Magyar Narancs: Az szerepel legfrissebb köteted, a Magas labda fülszövegében, hogy ez "újabb állomás a pályádon, mely egyszerre mutat finom továbbérlelődést és radikális újrateremtést". A folytonosság jól tetten érhető, az emlékezés mint téma és formálásmód jelenléte, az emlékezet működését imitálón egymás mellé sodort mondattöredékekből és tárgyakból felépülő sorok és strófák, a létöszszegzés, az élet átlátásának igénye, ami rendre kudarcba fullad, ezt demonstrálja. De látsz-e változást, "radikális újrateremtést"?
Tóth Krisztina: Igen, bár ez az érés kívülről mindig nagyon nehezen megítélhető, mert mit lehet arra mondani, hogy "érett" kötet? Hát, nyilván öregszem, azt pontosan érzékelem, telik az idő, de hogy "érik"-e az ember, azt soha nem lehet megítélni. Ráadásul - ezzel szerintem mindenki így van - a belső változást te magad nem érzékeled, inkább az állandóságot. Én is leginkább ugyanolyan vagyok, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, a változások elenyészők az állandóság mellett. Ezt úgy értem, hogy a belső kérdések mindig ugyanakörül gyűrűznek, hogy nagyjából minden életmű ugyanoda gravitál, állandó a belső súlypontjuk. Radikálisan nagy változások sincsenek, nálam se, talán a versek lélegzetvételében érhető tetten valami alakulás. Ebben a kötetben van egy-két hosszabb vers, ami talán korábban nem volt annyira jellemző. Tetszett, hogy lendületből, nagyobb svunggal lehet valamit megcsinálni.
MN: A nyitó- meg a záróversre gondolsz?
TK: Igen. Sokáig rakosgattam egyébként a kész anyagot, hogy azok hová kerüljenek, keretek legyenek vagy pillérek, amikre kifeszülnek a versek, aztán úgy tűnt kiegyensúlyozottabbnak, ha felütés és zárlat lesznek.
MN: Az egyik versedben kimondatik, és mintha ez lenne a kötetnek a rejtett középpontja, hogy "semmit se tudsz, / semmit se tudsz, / de azt halálig ismételgeted"...
TK: Igen, én azt egy fontos versnek gondoltam, egyébként nem ugrik ki nagyon az anyagból. Érdekes, hogy te kiemelted, mert vannak erőteljesebb, jobb versek is, de ennek a kötetben mégis fontos szerepe van. Épp a vége miatt. Éppen az előbb említett folytonosságra utalok itt: hogy az ember ugyanazokat a kérdéseket teszi föl, és ezek mindig nyitott kérdések maradnak.
MN: Mi az, amit tudni kéne, mire kíváncsi az ember - ezt egyre inkább vagy egyre kevésbé tudja, ahogy telnek az évek? Mire vonatkozik a "semmit se tudsz"?
TK: Egyrészt van a sietség - itt most teszek egy rövid kitérőt. Múlt héten voltam Finnországban egy fesztiválon és beszélgettem írókkal. Egy olasz írónő, Lidia Ravera azt mondta, hogy ő húszéves korában is állandóan időhiánnyal küzdött, mindig attól félt, hogy nem lesz ideje megcsinálni azt, amit szeretne. És azóta folyamatosan ír, nem is tudom, hány nagyregény van mögötte, közeledik a hatvanhoz, de még mindig ugyanazt a nyugtalanságot érzi. A szorongást, hogy végül lemarad valamiről. Hogy amit teljesít, az nincs szinkronban a vágyaival. Mikor megkérdezik tőle, hogy tulajdonképpen mit akarna megcsinálni, csak annyit tud mondani, hogy hát valamit, ami még nincs kész. Bennem is megvan ez a türelmetlenség, és persze a félelem is, hogy mi van, ha nem jut eszembe több vers, ha egyszerűen elmúlik... Mert ez máshogy van, mint a prózánál, ez olyan kivárásos dolog. A prózaírásban gyűjtés után, ha megérintett valami, ha bejött egy sztori, vagy akár csak egy indító mondat, ami lökést ad, el lehet kezdeni gyúrni az alapanyagot. A versnél jobban ki van szolgáltatva az ember a kivárásnak és az ülepítésnek, nem mindig rajta múlik, hogy összeáll-e valami. Fontosabb az időbefektetés, türelmet igényel, hogy összeálljon valami. Nekem mély meggyőződésem, hogy egy generált versen átüt az, hogy nincs belső lendület. Most nem a sikerültségről beszélek, nagyon jól össze lehet hozni úgy szövegeket, hogy nem tüzesíti át őket valami szöveg alatti indulat. Ezt nehezen tudom