Árulás a vége

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2015. ápr. 21., 18:17
kommentek
6
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Meglepő debütálás. Hevesi Judit karcsú és kegyetlen első kötete, a Hálátlanok búcsúja nem útkereső munka, nem válogatás az eddigiekből, hanem alaposan és pontosan szerkesztett, koncepciózus alkotás, melyben minden egyes vers rögeszmésen ugyanazt a témát járja körül – más és más aspektusból. Egy töredékes családtörténet mellett a kollektív traumák, így például a holokauszt is szerepet kapnak, és folyton azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy el tudjuk-e felejteni azt, amit a zsigereinkben hordozunk.

Mikor kezdett el először foglalkoztatni az emlékezés témája? „Beteg ez a gyerek.” – zárul egyik versed. Már a gyerekkorodba nyúlik ez a homályos, szorongó érzés, vagy később értetted meg, ami ennyire fontossá vált?

Viszonylag későn, és mikor először rájöttem, hogy ez érdekel, eléggé megrémültem. Nem magamtól, hanem attól, hogy erről nem beszélhetek, illetve hogy sem nyelvem, sem eszközöm nincs ahhoz, hogy mondjak is valamit. Hogyan lehet huszonévesen a halálról, az emlékezésről és a felejtésről gondolkodni, egyáltalán ki veszi komolyan, hogy tényleg nem nagyon van más, ami érdekel. Látszott, persze, miként lehetne közelebb lépni, mi az a téma, ahol ez nem megkerülhető: a háború, de arról meg ugye, „tudjuk”, hogy a férfiaké. Aztán elolvastam György Péter Apám helyett című könyvét, és úgy éreztem, kicsit közelebb jutottam, ekkor mentem a Jad Vasembe. És úgy hiszem, azt értettem meg, hogy csak arról tudok írni, miért nem lehet minderről a kérdéseknél többet írnom.

A Jad Vasembe ösztöndíjjal mentél. Oda már kimondottan azért, hogy a témáddal foglalkozhass?

Egy kutatási ösztöndíj volt, 2013 nyarán, amit a Campus Hungary finanszírozott, a Jad Vasem pedig befogadó intézményként lehetővé tette, hogy a holokauszt női áldozatainak visszaemlékezéseivel foglalkozzam. Ez volt a célom, ezért mentem oda. Egy komplex döntés része volt ez – amiből azért is emelődik itt ki a holokauszt, mert ennek az útnak a hagyatéka valamiképpen talán kiérződik a versek mögül –, amit többnyire szubjektívnek neveznék, arról, hogyan, miből akarom felépíteni magam, az identitásom. Ha úgy tetszik, arról tehát, hogyan indulok. És aztán arról, mit jelent számomra a felejtés és hogyan akarok emlékezni vagy éppen hogyan nem.

false

 

Fotó: Oláh Gergely Máté

„(Hevesi Juditot) Verseiben elsősorban azok a kérdések foglalkoztatják, hogyan lehet az egyéni emlékezeten keresztül megérteni és elbeszélni a kollektív traumákat, s egyáltalán lehetséges-e” – írja rólad Áfra János. Megszületett benned erre valamiféle válasz az alkotás közben?

Mindenkinek vannak traumái, egyeseknek a külső ítélő szerint durvábbak és súlyosabbak, mint másoknak. De teljes mértékben lényegtelen, mit gondol a külső szemlélő: csakis az számít, aki megéli, hogyan, miképpen éli meg, ami történik vagy történt vele. Úgy képzelem, ezzel érzelmi tartalma is lesz a traumáknak, és azokra az eseményekre, történésekre fogunk érzékenyebben reagálni, amik ebben az értelemben hasonlítanak a sajátunkhoz. Egy egyszerű példa: aki átélt már valamilyen erőszakot, az az erőszakos tettekre vélhetően más reakciókat fog adni, mint az, aki nem találkozott még vele.

