A boszorkányság rejtett vonásai

Mióta izgat a haj, a szőrök?

Az egész valahol a gyerekkoromban indult. Anyukánk rendszeresen eltette az én és a nővérem, Kati levágott hajait, és nagy gonddal ápolta mind a fejünkön hordott igen hosszú boglyát, mind a levágott tincseket. Ez utóbbiakat mindig összefonta a testvéremével, ami elég bizarr és kissé ijesztő is volt valahol. Mint ahogy az is, ahogy a fekete-szőke fonat a kesztyűs fiókjában pihent. Anyánk feltűnő hajdíszeket és hajkonstrukciókat is kitalált nekünk, a reggeli fésülködés pedig külön procedúra, számomra „kínzós” szertartás volt… egyszóval nálunk egyenhaj- és hadviselés volt. Középiskolában textil szakos voltam, és gyakran a saját hajam is beleszőttem a képeimbe. A főiskolán is “„elszőrözgettem”, több olyan munkám is készült, amiben domináns volt a szőr, a haj… Volt egy négy éven át hordott nyúlszőr bundám – amin a végén már alig maradt szőr, úgy szétviseltem –, szintén bedolgoztam egy munkámba.

Ez a projekt hogy indult?

Olyan bő fél éve kezdtem el nőket fotózni. Először persze saját magam, mert az kéznél volt, aztán a nővéremet, mert ő meg egy karnyújtásnyira… Később pedig a főleg hozzám közel álló, „hajerővel” megáldott egyedeket… Fokozatosan dolgoztam az elkészült képeken, próbanyomatokat készítettem. A műtermembe gyakran belátogat Kishonty Zsolt művészettörténész, a MissionArt Galéria tulajdonosa, aki már régóta foglalkozik velem és Katival is, szinte a diploma óta figyelemmel kíséri, éppen min dolgozunk, merre haladunk. Ő figyelt fel a sorozatra, és adott pluszlendületet, hogy folytassam. Tulajdonképpen meginvitálta a szőrös nőket a MissionArt Galéria kifutójára…

Tudtad előre, hogy mit akarsz?

Sok minden járt az agyamban a munka közben, ezer kérdés, hogy merre is kanyarítsam a dolgot. És aztán valahogy minden összesűrűsödött. Megpróbáltam összekapcsolni a nőalakjaimban a boszorkányság rejtett vonásait, de mindemellett elég tág a képek értelmezési területe. A látvány egyszerre bizarr, állati, kiismerhetetlen vagy akár démoni. Nehéz lenne megmondani, hogy egy androgün lényt, egy preparátumtömeget vagy egy „hajerővel” megáldott dominát látunk. Vagy ezek a nők az atavisztikus genetika csapásai? Velős csontra váró ősasszonyok a barlang bejáratánál? Hogy mi ez? Talán szőrfashion show, egyfajta freak-show. Nők szőrcsadorban. A Hairy Gang.

Hogy zajlott a munkafolyamat?

A sorozatot nem egy szuszra csináltam, volt, akinek többször nekiestem. Használtam parókákat két esetben is, amivel nagyon izgalmas volt dolgozni. A vörös szőrös például olyan lett így, mint egy testet elfedő szőrizomzat, a fehér-barokk parókás meg egy felvértezett vikingharcosra hajaz. Nem vagyok photoshopbűvész, szinte csak a clone stampet használtam, meg még egy-két effektet. Meg lehetett volna profibban is oldani technikailag, lehetett volna cizellálgatni a végtelenségig, de nem ez volt a célom. Ez nem egy fashion magazinba készült munka, fontos volt számomra, hogy a dokumentum jellege is megmaradjon a sorozatnak.

Mi hatott legerősebben erre a munkádra?

A sorozat elkészítésekor irodalmi, tudományos, illetve képzőművészeti előképek is hatással voltak rám, mint például Gabriel García Márquez regénye, A szerelemről és más démonokról, illetve a regény megjelenése előtt írt cikke Sierva María de Todos los Ángeles kriptájáról. De foglalkoztattak az atavisztikus genetika figyelmeztetéseként az egész testükön dús szőrzettel megvert tünemények is, különösen Nat Saspsupan, a thaiföldi gyermek, aki egy genetikai mutáció következménye. Az ősi lerakódásokból megmaradt sok minden a civilizált emberben, de az elnyomja a léthez kapcsolható spirituális jeleket, holott az így megélhető élmények rettentően fontosak lennének. A munkámban ezt is próbálom feszegetni.

Hogy válogattad ki az alanyokat?

A fejemben volt néhány nő, akiket mindenképp meg akartam fotózni, az energiáik, a hozzám közel álló személyiségük miatt. Aztán volt, akit hirtelen felindulásból rántottam be, mert a haja állaga vagy színe épp megtetszett. Voltaképp csak számomra fontos, kik vannak a képeken, hiszen a végeredményen nem látszik az arcuk. Volt, aki azt hitte, mindegyik alany én magam vagyok, mások hüledeztek, hogy ezek a kreatúrák nem lehetnek hús-vér nők. A sorozatot mindenesetre nem zártam le, most a férfiak következnek, már kiszúrtam pár példányt…

A modellek mit szóltak a kész művekhez?

Volt, aki egyenesen megijedt felturbózott szőrű önmagától. De csak a szemében láttam valami rémületfélét, nem fejtette ki felháborodását. Mindenesetre látszott rajta, hogy nem erre számított, hanem valami sokkal esztétikusabbra, szexibbre. Volt, aki egyszerűen csak nagyon rácsodálkozott a képmására. A legtöbben humorosan kezelték a dolgot, nem derogált nekik, hogy „szőrösnők” lesznek. Páran előre jelezték, hogy a számukra legszebb testrészletüket ne fedjem le szőrrel, s fordítva is volt, akadt, aki direkt kérte, hogy nem olyan szép részletét inkább takarjuk. Olyan is volt, aki a fotózáson a legszexuálisabb pózokba tekergette a testét jobbra-balra, majd mikor végre rendesen elfáradt, akkor tudtam csak fotózni… Előre jeleztem mindenkinek, hogy ez a projekt nem szépelgésről, nem az idealizálásról fog szólni. De végül senki nem tépett meg a végeredmény miatt, ami talán szép is lett volna, ha már így elszőrözgettem velük…