Az orosz kultúra legnagyobb mítoszával számol le Vlagyimir Szorokin, amikor a Négyek szíve című regényében módszeresen lemészároltatja négy főhősével egyikük anyját: villanyfűrésszel hasítják ketté a fejét, hogy a présgép az összes folyadékot könnyen kinyomja belőle, villanykéssel felaprózva, villany-darálóval pépesítik a testét, hogy abból is kicsapja a gyümölcscentrifuga azt, ami a lényeg: a nedvet. Huszonnyolc liter lé gyűlt össze a bödönben, konstatálják fáradtan, de elégedetten a hősök, és a "likvid mama" felett ünnepelve pezsgőről vodkára váltanak. A nagy mű kész:
a Szűzanyától a Haza-anyácskáig
ott lötyög folyékony halmazállapotban az összes orosz anya, útra készen a tartályban, ledugaszolva. A négy hős elindul - megszoktuk: Szorokin könyvei amellett, hogy a thriller és az akcióregény műfaji mintáit követik, szabályos "utaztató regények" is -, át egész Oroszországon, a szibériai Krasznojarszk alá. Ezer veszéllyel megküzdve, mindenkit legyőzve, határtalan eufóriában érik el, ami felé mindvégig törekedtek: a maguk külön prés-gépeit, amely fejükből, vállukból, hasukból, lábukból cseppfolyós masszát csinál. De a lényeg már nem ez, hanem a szív. "28 perc múlva a négyek kocka alakúra préselt fagyasztott szíve egy fémtalpra gurult, ahol rákerültek a játékkocka elve szerinti jelölések. 3 perc múlva a fémtalp kidobta őket a likvid mamával felöntött jégpályára. A négyek szíve megállt: 6, 2, 5, 5."
Egyszerű lenne azt mondani: Szorokin nem tesz egyebet, mint hogy az egyik mítoszt lecseréli a másikkal, hiszen olyan aprólékosan, minden részletre ügyelve, gondosan építi fel hősei köré új világukat, mintha csak egy másik, mesterségesen létrehozott környezet hiányozna nekik. Minden elem megkapja a maga új jelentését, minden gesztus új rituálévá válik (az összetartozás szertartásjegyeként például a "négyek" a megölt apa nemi szervének levágott makkját rágják-szopják, nem ártatlan gittet rágnak, mint a mi Pál utcai fiaink), van bőven áldozati szertartás (láttuk: anyagyilkosság, apagyilkosság, s mennyit nem idéztünk még), hogy megszülethessen az új; de Szorokint mindez nem érdek-li. Fantasztikus világot teremt, de nem utópiát. Egy másik regényében a kétezres évek második felébe szalad előre az idő, de Szorokin nem akarja sem félelmeit, sem reményeit, sem ideológiáit előrevetíteni. Ezeknek a világoknak létrejöttük után egyébként is minden kapcsolatuk megszakad alkotójukkal, teljesen automatikusak, pontosabban: "a játékkocka elvén" működnek.
Csak a csupasz viszonyrendszer marad - ahogy a Négyek szíve fentebb idézett zárósoraiban láttuk: csak a cseppfolyósított anyával felöntött jégpálya terepviszonyaitól függ, hogy hol, hányas számon áll meg a szívekből préselt jégkocka. Nem fontos már, hogy az egyik szív gazdája tizenéves kölyök volt, a másiké huszonéves nő, a harmadik meglett férfi, a negyedik meg féllábú öregember. Pedig hihetetlen gazdag története volt mind a négyüknek, de leginkább a likvid mamának: a szilveszteri utolsó vacsorán, amit együtt költenek el egy dácsában, az anya szinte szóról szóra elmeséli tragédiákkal teli szörnyű életét; minden megtörtént vele, ami a XX. század rémségei-ből emberrel megeshet. "Ilyen sors Oroszországban igazából milliószámra van. Én még csak-csak megúsztam" - mondja, s a következő pillanatban a fia személyesen hurkolja a nyakára a köteletÉ
Reménytelen vállalkozás persze olyan regényen jelezni Szorokin írói minőségét és szándékait, amelyet a magyar olvasó nem olvashatott (néhány novella mellett csak a Kékháj és a Jég jelent meg magyarul), azt a jelenséget azonban, amelyről ez a rövid írás egyebek közt szólni akar, a művek éppen hogy olvasatlanul is képesek előidézni: nevezetesen a kultúrbotrányt.
