Ha egy művész politikusnak áll, azzal természetesen jottányit sem ront vagy javít a művein, és nem is tűnik különösebben termékeny elemzési szempontnak - teszem azt - Markó Béla költészetét az RMDSZ sajtóközleményeivel egybevetni. De az értekező próza már más tészta. A Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával, a borítóján Jézus fél fejével megjelenő kötet pedig politikailag erősen színezett esszéket tartalmaz, tehát nehezen megkerülhető, hogy az egykori avantgárd költő, jelentékeny antológiák szerkesztője, a korántsem érdektelen Magyar Műhely Galéria létrehozója jelenleg a parlament kulturális és sajtóbizottságának elnöke. A Személyes történelem ugyanis aggasztó és bosszantó könyv.
Az egyik vezérfonala az a nem túl eredeti, ám helyeselhető felismerés, hogy "identitásunk alakulása szempontjából ugyanolyan fontos lehet a családtörténet, a szűkebb közösségek históriája, mint a nemzeté, az országé". Ennek szellemében a hat ciklusba tagolt huszonöt írás témái a helytörténet, kultúrtörténeti apróságok, a szerző emlékei, nekrológ és köszöntő formájú portrék a pályatársakról, illetve a magyar hagyományok (ahogy az ajánlás fogalmaz: "a szüret archaikus szépségeitől a disznóvágás rítusaiig") - kiegészülve néhány irodalmi okfejtéssel.
A másik alapszólam a politikai hitvallás. A minden írást átszövő ideológiai futamoknál azt remélné a jóhiszemű olvasó, hogy ha már a szerző ragaszkodik a jobboldali publicisztika legócskább és legelhasználtabb közhelyeihez, legalább az esszé műfaji adottságainak, nagyobb terjedelmének kihasználásával újragondolja őket. Vagy elemeli, vagy egy kicsit megfontoltabban, de legalábbis szebben mondja el ugyanazt. De nem. Vannak egyrészt a legfontosabb értékek: "Isten, haza és becsület", illetve a "nyíltszívűség, barátság, férfiasság" (idézi Jókait és Ambrus Lajost). Derék keresztény-macsó értékrend, nem is bosszankodnánk rajta - azon már inkább, hogy ezekről tényleg nincs gondolva semmi. A család jó dolog, az ünnepek fontosak, és hát a "Kárpátok szent bércei..." És sajnos az identitást erősítő, üres frázisok itt is kéz a kézben járnak a kényszeres ellenségkereséssel. Na, és vajon ki a magyarság megrontója? Úgyse találnák ki: az országot uraló, "az egykor volt nemzet romjain hiénaként falatozó technokrata világpolgárok". A "mai világ nemzetek feletti hatalmaskodói", akik "az emlékezetünk átformálását tűzték ki célul", és azt, hogy "importáljuk más népek ünnepeit". A zsarnoki hatalom, amely 2006. október 23-án "sunyin szétverte a békés tüntetőket". És a többi gonosz, libasorban: a média, a globalizáció, a hitetlenség, az idegen hatások.
A jórészt a fülkeforradalom előtt született írások indoklást sem igénylő alapvetése, hogy Magyarország anyagi és szellemi válságban hentergő, megváltásra váró ország. A "rendszerváltásnak csúfolt sunyi hatalomátmentés" után, "az önbecsülésétől látszólag végképp megfosztott hazában", "demokratikusnak csúfolt jelenünkben" "komor és szellemtelen mindennapokat" élünk. De van remény! Ahogy egy 2007-es írását zárja a legsötétebb években is bizakodó szerzőnk: "Innen kell valahogy feltérdelni, majd lassan felállni. 'Isten, áldd meg a magyart!'" Igen, ez az írás vége. Ennek alapján el lehet képzelni a kötet stilisztikai szárnyalását, amely a Magyar Hírlap publicisztikáitól a ballagási beszédek nemes pátoszáig ível. Az első oldalon belekezd: "Mégis szeretjük ezt a folyton változó földet, szülőföldünket, szűkebb hazánkat, ahol élünk, ahonnan származunk, ahova mindig visszahúz a szívünk, bárhova is sodorjon az élet." És így tovább, szavak állnak össze ezerszer hallott mondatokká, anélkül, hogy bármit állítanának. Örülök, hogy L. Simon László szereti a hazáját, én is szeretem, viszont ennek így tényleg semmi értelme.
De ne legyünk igazságtalanok: van a könyvben néhány majdnem jó mondat, három viccesnek nevezhető bekezdés (igaz, ebből kettőt elront azzal, hogy utólag elmagyarázza a poént), az illusztrációk kifejezetten izgalmasak, és szimpatikus a svábokról szóló írás. A nekrológok méltósággal megírt szövegek. Egy kiállítás megnyitószövegéből pedig nemcsak az derül ki, hogy L. Simon László szívesen beszél magáról, hanem az is, hogy még most is jóval lazább és közvetlenebb, mint honatyáink túlnyomó többsége. Nem lehet azonban szó nélkül elmenni a kötet történelemszemlélete mellett: míg a kommunizmus bűnei vég nélkül ostoroztatnak (nagyon helyesen), addig az antiszemita Prohászka Ottokár mint "boldog emlékezetű, látnoki tehetségű egykori megyés püspökünk" szerepel, a Felvidék részleges visszacsatolása pedig mint történelmünk dicsőséges fejezete, amolyan árvalányhajas tündérmese. Én a Wass Albertről szóló semmitmondó, gyáván egyensúlyozó írást sem tenném ki az ablakba.
A könyvet áthatja a paternalista, feudalista nosztalgia. A mai látszatdemokrácia "megyei közélete csak halvány utánzata a második világégés előtti vármegyei pezsgésnek" - L. Simon hosszan büszkélkedik is vele, hogy az ő kezdeményezésére került vissza két főispán portréja a székesfehérvári vármegyeház dísztermébe. De olvashatunk hozsannát a "bőkezű arisztokratákról" is. Szerző nosztalgiával gondol a Monarchia parlamentjére, ahol a képviselők "hatalmas füstfelhőket eregetve politizáltak a folyosókon, s közben az eget kémlelték, hátha valami furcsa jelet kapnak a fentiektől." Bezzeg ma! Ma "már azzal is megelégednénk, ha egyszer a nemdohányzók védelmét szolgáló törvény ellenére rágyújthatnánk egy jó magyar szivarra a parlamentben". Ahogy azt Mikszáth tette, ahogy azt Mikszáth megírta. Mikszáth, akiről külön írás szól, akit lépten-nyomon idéz, Mikszáth, akihez magát hasonlítja. Író és politikus - akárcsak L. Simon László. Csak éppen L. Simonból hiányzik Mikszáth humora, politikai karcolatainak méltósága és éleslátása. Ja, és hát Mikszáth tudott írni.
Ráció Kiadó, 2011, 184 oldal, 2900 Ft
