"Érzékeim, eszméletem nem lennének épek, ha nem érezném e szidalmakban a gyilkos faji gyűlöletet [...], amellyel az a 'más szagúak', az ő szavukkal: az 'idegenszívűek' iránt viseltetik. Az ország: az antiszemitizmus mint az uralmat gyakoroló jobboldal egyetlen konszenzusa." Vajon igaz volt ez az országértékelés, és jogos az undor így, ebben az általánosító formában már 2001-ben? - hangzik a Kertész "magyarellenes" megnyilatkozásaira vonatkozó, pró és kontra unalomig ismételgetett kérdés. Talán nem, akkor még csak titkos jóslat lehetett mindez, valami olyasmi, ami most van beteljesülőben, éppen amikor nyilvánosságra jut - mondják azok, akik különösen együttérzőek Kertész katasztrofizmusával. A mai kor akusztikai tere kétségtelenül elmélyíti és le is tisztítja Kertész Imre tíz évvel ezelőtti, de csak most publikált naplójának éles hangjait. A szöveg társadalmi igazságát firtató kérdések (és az ebben a torz kontextusban megrekedő válaszok) alighanem félrevezetőek. A könyv igazsága - természetesen - művészileg artikulált, indulata viszont hétköznapi, emberi érzelem, amelyet közvetlenül megélt tapasztalatok táplálnak. A naplóban műfajából adódóan talán több az élet, mint a költészet. Ezt a könyvet mégis irodalommá teszi a nyelve, a tárgya, az anyag finom megszűrése és a gondos utómunka, valamint a kezdet és a vég - és talán a megjelentetés - időpontjának tudatos megválasztása is. A szerkesztettséget tudatosítják a szöveget gondozó Hafner Zoltánnak a könyvhöz kapcsolódó szerény jegyzetei, amelyeket joggal ér bírálat. A korábbi kritikák által már elősorolt mitológiai és irodalomtörténeti tévedések és hiányosságok száma szaporítható: vajon miért maradt hibásan a sub specie aeternitatis - Kertésznél: species - kifejezés, amely ráadásul csak közvetve származik Spinozától, a naplóíró nyilvánvalóan Wittgensteintől veszi? Miért rossz a francia és az olasz szavak ékezése? És miért nem fedik fel a jegyzetek az ismeretlen figurák kilétét, például a fontos szerepet játszó Kiss Péter regényíróét?
Ám a könyv - akár jegyzetek nélkül is - letehetetlenül érdekfeszítő olvasmány, sok szálon futó cselekménnyel: írói életregény. Gyorsan hozzáteszem: a letehetetlenség nem értékítélet, csupán azt jelzi, hogy a szöveg gyorsan képes világot teremteni maga körül, amelyben az olvasó otthon érezheti magát. Ettől még mondhatja bárki, hogy a könyv beszédmódja régimódi, banális és közhelyes. Lehet fanyalogni a címen is, kimutatva, hogy manapság milyen sok író emel könyvének címlapjára a szoftverek nyelvéből vett idézetet. A Mentés másként azonban - egymásra épülő narratívák formájában - elegendő teret nyit ahhoz, hogy ebben akár az önismétlések és a közönséges "talált tárgyak" is (köztük a mű címe) elnyerjék sajátos, újszerű értelmüket.
Ilyen objet trouvé a mű befejezése, egy német nyelvű levél, és annak utolsó mondata: "Ich hoffe sehr, Sie werden mich verstehen". Sok mindenre vonatkozhat ez a megértést remélő gesztus, de leginkább az elbeszélés alapvonulatát érinti. Az egyik eseményszál az író önként vállalt emigrációjának, berlini letelepedésének a története. Az indítékokról, a körülményekről, a "száműzetés" sajátos szimbolikájáról persze már eddig is sokat tudhattunk, elég itt a Miért Berlin? című esszére utalni. Az egyik legfőbb ok, melyet Kertész ott előhoz, hogy "Berlin nem titkolja rettentő múltját". Aki csupán a Brandenburgi-kapu közelében háztömbnyi telken elterülő holokauszt-emlékművet látta, talán az is megérti, amiről az író beszél. A Berlin-esszé és a vele egy időben keletkezett napló mégis sok eltérést mutat. Az esszé - végső soron - a Kádár-rendszer komor múltjával indokolja a magyarországi élet felszámolását: "A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük." A napló eseménysorában viszont a budapesti lét jelenének és jövőjének kilátástalansága, a kialakulófélben lévő új diktatúra hamis értékrendszere, a gyűlölet, az irigység, az ellenséges környezet készteti az írót az ország elhagyására. Bartókhoz hasonlítja magát, aki "magyar gyökerekből táplálkozik, és Magyarországon idegen maradt. Igazából csak a zsidók szeretik". A naplóműfaj elbírja akár az ellentmondásokat is. Kertész dacosan dédelgeti immár toposszá vált meggyőződését, hogy Magyarországhoz a nyelven kívül már nem köti semmi, de szinte könnyekre fakad, amikor Berlin esti melankóliája hirtelen gyermekkora Budapestjét idézi fel. Van ebben egy jó adag öregemberes hisztéria és szentimentalizmus, öniróniával átitatva. Készséggel beismeri flexibilitását, tulajdonságok nélküli semmilyenségét, sorstalanságát. Óriás hullámokban tör rá a depresszió, a fáradtság, a pusztulásvágy, a megbélyegzettség elviselhetetlen szégyene, Izrael és a zsidóság sorsa feletti pánikszerű aggodalom. És persze az álmatlanság, a tehetetlenség, a Parkinson-kór, feleségének súlyos betegsége és ezernyi más baj, ami mind-mind elkíséri őt a Kurfürstendamm közelében fekvő lakásba és a berlini élet egyéb helyszíneire.
Borzalom. Vajon enyhíthetnek-e ezen a jóízű vacsorák, a hangulatos séták, a berlini avar illata, a teraszok csendje, a jó társaság, a jó zene, az akadémiai ösztöndíjak, a Nobel-díj, a pénz, a zsúfolásig telt előadótermek, a jó nevű német kiadók, az olvasók megbecsülése, rajongása (bizony: még taxisofőrt is találni Berlinben, aki állítólag olvasta, jóllehet nehéznek találta a Gályanaplót)? Enyhülést mindez aligha hozhat: "Amikor boldog vagyok, nem vezetek naplót" - idézi Stendhalt Kertész. És egyre kopogja feljegyzéseit laptopjának "titokfájljába", miközben úgy érzi, "nincs itt semmi titok". Csak a sötét gond, az a bizonyos "nyomasztó örökség" van, amelyet hiába próbál maga mögött hagyni, felszámolni. Mondja, hogy felszámolja - "mindig, mindenben a felszámolás gondolata kell, hogy vezessen" -, de nem teszi. Inkább "elmenti" - "másként". Valamiképp ez is a realizmus diadala.
A napló újabb, következetesen végigvitt cselekményszála a Felszámolás című regény úgynevezett keletkezéstörténete. Azért a megszorító jelző, mert magáról a 2003-ban megjelent könyvről túl sok nem derül ki itt, de a regényírás hétköznapjairól, vagyis az alkotói válsággal vívott folyamatos küzdelemről szóló feljegyzésekből egy új, eddig nem ismert történet bontakozik ki. A feljegyzések azzal indulnak, hogy az író remegő kézzel számítógépbe kezdi írni az akkor már tíz éve készülő Felszámolást, és akkor érnek véget, amikor a regény megjelenik. De nemcsak a napló tükrözi a regényt, hanem a regény is a naplót: "Találtam még egy vékony kötetre való mindenfélét: följegyzéseket, ha úgy tetszik, aforizmákat, minden mondat, akár egy tarkólövés" - olvassuk a Felszámolásban ezt a jó eséllyel a naplókra vonatkoztatható mondatot. A napló tehát a regény "regénye", kontrapunktikus szerkesztésű ellendarabja. Párhuzamként elő is bukkan a Doktor Faustus és A Doktor Faustus keletkezése. Elvileg nem más ez a mű, mint a hagyaték felszámolása, mégpedig két értelemben: az írói hagyatéké - és Auschwitzé. A Felszámolás főhőse, B. regényíró öngyilkosságot követ el, és regényét is maga után rántja a semmibe. A szerző (nevezzük Kertésznek) felszámolói munkájának eredményeként viszont újabb és újabb könyvek születnek. Végül "minden egy könyvben ér véget" - mondja Mallarmé. Nem kérdés, hogy ez a könyv is efféle ambíció szülötte: "a lényeg az, hogy az író változtatott-e valamit magán a műfajon, előbbre vitte-e, olyasmit írt-e, ami előtte még soha nem létezett" - olvassuk a naplóban.
Márpedig ebben vagy ehhez nagyon hasonló műfajban már több könyvet írt Kertész, elég most a Gályanaplóra vagy a Valaki másra gondolni. A nyilvánvaló önismétlések ellenére csakugyan van itt valami lényeges tartalom, ami korábban talán még kimondatlan volt. Ez az egyáltalán nem aktuális politikai mondandó mégiscsak a napló konkrét történeti terében bomlik ki: a szeptember 11-ei terrortámadás után formálódó szép új világban, amelyben ismét életre kelnek a diktatúrák, a fasizmusok, s velük a bosszú, a félelem, a kiszolgáltatottság és a gyávaság - szinte megint szagolni lehet az auschwitzi krematóriumok édeskés füstjét. A mű harmadik, történetfilozófiai rétege az európai értékek végső pusztulásáról, felszámolódásáról szól, erre vonatkozik a könyv talán egyik legfontosabb mondata: "Az ember nem bírja el a szabadságot." Nem tud élni vele, ezért önként rombolja le. Mi lehet a szerepe még itt a szerzőnek? "Mire való ez a hajónapló? Nem azért nyitottam-e, hogy az utolsó kikötőket bejegyezzem, az utolsó poharakat az utolsó állomásokon kiürítsem?" - kérdezi önmagától. Nos, miként az írói lét tudatos felszámolására tett kísérletek rendre önmaguk ellentétébe fordulnak, akként végső soron az európai értékek megszüntetésének kísérletei is kudarcra vannak ítélve. Kertész Imre új könyve éppen erről a kudarcról tesz tanúságot.
Magvető, 2011, 236 oldal, 2990 Ft