Első kötetesnél meglepő ilyen erős koncepció, ilyen koncentrált, célra tartó szelektálás. Hogyan dolgoztál?

Úgy, hogy tényleg csak ez érdekelt, ha pedig véletlenül írtam is mást, azt nem tartottam meg. Nem mentettem másik mappába, nem tettem át másik füzetbe, kidobtam, hogy ezzel foglalkozhassak.

A versek majd egyben állnak össze történetté, hálózattá – ez volt a szándékod írás közben.

Egy egész történetté nem állnak össze, hálózattá azonban talán igen. Olyannak képzeltem mindig a könyvet, mint egy szövet: a szálak egymáson és egymás mellett is futnak, ha közel hajolsz, látod őket, de ha messziről nézed, már nem választhatók jól le egymásról, a mintát együttesen adják ki. Aztán használhatod, ha tetszik, megvarrathatod, ezt ne én döntsem el.

Traumalíra – redukált képekben – írják a verseidről. Az ismétlődő motívumok között feltűnő a madarak szerepe.

Valamiféle ambivalens kegyelmi aktus, hogy felbukkantak, őszintén szólva eléggé félek tőlük. De ez például egy olyan motívum, ami átszövi a kötetet, és szerintem az emlékezéssel és a felejtéssel kapcsolható leginkább össze, meg a halállal, de ez talán mindkettő vonatkozásában elég egyértelmű és markáns kérdésnek tűnik.

false

Azt mondod egy interjúban, hogy problémásnak tartod, hogy túl sok mindent hagysz a befogadóra. Szerinted valódi probléma ez? Nem elég néha csak érezni, amit egy-egy vers sugall? Sokszor én sem értem pontosan, megmagyarázhatóan, mit mond a szöveg, de ez nem zavar.

Amikor egy-egy verset megírok, nem arra gondolok, mit fog szólni az, aki elolvassa. Ez csak a megírás után lesz szempont, vagy például akkor, amikor összerendeztem kötetté. Ráadásul Szegő János személyében nagyon jó szerkesztőm volt, aki azért néha erre is emlékeztetett. És persze hogy problémásnak gondolom, ha úgy tűnik, nem figyelek eléggé az olvasóra, hiszen ha valami a fiókon kívül kerül, annak általában oka van, bármilyen közhelyszerűen is hangzik: adni szeretnél magadból valamit, megmutatni másoknak, hol (nem) tartasz, és ha ezt teszed, akkor reakciót is vársz. Az valódi probléma tehát, ha annyira zárt a struktúra, hogy nem lehet hozzáférni. Ha viszont érzelmi szinten sikerül valamit közelebb hozni, körülírni, akkor talán tényleg nem teljes a kudarc.

A fülszövegben is kiemeli Tóth Krisztina, hogy elsőre idegennek hathatnak e versek, hogy a magyar költészetben nemigen van előzménye annak, ahogyan te megszólalsz. Talán Paul Celan, Schein Gábor, illetve G. István László hangjával lehetne rokonítani a munkáidat. Egyetértesz? Hatottak ők rád egyáltalán?

Az ő verseiknek és szemléletüknek valóban nagy hatásuk volt rám, de általában és túlzón a német irodalomnak is. Schein Gábor művei talán mindenkiénél közelebbiek. Rilkét, Kemény Istvánt, Visky Andrást, György Pétert, a fiatalok közül pedig Szőcs Petrát mondanám még.

A cím is rejtélyes, sokféle asszociációt behívó. Meghatározható, kik a hálátlanok? És az, hogy miért kellene hálásnak lenniük?

Ruth Klüger a Weiter leben című könyvében (Tovább élni címmel a könyvhétre jelenik meg magyarul) leír egy jelenetet, ami nagyon jól sűríti magába mindazt, amiről beszéltünk: a tv-ben adják, hogy Kanada keleti részén fókákat vertek agyon. És ahogy a nőstény fókától elszakítják a kicsinyét, akit mindaddig védett, a nőstény elvonul. Elhagyja a helyszínt, nem nézi végig. Kegyetlen, de tűpontos példa arra, hogy néha a felejtés az egyetlen, ami lehetővé teszi a túlélést. „A vége ez az árulás.” És mégis, mit gondoljunk az anyafókáról?

