A magány körgyűrűi - Maurice Blanchot: Halálos ítélet

  • Sántha József
  • 2008. november 27.

Könyv

A regény korábbi változatának végén ez a mondat állt: "Próbálja elképzelni a kezet, mely mindezt írja: ha látná, az olvasás talán komoly feladattá válna számára." Ha nem gondolunk erre a kézre, amely fenyeget, és józanul csak a mű lapjain megjelenő irodalmi szöveget értelmezzük, különösen pedig eltekintünk a hatalmas életmű magyarul is hozzáférhető, komor csúcsokat (Rilke, Kafka, Mallarmé) idegenséggel és halálközeliséggel megvilágító, filozófiai pompával teli fényözönétől (Az irodalmi tér, Kijárat Kiadó, 2005), akkor egy felületes pillantásra akár szerelmi történetnek is mondhatnánk Blanchot első, eredetileg 1948-ban megjelent regényét, ahol azonban a mesélő énje kialudt, sem értelmével, sem jelenlétének bizonyosságával nem világítja át a teret. Sántha József

A regény korábbi változatának végén ez a mondat állt: "Próbálja elképzelni a kezet, mely mindezt írja: ha látná, az olvasás talán komoly feladattá válna számára." Ha nem gondolunk erre a kézre, amely fenyeget, és józanul csak a mű lapjain megjelenő irodalmi szöveget értelmezzük, különösen pedig eltekintünk a hatalmas életmű magyarul is hozzáférhető, komor csúcsokat (Rilke, Kafka, Mallarmé) idegenséggel és halálközeliséggel megvilágító, filozófiai pompával teli fényözönétől (Az irodalmi tér, Kijárat Kiadó, 2005), akkor egy felületes pillantásra akár szerelmi történetnek is mondhatnánk Blanchot első, eredetileg 1948-ban megjelent regényét, ahol azonban a mesélő énje kialudt, sem értelmével, sem jelenlétének bizonyosságával nem világítja át a teret. Fokozottan Camus Közönyének világa ez, de a szereplők nem a hétköznapi tudatukkal fordulnak egymás felé, magukhoz is valami megmagyarázhatatlan idegenséggel közelednek. A cselekmény helyszíne is rendszerint sötét. Szállodaszobák csendjébe vezet be, mintha mások elől menekülne, szüntelenül új lakhelyeket keres, több helyen lakik egyszerre. A külvilág egészen jelentéktelen, csak éppen meg van nevezve, hol is járunk; ez a tudat magából is csak keveset őriz. Találkozások vannak csak. Kereszteződések.