megfogalmazni, pedig épp mostanában a tanításnál sokszor előkerült - kreatív írást tanítok az Íróakadémián meg a JAK-iskolában -, hogy hogyan is értem ezt, hogy hol érhető tetten. Egy ügyetlen szövegben is lehet olyan erejű sötét mag, ami az egészen átsugárzik. Néha más versein is sokszor látni vélem, hogy összehozta-e, mert mondjuk nem volt türelme kivárni, mert nagyon szerette volna már, hogy meglegyen. És ez valahogy látszik: hogy egyszer csak úgy döntött, hogy akkor megírja. A tudás, a rutin ilyenkor inkább elfed, mint felhoz valamit a belső lelki tartalmakból. Zavar, hogy ilyeneket mondok, mert szeretnék világosan beszélni erről, mégis csak tapogatózni tudok. Ha nincs meg a versben az a nagyon messziről érkező, sugallatos sor, ami valahogy átfűti a többit, akkor nem érdemes megcsinálni. Erről beszél a kötetzáró vers is, vagyis próbál, az írás mikéntjéről, a folyamatáról. Amikor összeáll valami, ahhoz fogható öröm - nekem - nincs a világon, ennél nagyobb elégedettséget nem nagyon tudok érezni. Ez túl van az ember civil életén és azokon az örömökön, ilyenkor valahogy "helyreáll a világrend", megszűnik egy pár pillanatra a kettős figyelem. Máskor állandóan forog ez a kettős giroszkóp. Lehet, hogy kívülről nem látszik, de ez tulajdonképpen fizikailag is fárasztó. Mármint ez a kettős jelenlét, hogy figyeled a világot, és közben magadat és a helyzeteket is kívülről.
MN: Sokak szerint az hommage-versek veszélye, hogy tiszteletkörré, hódolatteli semmitmondássá válnak, neked viszont mintha mégis volna némi vonzódásod feléjük.
TK: Az hommage-versekkel majdnem ugyanaz a helyzet, mint a parafrázisokkal, hogy jó azzal a tág asszociációs térrel dolgozni, ami egy ilyen vers mögött megnyílik. Nagy holdudvara van egy névnek, egy formának, és más fényviszonyban mutatkozik meg tőle a saját szöveg. Egyszerre rejtőzködés és lehetőség is arra, hogy valami személyes dolgot ezen keresztül közölj anélkül, hogy teljes felületen magadat mutatnád. Az Orbán Ottó-versre írt szöveg alatt például (Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék című kötetének címadó verséről van szó - V. Gy.) megszólal az eredeti népdal, hogy "Hallod-e te szelídecske / leány vagy-e vagy menyecske", és megszólal az Orbán Ottó-vers is, és azt gondolom, hogy ezeknek a szövegeknek az együtthangzása olyan többletet adott, amire nekem szükségem volt abban a pillanatban.
MN: Honnan érkezett a prózaírói késztetés? Miből lesz vers, miből novella?
TK: Állandóan megtalálnak a történetek, és azt gondolom, ez nem véletlen, ki is éleződtem már erre. Most például, amikor utaztam Finnországba - újabb kitérő -, tébláboltam a repülőtéren, odajött egy srác, olyan húsz év körüli lehetett, hogy olyan otthonosan mozgok itt, nem segítenék-e, mert neki át kell szállnia Helsinkiben, és még 400 kilométert fog repülni valahová Észak-Finnországba. Elkezdtünk beszélgetni a váróban, mondta, hogy húsipari szakmunkás, és az interneten találtak állást, jött utána két másik csávó is. Egészen szívszorító volt, ez a fiú valahonnan vidékről jött föl, még Pesten se nagyon volt. Tizenöt évre elszerződtek, ott gyakorlatilag állandóan sötét van és kurva hideg. Azt kérdezte, hogy szerintem nagyon nehéz-e az a finn nyelv. Tetovált melákok voltak, valószínű, hogy ha egy buliban találkozol velük, akkor ezek ilyen nagyszájú vagányok, most halálosan meg voltak szeppenve, hozták a kis béna bőröndjüket. Ennek a gyereknek, ha bármilyen kilátása lenne, akkor örökre ott maradna a falujában, építene egy házat, a gyereke is hentes lenne. Milyen reménytelenség kell ahhoz, hogy valaki fölmenjen északra egy bőrönddel úgy, hogy csapot-papot itthagy, mert az interneten talált egy állást? El tudod képzelni? Ez nem versanyag. Egyszerre meglátsz egy részletet valamiből, és ott van mögötte egy egész sors. Ha lehet vele valamit kezdeni, meg kell csinálni történetnek.