 

Borító: Szüts Miklós festményének felhasználásával Pintér József

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2015. ápr. 21., 18:17
kommentek
6
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 6
    Gyurica úr
    2015. április 23., csütörtök 21:38
    „Ki hinné?”
    *
    Nem tudom, a kérdés mire vonatkozik, ha a nyelvtanra, akkor megjegyzem: én már immúnis vagyok rá, nem akadok fönn a legdurvább nyelvhelyességi hibán sem (vö. Karafiáthék elefántcsont-fütykös főgurujának legendás bommójával: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben [vs. holokausztban, nácizmusban] gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban”).
    Tehát Karafiáth énekesnő kijelentése így volna közel gusztusos: „a kollektív traumák (például a holokauszt) is szerepet kapnak”.
    Használjunk bátran írásjeleket! Megkönnyítik az olvasást. Esetleg fogalmazhatunk leleményesen a snájdig egyeztetés érdekében: „a kollektív traumák is szerepet kapnak, például a holokauszt”.

    A (valaha) Mozgó (majd a morálisan is, eszmeileg is, stilárisan is megroggyant) Világ nívódíjával kitüntetett, sötétszürke-állományosan rátarti tőkés ruca prózai költése, a polgári-liberális ka(á)ka tövén, így hangzik: „Egy töredékes családtörténet mellett a kollektív traumák, így például a holokauszt is szerepet kapnak, és folyton azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy el tudjuk-e felejteni azt, amit a zsigereinkben hordozunk.”

    Megnéztem a lexikonban, a ruca 1976 őszén született (egészen pontosan: szeptember végén, mikor már nyílnak a hölgyben a boci simányok), vagyis bő harminc évvel a „holokauszt” után. Azért az idézőjel, mert a náci népirtás (genocídium) csak NAGYON KEVESEK számára volt holokauszt, már ha akadt egyáltalán, akár csak egyetlen olyan kivégzett zsidó, cigány, homoszexuális, kommunista, humanista annak idején, aki „égő áldozatnak” tekintette magát a megsemmisítő-táborban (vö. Kertész: Sorstalanság). A „holokauszt” kifejezés az utókor (vallásos tényezőinek) agyszüleménye. A birka-emberek úgy használják (bégetik), mint például a „katasztrófavédelem” kifejezést, az is jókora hülyeség, mégis mondja mindenki, megállás nélkül. Számomra már-már hátborzongató, hogy Kertész Imre is holokausztnak nevezi a genocídiumot, noha a „sorstalanság” (ez a jó kifejezés!) ÉPP AZ ELLENKEZŐJÉT jelenti.
    Ezt csak a példásan megengedő Nádasdy professzornak mondom grátisz: elvileg lehetséges „katasztrófavédelem”, akkor viszont nincs „munkavédelem”. És mégis van.
    Mindegy, a lényeg, hogy egy 38 évesen hápogó ruca (publicistaként: gágogó liba) csak akkor „felejtheti el” azt, amit indirekt módon „hordoz” a „zsigereiben”, ha a Mozgó Világ nívódíja mellé Nádasdy Ádám Nívódíjra is pályázik. (Mint tudjuk, Nádasdy professzor nyelvi filozófiája szerint mondhatsz bármit, beszélhetsz, ahogy csak akarsz, csukcsükkölhecc is, ha épp arra szottyan kedved, tudniillik ez az egész úgy van leszarva professzorilag, ahogyan van. Kissé leegyszerűsítve mondom természetesen, a tömörség kedvéért, nem szeretek hosszan beszélni, de lényegileg erről van szó.

    Elfelejteni azt lehet, amit az ember átélt.