Szorokin nem egy csapásra lett kultúrbotrányhős, hanem jókora fáziskéséssel: a Kékháj című könyve már közel három éve az orosz könyvesboltokban volt, amikor az "Együtt menetelők" elnevezésű csoportnak eszébe jutott, hogy nyilvánosan megsemmisítik ezt a könyvet a Nagyszínház előtt, WC-tartályban süllyesztve el - mondván, a könyv olyan pornográf részeket tartalmaz, amelyek alkalmasak az ifjúság megrontására. A "Kreml-fiókák" - így is nevezik őket, mivel az elnöki adminisztráció inspirálására születnek akcióik - ezzel párhuzamosan bírósági pert is indí-tottak a szerző ellen, amelyet azonban Szorokin megnyert. Nem nyerte meg viszont azt az ellenpert, amelyet szerzői jogainak védelmében ő indított a "menetelők" ellen, arra hivatkozva, hogy kampányukban szándékosan kontextusból kiemelt, tehát tartalmilag eltorzított idézetekkel manipuláltak. (Egy másik, még most is folyó Kékháj-ügy az internetes hivatkozások szerzői joga körül forog.)
Még el sem ült a Kékháj-botrány, máris kitört a Rosenthal gyermekei című opera körüli perpatvar, amelynek librettóját írta Szorokin, méghozzá az orosz kultúra nagy szimbóluma, a Nagyszínház megrendelésére. Lett meglepetés. Olyannyira, hogy az opera ugyan már készen volt, a zenéjét Gyeszjatnyikov szerezte, de a Nagyszínház vezetősége közel két éven át még a próbákat sem merte kiírni. Jó oka volt rá: a föderális tulajdonban lévő színház
nem is álmodhatott
volna még csak a működéséhez szükséges éves költségvetés megszavazásáról sem, ha egy olyan pornográfiagyanús szerzőtől származó darabbal áll elő, mint Szorokin. Amikor aztán 2005 februárjára meglett a pénz, benne a Nagyszínház rekonstrukciójának megkez-désére fordítható summával, már kinn is volt a plakátokon Rosenthal. Az állami duma kulturális bizottsága azonnal magyarázatot követelt a közvetlen felügyeleti szervtől, a Mihail Svidkoj vezette Szövetségi Kulturális és Filmügynökségtől. Mihail Svidkoj, a kiváló színházi szakember, tévés személyiség és igazi liberális értelmiségi szenvedélyes sajtónyilatkozatban védte meg a Nagyszínház műsorpolitikájának függetlenségét, a művészek alkotói szabadságát, és egyáltalán, az új Oroszország olyan demokratikus vívmányát, mint a cenzúra eltörlése. A hivatalos indulatok, köztük az állami duma egyes képviselőinek felhorgadása egy-hamar lecsillapodott (igaz, aligha a liberális kultúrszónok győzte meg őket), ennek ellenére még egy da-rabig a tehetetlenségi erő miatt tovább folytak a tüntetések a Nagyszínház előtt: megint ugyanazok az ifjú "menetelők", és megint ugyanazok a "nyugdíjasok" (a "nyugdíjas-szubkultúra" megszokott moszkvai jelensége a kommunista tüntetés, ahová összecsukható kisszékekkel érkeznek a törzstüntetők, s az akció végén zászlóikat nejlontokokba húzva vonulnak vissza).
A Rosenthal gyermekei kiváltotta botrány azonban még hamarabb elült, mint a Kékháj-botrány, s nem is csak azért, mert az előadást a március-áprilisi néhány bemutató után nem is tűzték műsorra, hiszen ekkor valóban megkezdődött a Nagyszínház rekonstrukciója. Hozzájárult a kedélyek lecsillapodásához, hogy épp megkezdődött a szezon legfontosabb politikai kampánysorozata a Győzelem napja jegyében, s e mellé senkinek sem volt már szüksége "pornográfiaérvekre". A nyár közepén aztán, a Győzelem napja ünnepségeinek elmúltával megint előkerült a Kékháj feletti népítélet témája: a Novije Izvesztyija című napilap 4500-as mintán közvélemény-kutatást rendezett arról, hogy mely könyveket tekintik a megkérdezettek a legkárosabbnak a felnőttekre nézve. Az eredményt Szorokin 50. születésnap-jára (augusztus 7.) időzítve adta közre szinte az egész orosz sajtó a www.utro.ru című internetes hírmagazinra támaszkodva: az első helyen a Mein Kampf áll, a második helyen Marxtól A tőke, a harmadikon pedig - már megint - a Kékháj. (Szerepelt még a káros könyvek közt Oroszország alkotmánya is.)
De mi a bajuk végül is Szorokinnal a "menetelőknek", a nyugdíjasoknak, a megkérdezett felnőtteknek, a duma képviselőinek, a kremli adminisztrációnak, akik amúgy egymással igen kevésben érthetnek egyet? A jelek szerint legföljebb csak abban, hogy Szorokint
káros pornográfnak
minősítik, akkor is, ha a művében semmi pornográf sincs. Mit is akarnak Szorokintól?
A kérdésre a legvilágosabb vá-laszt tulajdonképpen egy júniusi nagy orosz filmsiker adta meg, Alekszandr Ucsityel A kozmosz mint előérzet című alkotása, amely mindjárt a Győzelem napja ünnepségei után az idei moszkvai nemzetközi filmfesztivál nagydíját nyerte el. A ren-dező ezzel a versenyfilmmel olyan művet alkotott, amely igazán, a szó szoros értelmében "együtt menetel" a hivatalos kultúrpolitika egyik fő trendjével, a szovjet történelemhez, s még inkább a szovjet mítoszokhoz való pozitív viszony rehabilitálásával. Nem egyszerű szovjet retróról van szó, amelynek darabjai óriási népszerűséget aratva egymást váltják a tévéképernyőkön, mozikban, bestsellerekben. Ott van persze Ucsityel filmjében a szovjet retrónak is minden kötelező műfaji jegye, igaz, nagyon sok idézőjel közé zárva, sokkal lényegesebb azonban az a tartalmi üzenet, amelynek a film szinte manifesztumává vált. És ez a manifesztumjelleg igazából a Győzelem napja ünnepségsorozata "fényében", annak kommentárjaként és utóhangjaként vált világossá.
Az ünnepnap idei oroszországi nagy állami megmozdulásainak ugyanis az volt az egyik nem titkolt, bár nagyon sok áttétellel közvetített üzenete, hogy épp a "Győzelem", a honvédő háborús győzelem hagyománya lehet az a pozitív módon és "össznépi" szinten átélhető tradíció, amely megteremti, újrateremtheti a folytonosságot a szovjet korszak és az orosz korszak között. Erre a "fölülről jövő", állami kiindulású, de "alul" is jól kivehető üzenetre sokaknak volt szükségük: azoknak, akik
meguntak röstellkedni
a szovjetség miatt, akiknek elegük lett abból, hogy folyton takargatni kell a komszomoltitkárságot stb., de akinek konkrét röstellkednivalója nem volt, az is vágyott már valami szovjet langymelegre. Ezt az igényt a győzelem legendája maximálisan kielégítette, miközben szerencsére - pozitív módon - azok is azonosulhattak vele, akiknek ez valóságos, személyesen megélt élménye volt, s ilyenek valóban sok millióan voltak.
Alekszandr Ucsityel továbblépett a szovjet történelem "visszahódításával" időben is (filmjének tárgya már a Gagarin-korszak), a kulturális minták komplexitásának növe-lésével is: az űrhajósmítosz pozitív jelentéstartalmának visszaállítá-sával és azzal, hogy más sors, más élet választására is képes hősével épp ezt a mítoszt választatja, óriási és felmérhetetlen következményekkel járó megengedő gesztust tesz. Hagyja, hogy hőse visszairatkozzon a szovjet történelembe. Sőt: megteremt ehhez minden szükséges feltételt: kiiktat az adott környezetből minden lehetséges kételyt, feltölti viszont minden szükséges megerősítő mozzanattal. Amikor a fináléban a hőst szó szerint is beleapplikálja a Gagarint éljenző Vörös téri ünneplő tömegbe, már végképp hiába keresni minden elidegenítő-megkérdejelező iróniát, s a közönség nem is akar ilyet találni: egyöntetű vastapsban tör ki.
Vlagyimir Szorokin épp ennek a lehetőségét vágta el radikálisan már a Négyek szíve című regényében: kategorikusan kizárja, hogy hősei visszakéredzkedjenek a szovjet történelembe és a szovjet mítoszok világába. Regényeinek motívumszerkezetével olyan közeget teremt, hogy ne is maradjon még csak támpont sem a nosztalgiához: felbont, cseppfolyósít, jéggé dermeszt, geometrikus formává merevít mindent, ami azelőtt bármi csáberővel rendelkezhetett. Csupasz jégmező és jégből préselt játékkocka: Szorokin orosz emberének ennyi eszköze maradt arra, hogy a történelemhez való viszonyát meghatározza. Szorokin szerint viszont ez óriási hatalom: minden rajta múlik, minden az ő hatalmában áll. És ez az állítás, ez az üzenet a fő baj Szorokinnal. Nagyobb baj minden pornográfiánál.
(Vlagyimir Szorokin szeptember 10-én lépett fel az A38 hajón)