MN: A pályád elejének fontos szereplője volt Mándy Iván, akiről azt mondják, költői prózát írt, bármit is jelentsen ez, szép verset írtál róla a halála után. Nála sem indulnak el és fejeződnek be a dolgok, mindig egy már eleve ismertnek vett térben, egy már zajló beszélgetésben vagyunk, nem bemérhetőek a koordináták meg hát a tárgyak, az emlékező nélkül maradt tárgyak is közösek az ily módon megfejthetetlen történeteikkel, melyek így sem eltűnni, sem pedig megszólalni nem tudnak.
TK: Ez alatt a "költői" jelző alatt azt hiszem, azt értik, hogy ő nagyon sokszor a képből és nem a történetből indul ki, nagyon pontos állóképek billennek át egymásba, és ebből létrejön valami, ami mégis prózajellegű. Mándy is kis egységekből indul ki, innen is lehet a vonzódásom hozzá, látszik, hogy abból sarjad az írás, hogy látott valamit. Nagyon pontos, ahogy megfogalmaztad, engem az érdekel, amikor egyszer csak benne vagyunk, ezt mondtam is, egy történetben, aminek nem ismerjük az elejét, és nem fogjuk megismerni a végét, csak egy képkivágás a nagy egészből. Mint amikor belehallgatsz egy telefonbeszélgetésbe, csak épp itt egy képet vagy egy jelenetsort látsz, vagy még kisebb dolgot, egy mozdulatot. Ezeket a részleteket próbálom meg rögzíteni, a novelláskötetnél is ezt szerettem volna, hogy a részlet, a képkivágás sugalljon valamit az egészből. És hogy ezeknek a történeteknek ne befejezésük, lezárásuk, hanem valami tompa végük legyen. Az egyik novellában például, az épp erdélyi vendégmunkásokról szól, az első változatban azt gondoltam, hogy haljon meg a főhős fiú, ez egy ilyen kilátástalan, nyomasztó történet, utána meg azt gondoltam, hogy ne haljon meg, nem a halála az érdekes, hanem az, hogy végül is hogy fog élni, vagyis ne fejeződjék be, csak abbamaradjon.
MN: Mi az, van-e olyan, amitől a verseidben tudatosan távolságot akarsz tartani?
TK: Hát, nem is tudom... Nyilván nem arról fogok beszélni, amit nem szeretek. De például nagyon zavar a dekorativitás meg az ornamentika. A rímes jambus például, hát az sokszor zavar, de biztos a könnyűsége és könnyedsége miatt, hogy a kortársak közül olyan kevesen tudják hitelesen használni. Meg a vicceskedés is zavar, amikor azt gondolják, hogy a költőnek a fejébe kell nyomnia a csörgősipkát, és hánynia a rímet meg a cigánykereket, mert a költők annyira, de annyira viccesek bírnak lenni. Szóval amikor szórakoztatni kell, az picit idegesít. Néha rá tudok hangolódni, de máskor meg nagyon nem, a költészet népszerűsítésére tett kísérletektől, mikor a napi híreket, a telefonkönyvet vagy mit tudom én, mit kell rímbe szedni, meg már kiütést kapok, hát hadd ne a költő csináljon már hülyét magából, hogy népszerű legyen.
MN: Nyilatkoztad, hogy tervezel egy tárcakötetet is.
TK: Az kész van, és utána még jön egy novelláskötet is. A tárcakötetnek az lesz a címe, hogy Pixel, a novellagyűjteménynek pedig valószínűleg Az égő menyasszony. Tudom, hogy volt címben mindenféle menyasszony már, de ennek most talán mégis ez lesz a címe.
MN: Megjelentek a versek, van két kész prózaköteted, mi lesz most?
TK: Készül a fejemben valami, csak nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni. Most valami gyerekdolgot szeretnék. Az foglalkoztat, hogy lehetne a halálról beszélni, és ezt szeretném megírni, egy kisfiúról akarok írni, aki a kutyáját megy megkeresni, de nem sikerül, elpusztult a kutya, végül is ez egy ilyen gyerek Orpheusz-történet lenne vagy mi, nem tudja visszahozni aztán, és ennek kapcsán felnő. Látom, hogy a gyerekemet mennyire foglalkoztatja ez a dolog, prepubertás korban van, és fölmerülnek ezek a kérdések. De még nem csináltam meg semmit belőle, csak motoszkál bennem, nem is nagyon szabadna erről beszélni, mert kioltódik a feszültség. Van már egy-két mondat, abból el lehet indulni, valamit sejtek. Verset meg most elég rég nem írtam, ne is beszéljünk róla.
MN: Szorongsz?
TK: Igen, most éppen ettől szorongok. Elég találékony vagyok. Most éppen ez nyomaszt, de ez mindig kell ahhoz, hogy elinduljon valami.