    Tehát, ezt akarta kimonyni magából a neves ruca, a másik költőnővel szellemileg totyogva, kotyogva: „Mi zsidók (s az érzékenyebb nem zsidók), a személyesen átélt élmények mellett, az általában vett auschwitzi traumát is a lelkünk mélyén hordozzuk. Szerinted eliminálható-e ez valaha is? Megszabadíthatjuk tudatunkat az efféle rákövesedésektől, József Attilával szólva: szublimálhatjuk ösztöneinket?

    Nos, erre a kérdésre szerintem még a „meglepően debütáló Hevesi Judit” is tudna viszonylag értelmesen válaszolni. Csak aztán legyen, aki értelmesen leírja!
  2. 5
    carisson
    2015. április 23., csütörtök 13:03
    így például a holokauszt is szerepet kapnak,.."

    Ki hinné?
  3. 4
    Gyurica úr
    2015. április 22., szerda 15:53
    „Kezeltesse magát inkább”
    *
    Na, végre! Ez legalább egy eredeti riposzt: „kezeltesse magát”. Szerintem valamivel még originálisabb lenne, ha hozzátennék: „elgurult a gyógyszere”, „forduljon orvoshoz”, „kár, hogy bezárták a Lipótot”…
    Úgy tűnik, „kivertem náluk a biztosítékot”.
    Hogy vernék ki egymásnak! Mint a biztosítékot.
    Másfél nyüves sort sem képes leírni úgy, hogy ne legyen abban minimum két dögletes közhely plusz három jókora marhaság: „betegesen és rögeszmésen”.
    Így kommunikálnak egymással: szart szarba öltve.

    Azon mélázom, hogy Karafiáth Orsolya vonzza a hülye riportalanyokat, vagy minden beszélgetőtársa jámbor nímand, aki, ha kérdezik, engedelmesen, sőt odaadón mondja a nagy semmit, például a tehenek vasárnapi zárva tartásáról, nem a fiókban, hanem az istállóban, csak hát a riporter hülye, a riporter az, aki jászolnál bődült baromságokat tuszkol az interjúalany szájába. Gyanítom, ez utóbbiról van szó, s ezt már csak azért is gondolom, mert az interjúk kérdései szintúgy szellemi fogyatékosak: „Mikor kezdett el először foglalkoztatni az emlékezés témája? »Beteg ez a gyerek.« – zárul egyik versed. Már a gyerekkorodba nyúlik ez a homályos, szorongó érzés, vagy később értetted meg, ami ennyire fontossá vált?”

    Lehet erre normálisan válaszolni?
    Vagyis miként a múltkori tehenészről, erről az interjúalanyról sem tudunk meg semmit. Egyszerűen csak kerekedett hirtelen a hülye kérdésére egy hülye válasz (valahol valakiben): „Viszonylag későn, és mikor először rájöttem, hogy ez érdekel, eléggé megrémültem. Nem magamtól, hanem attól, hogy erről nem beszélhetek, illetve hogy sem nyelvem, sem eszközöm nincs ahhoz, hogy mondjak is valamit.”
    Hát igen. Ezt akár a riporternő is vallhatná, nincsenek se gondolati, se nyelvi „eszközei ahhoz, hogy mondjon is valamit”.
    Mindegy, azért a költőnő folytatja rendületlenül: „Hogyan lehet huszonévesen a halálról, az emlékezésről és a felejtésről gondolkodni”.

    Kis túlzással: huszonévesen csak a halálról lehet „gondolkodni” (értsd: verset írni – tudniillik a kettő nem ugyanaz!), a halálról és a szerelemről, de leginkább a kettő ötvözetéről, a halálos szerelemről. Ez művészetbölcseleti banalitás: már a kamasz is „tud mindent a halálról”, s ha van hozzá buzgó vénája, le is írja, bizony.
    Huszonévesen miért ne ismerhetné valaki a felejtést? Én például már nyolcévesen gyakorta felejtettem el megírni a házi feladatot, kaptam is érte körmöst nem egyszer, vonalzóval is, fa-tolltartófedéllel is (az volt ám a jó kemény!).