Az első nő, J. halálos beteg, napjai meg vannak számlálva. Megkerülhetetlen a Blanchot által oly mélyen elemzett Orpheusz-mítosz említése, csak hogy a halált és annak mélyen irodalmi-esztétikai jelentőségét érzékeltessük: "Jaj annak az ösvénynek, amelyik visszafordul megszemlélni utasát!" - olvashatjuk a regényben. J. haldoklik, de szeretné még látni a tétlenül és indokolatlanul távol időző szerelmét. Nem tudja kivárni, hősünk késve érkezik, de J. feltámad, hogy bemutathassa neki a legfontosabbat, ami az életben történhet vele, a rilkei értelemben vett saját halálát. A férfi végül átsegíti Hádészba a már rég a halálban fuldoklót, és próbálja folytatni az életét. Vár. Mindazok, akik hálójába akadnak, többnyire mintha már mindanynyian megjárták volna ezt az utat. Nem köti őket már semmi ide, leginkább a várakozás közös a hősökben. J., Colette, Simone, Nathalie (valamennyi Eurüdiké) szinte semmi egyéni tulajdonsággal nem bír. A halál átjárta őket, mint a névtelen narrátor pókszerű várakozásának hálóját a szél, szemük távoli tükrökből csillog opálos megtörtségben. "Bezárkóztam egyedül egy szobába (...), de akkor a magány kezdett beszélni, s nekem is beszélnem kellett erről a beszédes magányról (...), ezen a magányon túl van egy még nála is nagyobb magány, azon túl pedig egy még nagyobb, s ezek a magányok nem fojtják meg a szót (...), hanem visszhangozzák a végtelenbe, s a végtelenség maga is visszhanggá lesz." A lélek olyan távoli tájain járunk, ahol - Blanchot szerint - a modern irodalom mint lényegi belső tartalom a csönd és a halál kegyelmi állapotaként megszületett. Valóban, ez a világ ott lesz beszédes, ahol az ember énje megrendül, ahol az élet számára végzetes fenyegetéssé válik, ahol értelmezni kell az idegenséget, ami kövületként magába ágyazza, de ahol már ő is kövület lett, szorongásainak fosszíliája, legfeljebb csak egy mintázat a halott anyagban. Csak a mű előszobájába juthatunk, úgy érezzük, bármilyen hagyományos megközelítés ellentmond a regény szigorú logikájának. Két bejárat nyílik innen: az egyik a remekművek világába, amit Blanchot, a regényíró a szépítész eszközeivel nem tudott megvalósítani (annál gazdagabban értette és értelmezte a század legnagyobb íróinak világát). A másik ajtó, aminek szárnyát minden művében résnyire nyitva hagyja, a halálba vezet. Talán túlzottan egzotikus és kissé teátrálisan hátborzongató mindez, de ne feledjük, hogy Blanchot egyéb kedvencei (Sade, Lautréamont) még ezen is jóval túlmentek, az elképzelhetetlenül embertelenben, az emberen túliban vélték megtalálni az irodalom anyagát.

Az olvasó meglepetéssel tapasztalhatja, hogy az elméleti műveiben lágyan omló, sejtelmes metaforákkal ékes írói stílus itt néha szinte logikai alakzatokat használva építkezik, és erőteljesen tör a kimondhatatlan és nehezen felfejthető rejtélyek ábrázolására: "Egy hét hallgatás után világossá vált számomra, hogy ha nem sikerül megfogalmaznom, amit ki akarok fejezni, akkor nemcsak hogy nem lesz vége, de ez talán még boldoggá is fog tenni." A megváltást, a közös magányt, az érintést, a szerelmet Nathalie hozza el az írónak. A regény végét akár boldognak is lehetne mondani, ha csak egy pillanatra is érezhetnénk, hogy ezek a lények valóban élnek, és nem csak a haláluk utáni életben, a visszafelé vezető úton lépkednek, ahol elég egy kíváncsi tekintet, egy, a valóság csábítására éhes mozdulat, és a magány újra egyszemélyes, a létezés megváltatlan lesz. "Persze, ha ezek a tények nem történtek volna meg, akkor más tények léptek volna a helyükbe (...), s a történet ugyanaz lesz." Nehéz tetten érni, egyértelművé operálni ezeket a mondatokat, mert ha érezhetően Kafkáé is a belső logika, nem tűnik soha olyan mélynek, mint az eredeti, csak titkos árnyékként lebeg az egész mű befogadhatósága fölött.

"Minden erőmet neki adtam, ő pedig nekem adta minden erejét, olyannyira, hogy ez a túlságosan nagy erő (...) talán mérhetetlenül nagy boldogtalanságra ítél minket." Mintha egy igazi széplélek beteges vallomásait hallanánk, aki a magány körkörös gyűrűje mögül az élet talányos értelmetlenségét panaszolva, némi kacérsággal túlságosan is közel eresztené magához a halált, de mégis megriad a Georges Bataille által föltárt szélsőségektől.

A kiadó minden tőle telhetőt megtett, hogy az ötkötetesre tervezett Blanchot-válogatással közelebb hozza és érthetőbbé tegye a magyar olvasó számára a francia irodalom egyik legeredetibb korszaka, az egzisztencializmus kialakulásának, problémarendszerének megértését. Különös érzékenységgel és kritikus áhítattal szolgálja mindezt a kötet mélyen értő utószava is.

Fordította és az utószót írta Bende József. Kalligram, 2008, 96 oldal, 1900 Ft

Figyelmébe ajánljuk