Britt-nek megadatott…
Fotó: Legát Tibor