    Visszatérve a „riporteri” kérdésre: „… »Beteg ez a gyerek.« – zárul egyik versed. Már a gyerekkorodba nyúlik ez a homályos, szorongó érzés, vagy később értetted meg, ami ennyire fontossá vált?”
    Betegen és homályosan szorongjak életem végéig, ha értem, mi a problémája a publicistanőnek! Mi az, hogy a „gyermekkorodba nyúlik”, s főként mi az, hogy „már”?
    Szerintem a serény riporternő ezt akarja kérdezni a riadt költőnőtől: „korábban is tudtad, hogy nem vagy egészen normális, vagy gyerekként még ez nem tűnt föl, noha nyilván figyelmezettek rá, hiszen ez áll az egyik versed végén: »Beteg ez a gyerek«?”.
    Vagyis az általam immár értelmessé suvickolt kérdésre az értelmes válasz így hangzik: a gyerek nem beteg, hanem fantáziál. Továbbá a gyerek szadista. Minden skrupulus nélkül kínozza az állatot (gondolatban a nagymamát, persze fizikailag is kínozná őt szívesen, de nem meri, mert akkor elfenekelik), továbbá a gyerek ragadozó („Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát”), ne röstelljük kimondani: a gyermek az ő gyermekségéből fakadóan potenciális tömeggyilkos: „duzzasztja testük sok kicsiny siker / s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell”) és a végtelenségig sorolhatnám. Konkrétan pedig Hevesi költőnő azt találta ki, hogy befalazták a nagymamát. Nagy kaland. Hevesi költőnő szerint „sötét zugba” „falazták”, vagyis már akkor költői képzavarral gyötörték a szegény öregasszonyt.
    De nem a Hevesi-műről akarok beszélni, az nem érdekel, én a „Körforgás” című szerzeménynél tizenhat évesen jóval különb „verseket” írtam (sokáig szégyelltem is magam miattuk, ma már nem röstelkedem, ma már tudom, az ilyesmi az élet része), hanem viszont azt nem értem, hogy ha valaki interjút készít, miért nem próbál meg valamit közölni is az olvasóival?! Nincsenek hozzá eszközei? Akkor miért nem olyasmit csinál, amihez vannak eszközei?

    Azt tüsszentették ide néhány órával ezelőtt, hogy én irigylem Karafiáth Orsolyát. Kérem, ha már egyszer valaki törpe, miért nem kuka, miért éppen hapci (szende nem lehet nyilván, merthogy az én vagyok), szóval, azt is ide kellett volna tüsszenteni, hogy vajon mi a búbánatot kéne irigyelnem ettől az értelmiséginőtől!? Mert magamtól nem tudom. Természetesen van néki is valamije, s én ezt egy pillanatig se vitatom, ámde abból (amije van néki fiziológiailag) nekem jóval nagyobb van, nota bene nagyságrendekkel nagyobb, mondhatni gigászibb, és még úgy is, hogy ma már azért valóban kezd össze felé menni egy picit. Nos, értem én ezt, el is fogadom, csak azt nem értem, hogy mit kéne tényszerűen, tárgyszerűen irigyelnem Karafiáth Orsolyától, netán ezt a hablatyot: „A fülszövegben is kiemeli Tóth Krisztina, hogy elsőre idegennek hathatnak e versek, hogy a magyar költészetben nemigen van előzménye annak, ahogyan te megszólalsz.”

