Bojtár Endre

Téli utazás Sziszüphosszal

Kertész Imréről
szerző
Bojtár Endre
publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kertész Imre nagy író: talán még akkor is megkapta volna a Nobel-díjat, ha nem olyan kis nyelven ír, mint a miénk, hanem mondjuk angolul.

Az olvasótól is a magáéhoz hasonló halált megvető bátorságot követelő műveiben - a gonosz természetességét és a jó természetellenességét, kivételességét állítva, az ember létbevetettségét, száműzöttségét, világidegenségét kínos pontossággal leírva, szüntelenül az élet és főként a halál, a (tömeg)gyilkosság alapkérdéseivel szemtől szemben - a túlélhetetlent túlélt író a ki- és végigmondhatatlan kimondására tesz újra és újra kísérletet. Ahogy egy 1991-es naplójegyzetében írja: "A csöndes elégedettség, hogy teljesen idegen vagyok hazámban, idegen a világban. Feladatomat egy másik világ küldötteként teljesítem - miközben e másik világról sem tudok semmi pontosat: legföljebb annyit, hogy nem létezik." (Gályanapló) Idegensége persze nem irodalmilag értendő. Ellenkezőleg.

Hagyományok

Kertész nagyon is beleillik az európai és a magyar irodalomnak abba a hagyományába, amellyel egyébként - ezzel is nehezítve az olvasó dolgát - állandó párbeszédet folytat, s amelybe nagyon sokak mellett az első lágerregény, a Feljegyzések a holtak házából szerzője, Dosztojevszkij is tartozik, vagy Csehov, aki könyvet írt Szahalinról, a "kényszermunkaszigetről", vagy Kafka és Camus, vagy Kertész sors- és kortársai: Celan, Jean Améry, Tadeusz Borowski, Szolzsenyicin, Varlaam Salamov, a lengyel Gustaw Herling-Grudziski, vagy méltó párja az ostorozásban, Thomas Bernhard, illetve Márai (Föld, föld!), Ottlik (Iskola...), Nádas Péter (Egy családregény vége, illetve Helyszínelés) vagy a Szent Pál-i botrányt felidéző Pilinszky, s akkor még nem említettük a filozófusokat, Pascaltól Nietzschéig. Az ebből a tematikus-gondolati körből nagy műgonddal kikevert komor színt ellenpontozza a (Kierkegaardig és Thomas Mannig visszanyúló) irónia, sőt akasztófa-, jelen esetben gázkamrahumor, amely azonnal felismerhetően és összetéveszthetetlenül egyedivé teszi Kertész stílusát, s amely miatt az olvasó szinte lubickolhat kíméletlenségében. (Két példa, találomra: "A margarint, jobb eszköz híján, az ujjammal kentem föl, csak amúgy Robinsonosan, hogy így mondjam." Sorstalanság; "Tegnap kínos kaland az autóbuszon, egy húsz-huszonkét év körüli sportos alkatú fiatalember büntetlen durváskodása. Tanulság: nemcsak Isten halt meg, de kalauz sincs." Gályanapló)

Ez a filozófiai-filozofáló esszét és "tiszta" szépirodalmat sokszor egybecsúsztató, hallatlan felszólító erejű próza mintha A per utolsó mondatát folytatná, amelyben a regény főhőse, az épp meggyilkolt Josef K, szívében a kétszer megforgatott késsel azt mondja: "Akár egy kutya! - (...), s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt." Kertész művei szinte vallásos emelkedettséggel, egyre erősödő sóvárgással valami - minden misztikától mentes, racionálisan megközelíthető! - transzcendens után mintha erről a világmindenséget kitöltő szégyenről szólnának. Amelyet azonban nem az embernek kell éreznie - hiszen őt meggyilkolták -, hanem "valakinek, mindegy, kinek, bárkinek", akit épp azért kell odaképzelnünk a halott zsidó-keresztény Isten által elhagyott üres égboltra, "hogy legyen, aki majd szégyenkezik miattunk és (esetleg) érettünk, ha már megteremtett" (Kaddis...). Ennek az Auschwitz utáni új, szégyenkező Istennek az ember a maga életével csupán mintegy anyagot szolgáltat - de ezt is csak akkor, ha napról napra elvégzi soha be nem végezhető "vallási feladatát", ami nem más, mint a világ megértése, élete tudatos életté csiszolása, "visszatalálás önmagához, személlyé, individuummá válás" (Hamburgi esszé), nem más, mint annak kitartó munkával megszerzett, ám mindig hiányos tudása és szüntelen emlékezetben tartása, hogy mi történt az emberrel Auschwitzban. Mert - noha "a hivatásos humanisták szeretnék azt hinni, hogy Auschwitz csak azokkal történt meg, akikkel akkor és ott történetesen megtörtént, s hogy másokkal viszont, akikkel akkor és ott történetesen nem történt meg, a többséggel, az emberrel - az Emberrel! - általában semmi sem történt" (A kudarc) -, valójában Auschwitz mindannyiunkkal, az egész európai kultúrával történt, s Kertész ezért teszi meg az azóta kialakult európai kultúra szimbólumává.

Hogy mi az, ami ott valójában megesett velünk, arra Kertész egyszavas válasza: sorstalanítás, s annak eredménye, a sorstalanság. A semmilyen szótárban nem található kertészi neologizmus először is annyit jelent, hogy "az egyént intézményesen megfosztották döntési szabadságától". (Az Auschwitzban rejlő kegyelem) Ezt, vagyis a viszonylagos szabadsággal rendelkező személy jogfosztott rabbá süllyesztését minden totalitárius rendszer megtette és megteszi. Auschwitz, a holokauszt (hogy ezt a giccsesen félrevezető amerikai kifejezést használjam) egyedisége nem ebben rejlik. Természetesen nem az áldozatok számában, sőt abban sem, hogy a nácik az összes zsidót, a teljes zsidóságot ki akarták irtani - hiszen más diktátor is szeretett volna egész embercsoportokat, népeket eltörölni a föld színéről (Sztálin például a krími tatárokat). Hanem a sorstalanítás második jelentésében és menetében, amelynek során a rabból "a gyilkosság gépházai" (Kaddis) nem-embert gyártanak, csak élettel, sorssal nem rendelkező állatot, majd személytelen dolgot, számmal ellátott tárgyat. A Sorstalanság kamasz hősének lefokozó beavatása mindjárt Buchenwaldba érkezése első pillanatában megkezdődik, mikor érzékeli a "hallgatag, minden részletében tökéletesen egybeilleszkedő szakértelemmel" működő német őrök és a közötte lévő különbséget: "S hiába, hogy jól láttam például az arcukat, a szemük vagy hajuk színét, egy s más személyes vonásukat, sőt hibájukat, bőrük egy-egy pörsenését, mégse egészen tudtam valahogy megkapaszkodni mindebben, mégis, már-már valahogy kétkednem kellett: csakugyan, mindennek ellenére is alapjaiban hozzánk hasonlók haladnak-e itt az oldalunkon, végeredményben körülbelül mégiscsak ugyanabból az emberi anyagból valók, lényegében véve? De eszembe ötlött, téves lehet a szemléletmódom, hisz én nem vagyok ugyanaz, természetesen." (Sorstalanság) S a végeredmény: "Itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik."

Avval, hogy Kertész remek műfogással regénye főhősének egy tapasztalatlanul naiv 15 éves fiút tesz meg, akinek még ki kell járnia az élet (esetében sajnálatos módon: a halál) iskoláját, a sorstalanítás említett két lépcsője egy nevelődési regény, egy Bildungsroman, helyesebben egy antinevelődési regény műfaji sémáját ölti, amelyben a tanuló azt tanulja meg, hogy a gyilkolás, a koncentrációs tábor és az ezt követő "mindenkit gyűlölök" a természetes, s az életben maradás a rendhagyóan természetellenes, s amelynek egész ironikus feszültségét az író-elbeszélő (és az olvasó!) későbbi, illetve Köves Gyuri felidézett-rekonstruált akkori tudása közötti különbség s e kettő közötti rafinált ide-oda ugrálás adja ki.

Vissza a sorsba

Az anti-Bildungsroman mellett ott van azonban a Sorstalanságban az anti-anti-, vagyis az igazi felnőtté érés, a sorstalanságból a sorsba való visszaút leírása is. Az első lépés a holmi emberré válása, személyazonosságának a visszanyerése. Mikor az ápoló arról kérdi a fiút a megmenekülését jelentő buchenwaldi kórházban, kicsoda ő, sokáig csak a számát mondja: "Eltarthat egy ideig, míg megérted, hogy a név, a 'Name' is érdekli, s megint újabb ideig (...), amíg az emlékeid közt kotorászva rá is bukkansz."

Mi az, amibe Köves Gyuri visszaérkezett?

A sorsnak két jelentése van. Jelenti egyrészt az emberre kívülről ráerőltetett, tőle függetlenül - Isten, a társadalmi-történelmi körülmények, a "nemzeti alkat", az életkor stb. által - eleve megszabott létet, a végzetet. S jelenti másfelől azt az életet, amelyet a személy - viszonylagos szabadsággal ugyan - maga alakít ki magának, amelyet maga ural. A gyereknek mindig csak az első értelemben van sorsa - s ezt nevezhetjük sorstalanságnak is. Hogy a fiú saját sorsra tegyen szert, abban meggátolták a sajnálatos események. Felnőtté válására, a sors egyik jelentéséből, a végzetből a másikba, a szabadságba való átlépésre már kiszabadulása után, otthon kerül sor, hogy úgy mondjam, az olvasó szeme láttára, amikor életben maradt szomszédainak összegzi tapasztalatait: "Ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság, ha viszont - folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban belémelegedve -, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy - álltam meg, de csak lélegzetvételnyi szünetre -, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors - jöttem rá egyszerre, de oly világossággal e pillanatban, mint ez ideig még soha." Köves Gyuri csak akkor ébred saját sorsára, amikor találkozik azokkal, akik ugyanolyan gyermekien sorstalanok maradtak Auschwitz után is, mint ő volt egykoron, akik visszariadnak "a nullpont felismerésétől" (A száműzött nyelv), akik számára minden - a nácik, a nyilasok, a deportálás, a gázkamra - végzetszerűen csak úgy "jött", s még mindig nem veszik észre, amire ő most visszamenőleges érvénnyel ráeszmél, hogy ugyanis "mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon. (...) Most már meg tudnám mondani, mit jelent az, hogy 'zsidó', semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések. Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb..." Köves Gyuri ezen a ponton, a regény befejezéseként nő fel az író-elbeszélő Kertész Imrévé, akinek további feladata éppen az lesz, hogy mintegy összeillessze kettőjük életét, a sorstalanságban és a tudás szabadságában eltöltött életet: Kertész több mint tíz évvel kiszabadulása után egyszer csak regényírásba fog. "Talán azért, hogy bosszút álljak a világon. (...) alannyá változtatni örökös tárgyiságomat, névadónak lenni megnevezett helyett. Regényem nem más, mint válasz a világra. Kinek is címezhettem volna ezt a választ, ha - miként tudjuk - az isten meghalt? A semminek, ismeretlen embertársaimnak, a világnak. Nem imádság lett belőle, hanem regény. (...) A válaszadás szükséglete valami rejtelmes úton-módon szabadsággá sűrűsödött össze bennem." (A kudarc) S a megszerzett szabadság teszi aztán lehetővé a mesterségesen kettészakított élet saját sorsként való egymáshoz illesztését, s ennek elfogadása jegyében azt, hogy egyszer majd most már "a koncentrációs táborok boldogságáról" (Sorstalanság) is szó eshessék.

Szinte zökkenőmentesen

Az egyik totalitárius diktatúrát az 1945-48-as rövid közjáték után szinte zökkenőmentesen folytatta a másik. Ezt "a szabadsága érdekében magát bebörtönző" (Kaddis...) Kertész a magyar irodalom egyik legformabontóbb, A kastély és A pestis stílushangulatát ötvöző regényében, A kudarcban regisztrálta. Mint ahogy regisztrálta az ország magárahagyatottságát az ´56-os forradalomban (Az angol lobogó) s az ezt követő belső emigráció éveit is (Kaddis...), hogy aztán "az 1989-es fordulat első eufóriája múltán végleg felismerje megmásíthatatlan idegenségét", negatív tapasztalaton alapuló "világkisebbségi helyzetét" (Haza, otthon, ország).

Mert sokunk megdöbbenésére az ország függetlenségének visszanyerése nem járt együtt a törvény előtt (és bármi nyilvános beszédben) megkülönböztethetetlenül egyenlő szabad egyének, a szabadság eszméjének a győzelmével. Kertész, aki még 1989 szeptemberében azt jegyzi fel: "Magyarország árnyéka mindig, mindenütt rám vetül olykor - mert ez a lélektani törvény -, dacosan belé burkolózom, akár egy önként magamra húzott darócba" (Budapest, Bécs, Budapest), most szintén kénytelen felkapni a fejét: "sokáig (...) úgyszólván metafizikailag írtam le valódi helyzetemet, olyasféleképp, hogy idegen világban stb. Hogyne, hogyne: de a 'világot' (amely körülvesz) Magyarországnak hívják, 'idegenségem' valódi neve zsidó." (Valaki más: 94) Álláspontját mindjárt a kezdet kezdetén, 1990 őszén, a Csoóri Sándor gyalázatosan bűnös - mert az antiszemitizmust tekintélyével széles körben szalonképessé legitimáló - cikkére adott válaszában végérvényes egyértelműséggel megfogalmazza: "Nem tűröm, hogy kirekesszenek individualitásomból: nem tűröm, hogy a totalitárizmus börtönévtizedei után akár zsidók, akár nem-zsidók 'zsidóságként' határozzanak meg. 'Zsidóság': ilyesmi természetesen - eltekintve a statisztikai címszótártól - nem létezik. Ha netalán mégis, én nem tudok róla. Sosem tagadva meg származásomat - ezt az égi véletlent -, sosem fogom eltűrni, hogy származásom anyakönyvi adatainak nevében megcsonkítsanak. (...) Én nem menekültem és nem is menekülök semmiféle faji, nemzeti vagy csoportidentitásokba, én egyetlen fajtól, nemzettől vagy csoporttól sem kérek felhatalmazást arra, hogy a szószólója legyek, hogy a nevében kirekesszek, ítélkezzem, kiutasítsak. Én mindig is azt tartottam hivatásomnak - egyszersmind írói hitvallásomnak is -, hogy individualitásom törékenységét és sebezhetőségét tárjam a világ: a világ valamennyi kivégzőosztaga - de a világ befogadó szívei elé is." (Nem tűröm, hogy kirekesszenek, Magyar Hírlap, 1990. október 12.) Noha ez világos beszéd, amit Kertész még avval is nyomatékosít, hogy a Kaddisból vett idézethez ("Az antiszemitizmus nem meggyőződés, hanem alkati és jellembeli kérdés") hozzátesz egy állítólag ugyancsak onnan származó, ám valójában ott nem szereplő, frissen írt mondatot ("Az antiszemita Auschwitz előtt latens gyilkos volt, Auschwitz után manifeszt gyilkos"), mégis, a nyílt levéllel a Magyar Írószövetségből való kilépését jelenti be, s a magyarságból való kirekesztése ellen tiltakozik. Nem egészen három év múlva viszont már keserűen emlékszik az esetre: "Semmi kedvem odáig süllyedni, hogy az úgynevezett antiszemitizmus ellen tiltakozzam (egyszer, az idők kezdetén, gőgből, ostobaságból, elbizakodottságból és reménységből, megtettem." (Valaki más) Hogy még később kénytelen legyen azt leírni: "Figyelembe véve tíz év fejleményeit, többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett 'magyarsággal', azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. S ez azért szomorú, mert az antiszemita prekoncepciót igazolja végül, azt, hogy az úgynevezett zsidót nem érdekli az úgynevezett magyar. Minden hazugság és csalás ebben a szemantikai mezőben."

Valóban az, s ezért Kertész soha nem is tévedt rá, ő ekkor sem hagyta el a "másik" - semelyik - irányban sem a maga individualitását, nem lett "zsidóbb". Továbbra is érvényben maradt, amit 1982-ben írt: "Szimbólumnak, élethelyzetnek, etikai feladatnak tudom tekinteni a zsidóságot. (...) De a zsidóság, mint nép, mint vallás, mint történelem - ugyan mit kezdjek ezzel?", vagy amit 1991-ben lejegyzett magáról: "Az vagyok, akit zsidóként üldöznek, de nem vagyok zsidó." (Gályanapló) De az úgynevezett magyarságot - mi is az? - sem általában ostorozza, hanem 2001-ben, nagyon is konkrét történelmi helyzetről beszél: "Nincs többé rejtély, csak egyszerű anyagi-szellemi nyomorúság van, történelmi lemaradás, csürhelét, politikai ellehetetlenülés. Mindez nem külső körülmények műve többé, hanem tény, az ország, a társadalom saját, önálló és független tevékenységének az eredménye, (...) amire egyedül az emigrálás lenne a releváns és egyértelmű válasz. - De emigrálni is lapos." ("E végső kocsmán", ÉS, 2oo1/52.)

Elszakadni

Kertész azonban megpróbált, ha nem is emigrálni, de elszakadni az országtól, mégpedig a legerősebb őt idekötő szál, anyanyelve kétségbeesett elszakításával. Egy 2000-ben, majd egy ezt folytató, 2001-ben tartott előadásában fejtette ki azt a gondolatot, hogy mint a holokauszt minden igazi írója, ő is "vendégnyelven" - esetében szinte véletlenül: magyarul - írja műveit, hisz a holokauszt írója "számára bizony egyik nyelv olyan, mint a másik, mert egyik sem az övé". Ennek következtében ő is valójában ahhoz "a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozik, amely sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak. Kafkától Celanig húzható meg ennek az irodalomnak a nyomvonala." (Az önmeghatározás szabadsága, ÉS, 2001. november 27.) Az elgondolás, amely mögött legfeljebb valamiféle - Kertésztől merőben szokatlan - misztikus nyelvelőttiség vagy az (Auschwitz utáni) kultúra nyelvi megfogalmazhatatlanságának ugyancsak homályos, többek között saját műveivel is cáfolt tétele rémlik fel, több okból is veszélyesen félrevezető. Elemi irodalomtörténeti tényeket vesz semmibe, hiszen mit kezdjünk ennek az állítólagos "zsidó" irodalomnak nem zsidó, sőt Auschwitz előtt élt tagjaival, Dosztojevszkijjel, Camus-vel, Borowskival és a többiekkel? S hogy Kafka ne lenne része a német irodalomnak? S hogy Celan nem németül írt volna? Nagy versét, a Halálfúgát pusztán egyetlen köznapi szó, a Meister többszörösen beágyazza a német kultúra hagyományába (egyszerre utal Wagner Mesterdalnokokjára, Goethe regényére, a Wilhelm Meisterre s legfőképp a halál mesterére, "szakemberére"), s teszi egyúttal lefordíthatatlanná (a vers szerkezetét és motívumait kölcsönző Kaddisban Kertész "német majsztrom és magiszter"-nek fordítja).

Nagyobb baj az, hogy visszaviszi Kertészt oda, ahonnan éppen távolodni kívánt: "Minden nyelvnek, minden népnek, minden civilizációnak van egy domináns Én-je, amely a világot regisztrálja, uralja és ábrázolja is. Olyan alany ez az állandóan munkálkodó kollektív Én, amellyel egy nagy közösség - nemzet, nép, kultúra - több-kevesebb sikerrel, de általában véve azonosítani tudja magát." (A száműzött nyelv) Vajon mi vagy ki lenne mondjuk a magyar nyelvnek, a magyar kultúrának ez a domináns Én-je? Nem abban a zsákutcában lukadunk ki e tétellel, amelybe a maga magyarságtipológiájával Hamvas Béla, a "hígmagyar-mélymagyar" ellentétpárral Németh László, s a tőle részben megrontott Bibó - bizony, Bibó! - a "magyar alkattal" jutott? Elkeseredettségében Kertész nem ahhoz a kollektív identitáshoz jutott vissza, paradox módon, amelyet egész eddigi életével és művével tagadott? Szerencsére ez: csupán elmélet. Amellyel szemben ott a gyakorlat, az anyanyelv, amely írót nem enged ki a kezéből. Kertész Imre magyar író.

Boldog-e Sziszüphosz, most, mikor a sziklából már csak egy kődarab maradt? Boldog-e az Auschwitzot, sztálinizmust, kádárizmust megjárt és megírt Kertész Imre? Nem a magánszemély - bár annak boldogságát néha-néha közvetlenül is hagyja beszűrődni munkáiba -, hanem az elbeszélő, aki kegyetlen ember- és világmodellt kínál olvasóinak? Érdemes-e olvasnunk Kertész Imrét? (Érdemes meghallgatnunk Beethoven utolsó vonósnégyeseit, Schubert Téli utazását vagy Mahler VI. szimfóniáját?) Kinek-kinek. Aki csak az ól- és ölmeleg hőmérsékletét képes elviselni, annak nem. Az erősebb lelkűek azonban szabadságukban megerősödve kerülnek ki művei el- és újraolvasásából.

Az esszé teljes változata a 2000 c. folyóirat januári számában jelenik meg, a Margináliák rovatban.

szerző
Bojtár Endre
publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...