Kissé drasztikusabban fogalmazva: a vers anyagát, a nyelvet önmagában nem érdekli az én személyes bánatom. Ahhoz, hogy átlelkesüljön, hogy működni kezdjen, valami olyan módon kell hozzányúlnom, ami a gyász hétköznapi rituáléival szöges ellentétben áll, sőt éppen ezek ellen a rituálék, társadalmi elvárások, bánatközhelyek ellen kell fellépnem, meg kell őket semmisítenem, hogy mindezeken túl is képes legyek mondani valamit. Vagy ahogy a közelmúltban magyarul is megjelent Gyásznaplóban írja Roland Barthes: "Ha van itt munka, akkor az, hogy ami ebből megszületik, az ne egy lapos, hanem egy morális lét legyen, az érték - és nem a beleolvadás - alanya."
| ||
Kiss Judit Ágnes legújabb, Koncentrikus korok című kötete efféle gyászmunkakísérlet, legalábbis felerészben, másik felében pedig szerelmi líra, habár a szerelmi tematikának is inkább a veszteséget számba vevő oldala domborodik ki ezúttal. A gyászversek legfeltűnőbb jegye, egyben legérdekesebb tulajdonsága az anya elvesztésével járó infantilizálódás hangsúlyos megjelenítése. Szép és elkeseredett kísérlet ez a gyermeki nézőpont visszahódítására, legalább egy utolsó aktus, az anya elgyászolásának idejéig - mielőtt a veszteség feldolgozásával együtt beállna a totális felnőttkor. Mintha gyerekverseket olvasnánk, egy magára maradt, szomorú gyerek verseit: "Az anyukám már nincs velem, / Nagynak kell lennem hirtelen, / Mert elvitték egy éjszaka, / Ahonnan nem jöhet haza." (Esti ima) Máskor aztán indulatossá válik ez a hang, mint a Vérháborúban, ahol a külvilág fenyegetésével próbálja megbosszulni saját belső krízisét: "A vérpelék, a vérpelék, / Sorban jönnek a vérpelék, / Először csak a háztetőt, / Majd téged szednek szerteszét." Ugyanakkor, ahol a szerep nem artikulálódik olyan reflektáltan, mint az Esti imában, vagy az átokvers indulata nem ad pluszerőt a szövegnek, mint a Vérháborúban, ott gyakran kiüresedik a gyászgyerekvers egyébként jól megtalált formája, és a közhelyek nem alakulnak át többé költészetté, puszta közhelyek maradnak, ami viszont az olvasót távolítja el a versek feltételezett személyes magvától. Olvasmánnyá válik a gyász, nem élménnyé. A Kék őzek vagy a Visszaszámoló bármelyik 1945 után megjelent gyerekvers-antológiában szerepelhetne, egyrészt, persze, mert ügyesen meg vannak írva, de inkább azért, mert jellegtelenek, se a korból, amiben születtek, se a szerzőből, aki írta őket, nem mutatnak meg semmit (arról nem is szólva, hogy a Visszaszámoló meg én-peremén rímpárja Kovács András Ferenc népszerű Hajnali csillag pereménjében már pukkant egyszer). Kár, hogy Kiss Judit Ágnes túl gyakran megelégszik a jól megcsinált verssel, mert amúgy itt-ott olyan erős sorok is előbukkannak, mint a Kaddisban az "Anyám a halált megszüli", csak aztán mégsem ebből a mélyebben meglévő radikalizmusból kezd el dolgozni. Ez pedig általában is jelzi, hogy annak a - jobb szó híján - iskolaköltészetnek, amit Kiss Judit Ágnes is művel, hol húzódnak a határai: a jól formáltság gyakran sematikusságba, a hagyományérzékeny képalkotás közhelyességbe, a frappánsság igénye görcsös csattanóvadászatba fordul.
A kötet origójának szánt Ragasztott szonettkoszorúval is nagyjából ugyanez a baj. Persze, miért ne kezdődhetne egy ciklus - akármekkora vállalás is - azzal a dantei sorral, hogy "Az emberélet útjának felén"? Csak hát aztán túl kevés dolog bomlik ki ebből, a szöveggyűjtemény-ízű fordulatok - mint a "megmerítkezel a kéjben", vagy a "kétely rág rajtam" - pedig nem segítenek kimozdulni az irodalmiaskodás kátyújából, miközben nem elég masszívak ahhoz sem, hogy a klasszicizáló hang komolyan vehető legyen.
A kötet második felének szerelmi lírája sem bomlik ki igazán, bár a dalszerű, sanzonos hang felerősödése (ami a korábbi könyveiből tudhatóan Kiss Judit Ágnes egyik fő terepe) jót tesz az összképnek, valami mégis hiányzik. Az a mondat, így, szimplán, hogy "A szerelem majd egyszer elmúlik", legalábbis Zorán óta nem írható le büntetlenül. Talán egyedül az Önarckép emelkedik ki ebből a részből, ahol a dalforma, az önirónia és a spleen együtthatói találkoznak: "Egy kövér nő ül a ligetben, / Az a kövér nő én vagyok. / Ez nem most van, majd húsz év múlva, / Az a kövér nő én vagyok."
Habár a Koncentrikus korok versein végig érezhető, hogy komoly belső vívódások közepette íródtak, súlyos lelki málhát kellene cipelniük, csakhogy mintha épp a nyelv nem lenne meg ahhoz, hogy ezt a terhet célba is juttassák, valahol leteszik a szerző és az olvasó között, félúton.
Európa, 2012, 128 oldal, 2500 Ft