    És? Ha nincs a magyarban, akkor van előzménye a nem magyar költészetben. Egyébként van a magyar költészetben is, már amennyiben Hevesi Judit tevékenysége költészet (erről most nem nyitok vitát), vagyis ami a döntő: a Zyklon–B-nek sem volt előzménye (az yperite sem előzmény!), mégsem az originalitása minősíti a tömeggyilkos gáz lényegét, hanem a hatása.
    Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy Hevesi Judit munkássága tömeggyilkossá, csak prompt ez a hasonlat jutott eszembe, sőt még Karafiáth Orsolya publicisztikai tevékenysége sem Zyklon–B erejű, ámde mindenképpen József Attila-i „ős patkány”. Terjeszti a kórt közöttünk.
  4. 3
    hapci
    2015. április 22., szerda 10:59
    Ó, hogyne lenne. "Gyurica úr"-né irigykedik. Betegesen és rögeszmésen. A szokott módon. Kezeltesse magát inkább. Könnyebb lenne mindenkinek.
  5. 2
    Gyurica úr
    2015. április 21., kedd 21:13
    Díjazott irodalmár: „minden egyes vers rögeszmésen ugyanazt a témát járja körül – más és más aspektusból”
    *
    A rögeszme betegség, a tébollyal határos mánia, kényszerképzet, sőt némely definíció szerint maga az őrület.
    Vagyis a Magyar Köztársasági Arany Bulakereszt érdemrenddel s a Szerző-Mozgó Világ nívódíjával kitüntetett fővárosi publicista ezt akarja mondani nyáj(l)as olvasóinak: „a költő mindegyik versében ugyanazt a témát járja körül, következetesen, más-más aspektusból szemlélve.

    Tehát, (1) hogy mi a „rögeszmésen” és a „következetesen” szavak közötti különbség, nem taglalom, szerintem még a nívódíjasok is tudják (ha pedig nem tudják, akkor úgy is mindegy), (2) a „minden egyes” helyett jobb a „mindegyik”, tudniillik a „minden egyes” szóösszetétel cselekvést nyomatékosít („minden egyes szavával” stb.), míg itt csupán arról van szó, hogy a költő mindegyik versében ugyanarról beszél, (3) a „más-más”, illetve a „más és más” között ugyanez a stiláris különbség feszül, (4) „aspektusból” nem járunk, hanem szemlélünk, majd a szemlélés nyomán (közben) járnunk, végül (5) nem a vers járja körül a témát, hanem költő a versben. Vagyis ha a magyar publicista magyarul publicistálna, akkor talán maga is érezné a sutaságot (ami persze „minden szövegben” van, mármint a fővárosi publicista szerint, míg szerintem főként a fővárosi publicista MINDEN szövegében – nem mindegy!), szóval, ha „aspektus” helyett „szemszöget” vagy „nézőpontot” mondana a magyar publicista, akkor rögvest rájönne a publicista, hogy: aspektusból leginkább kiindulni, szemlélni lehet, nem pedig járni.

    Egyébként pedig már ez is haladás, hiszen a Magyar Köztársaság Arany Bigyulájára és a Mozgó Világ nagybocidíjára érdemesített publicista itt legalább nem akar teheneket kihajtogatni a fiókból (erőnek erejével), majd megsimiztetni azokat egy viharsarki csizmás bölcsésszel, vö. http://magyarnarancs.hu/komplett/lyuk-a-szuloi-hazon-94445#kommentek

    Losonczy László szép szavait idézve: „Káka tövén költ a ruca”. Na most, ez idáig számomra teljesen világos. Ám, ha a fővárosi költőruca irodalmi nívódíjas alanyi ruca (mint tudjuk), akkor vajon miért nem költ a ruca folyamatosan, akár a káka tövén is, miért kontárkodik (a kaka hegyén) olyasmibe, amihez nem ért, ráadásul – láthatóan – nincs hozzá semmi érzéke?

    Van erre a kérdésre valakinek valamilyen válasza?
  6. 1
    yoyo
    2015. április 21., kedd 19:29
    A kötetet nemrég megvettem a lányomnak. El nem olvastam, de olvastam belőle és nagyon erős költészetnek találtam.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Karafiáth Orsolya

KO. Art. Rév. Arany. Fals. Idő. Árnyék. Tény. Horror. OK. Rock. Show.Idegek.

Karafiáth Orsolya
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk