Sodrásban

Tóth Krisztina: Magas labda

  • Keresztesi József
  • 2009. július 16.

Könyv

Tóth Krisztinát a kortárs magyar költészetben az újholdas hagyomány egyik legjelentősebb képviselőjeként szokás emlegetni. Az efféle hívószavakkal persze okosabb csínján bánni, hiszen minél közelebb hajolunk egy-egy nagy vonulatként tételezett hagyományhoz, annál összetettebbnek, szétszálazottabbnak, ellentmondásosabbnak bizonyul.

Fogalmazzunk tehát visszafogottan: Tóth Krisztina költészete olyan költészet, amely - az "újholdas" címkével ellátott pályatársaiéhoz hasonlóan - a kifinomult formakultúrát és a hiteles megszólalást nem feszültségként, nem egymás ellen ható erőkként gondolja el. Ebben a karcsú, mindössze harmincöt verset számláló kötetben az eddigiekhez hasonlóan ugyancsak kötött vagy kvázi kötött formájú, rímes, a jambikus dalforma hagyományait őrző, retorikusan felépített ívű költeményeket találunk. A míves megformáltság, az otthonos nyugatos-modernista megszólalásmód mögött ugyanakkor ott húzódik a mindenkori nagy kérdés: vajon a költői személyiség ereje kellő garanciát nyújt-e arra, hogy a klasszikus tradíció ne csupán a hagyományos, nagy témák elősorolásának az ürügyéül szolgáljon - hogy az oly ismerős és oly kedvelt hangszerelés valami váratlant, egyedit szólaltasson meg.

A Magas labda azzal ad választ erre a dilemmára, hogy olyan tapasztalatot jár körül, amely bizonyos értelemben ellene tart a megformálhatóságnak, a rögzíthetőségnek. A káoszról, az időbeli létezés uralhatatlanságáról van szó. A nyitó vers, a Hangok folyója mindjárt ennek a kellős közepébe vezet, ahol az emlékezet munkája irányíthatatlan áradatként sodorja elő a képeket: "egyszercsak eltévedtem, egyforma minden utca, / nem volt sehol a sárga ház, a húsbolt, / és a biciklim is, csak apám meg ne tudja, / egyszercsak este volt, utána háború volt, / kövér gyerekkezek, rovátkolt férfikörmök, / műanyag tálakat mosó asszonykezek, / végtelen kerítés, betonra hullt gyümölcsök, / vihar készül, gyere, mennyit kerestelek". A mértéktartó formába öntött, keresztrímes, visszafogott eleganciával gördülő sorok éppenséggel a mederben tarthatatlan, tagolatlan áradást jelenítik meg.

Mindez a kötet egyik legnagyszerűbb versében, a Vaktérképben aztán újabb aspektussal, kiábrándult következtetéssel gazdagodik: "városok, hasbeszélő / sors, emlékek völgykatlana, élő / vonalak, látod, // mind hogy bolyong, és nincs egynek se útja, / mindig, mindig az anyák szülik újra / az árvaságot." Ez a keserű illúziótlanság határozza meg az anyaság újra és újra előkerülő témáját is. Az anya (illetve a szülők) alakját nem az érzelmi viszonyok, az életadás és az önátadás, hanem az örökös körforgásban betöltött öntudatlan szerep jeleníti meg. A Magas labda tanúsága szerint mindannyian részesei, s ennélfogva tevékeny életre hívói vagyunk a folyton megújuló szenvedésnek.

A klasszikus veretű költemények fényében mindez persze kissé úgy hangzik, mintha valamiféle blazírt buddhista mosollyal, valamilyen biztonságos magaslati pontról pillantanánk körbe a zajlásra. Szó sincs erről. Aki ezekben a versekben beszél, nem csupán regisztrálja, de mindig el is szenvedi a folytonos változásokat. Nem a világról beszél általában véve, hanem a saját tapasztalatairól. Tóth Krisztina költészete ugyanis roppant személyes, noha nem vallomásos. Többnyire jelen van valamiféle eltávolító eszköz, valamiféle szűrő, hol szerepjáték, hol történetek vagy történettöredékek, s ezeken keresztül mutatkozik meg az egyes szám első személy.

A kötet kétharmada táján kerülnek elő azok a költemények, amelyeket jobb híján "novellaverseknek" lehetne nevezni. Ezek epikus mag köré épülnek, és többségüket összeköti, hogy egy szakítástörténet pillanatfelvételeiként olvashatók. (Ugyanakkor a gyerekkorban játszódó Idegen test című verset minden további nélkül el lehetne képzelni a Vonalkód kötet egyik novellájaként is.) És itt is az elő-előbukkanó emlékképek sorozatából épülnek föl a történetek: "az esős parkban állva / búcsúzkodunk, te leinted a taxit, / s mint párás hűtőben a friss saláta, / belül az üvegen hajad mint / egy növény préselődik ablakára." (A koszorrú baba) Persze ezekben a versekben minden emlékkép a tönkrement kapcsolat analízisévé tágul, mint a Kutya című versben, ahol a szétroncsolt, de még élő állatot kerülgeti a kocsisor, és a költemény a helyzetből áradó kínos tehetetlenséget kopírozza rá erre a kapcsolatra. Nincs megnyugtató lezárás ezekben a szövegekben sem, pusztán a veszteség számbavétele, és a kötet végén ismét ott a végeérhetetlen áradás a befejező vers, az Esős nyár soraiban: "Beszél egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, / medertelen víz, bármit gondolok, alámossa / (...) / egy mondat, amiben benne van a hiányod és benne van a jelenléted, / lángnyelv, földnyelv, beszéd, mely nem ismer beszédet..." A Magas labda nincs ciklusokra osztva, és ha egészében olvassuk, logikusnak találhatjuk ezt a döntést. Az uralhatatlan zajlás, a káosz körbejárásával a kötet mintegy megágyaz a történeteket megidéző szakításverseknek, hogy aztán befejezésképpen ismét összekapcsolja a kettőt.

Persze ki állítja, hogy egy verseskötetet folyamatosan, az elejétől a végéig kell olvasni? Aki normális olvasó módjára lapozgatni kíván benne, lépten-nyomon jelentős versekre bukkanhat. A negyvenéves test lassú változásait körbejáró Delta, a már említett Vaktérkép és a Kutya, A szerető álma hideglelős látomása - mindez csak néhány a fontosabb költemények közül. Tóth Krisztina új könyve erős és egységes kötet, kitűnő versekkel. Tessék elolvasni.

Magvető, 2009, 64 oldal, 1990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.