Már csak ebből a szempontból is kulcsfontosságú a négy kiváló magyar vegyész könyve, akik alapos tárgyi tudással, széles látókörrel, a szűken értelmezett vegytan határain is túllépve érvelnek a kémiaellenes előítéletekkel szemben. Ráadásul világosan, érhetően: egy (a természetben talán ritkán előforduló) ideális befogadó, vagyis egy érdeklődő, nyitott s némi (passzív memóriába merült) tudásnyomokkal is bíró laikus számára befogadható nyelven és eleven stílben. Csak akkor fáj a szöveg (pl. holmi képletek és szakterminusok alkalmazása miatt), amikor már nagyon muszáj. Minden fejezethez, miniesszéhez külön irodalomjegyzék tartozik - s még egy alapos tárgymutató is segíti a tájékozódást.
A címnek megfelelően valóban száz kis fejezetre tagolódó könyv egyik fele a kémiát és a vegyipart ért, sokszor igaztalan vádak hátterét próbálja feltárni - amihez gyakran fogalmi tisztázás is szükséges. Azt már - csak helyeselhető módon - az első fejezetekben leszögezik a szerzők, hogy bizony az úgynevezett természetes és a mesterséges kémiai anyagok között nincs is semmi különbség - hacsak nem hiszünk a rég elavult vis vitalis (életerő) elméletben. A "mesterséges mérgező - a természetes nem" szembeállítás alapvetően hamis - ráadásul mindkét oldalról. A természet maga is mestere a legkülönbözőbb élő organizmusok által termelt és tartalmazott mérgek evolúciós úton történő kifejlesztésének. S hamis ama érv is, mely arra hivatkozik, hogy szervezetünk az évmilliók alatt már hozzászokott a természetes anyagokhoz - hiszen mint Kovács Lajos, a kötet szerkesztője is megjegyzi: mérgező anyagokhoz nem lehet hozzászokni, még hosszú idő alatt sem, különben a mérges kígyók is visszaadhatnák az ipart. Igaz, később némileg ellentmond magának, amikor a dioxinokról szóló fejezetben azzal argumentálja azok emberre gyakorolt, viszonylag enyhébb hatását, hogy az ember a tűz használata révén hozzászokott a természetben az égő fából is felszabaduló vegyületekhez. A szerzők többször is visszatérnek a növényvédő szerek és a rovarirtók példájához, s talán az egykor afféle morális pánikot kiváltó DDT esetének elemzéséből válik a leginkább világossá, hogy bizony eme vegyület használatának jótéteményei jelentősen felülmúlták kártételeit. S miközben az emberre gyakorolt mellékhatásai legalábbis kétségbe vonhatók, számos madárra nézve végzetes következményekkel járt a DDT (ilyenkor felvetődik a kérdés: melyik a fontosabb szempont - pláne, hogy az alternatívák járulékos kárai nem kevésbé jelentősek, miközben a hatékonyságuk lényegesen kisebb).
A könyv nagyobb része mindazonáltal a mindennapokban is jól hasznosítható, jóformán "konyhai kémiai" megfontolásokat és elemzéseket tartalmaz: fűszerekről, élelmiszer-adalékokról, tartósítószerekről, húsokról, gyógyhatású készítményekről, alkoholos italokról, ásványvizekről tudjuk meg a modern vegyészet álláspontját, amit bízvást hasznosíthatunk otthoni praxisunkban. Friss felfedezésekkel is szembesülhetünk, mint az extra szűz olívaolajban található, az ibuprofennel rokon szerkezetű gyulladáscsökkentő vegyülettel, mely annak jótéteményeit magyarázná. Emellett jól mutatnak az olyan fejezetek, mint amiben a Julia Roberts megformálásában világhírűvé vált Erin Brockovich-sztori vastag hollywoodi vakolata alól próbálják kihámozni az igazságot. Nos, az elemzés nyomán még kevesebb bizodalmunk marad az amúgy is a legrosszabb szocreál dramaturgia szerint összerakott film és a hátterét kínáló hisztéria iránt - viszont annál többet tudunk meg az egyszerre létfontosságú és néha mérgező krómsókról. Azért megkapják a magukét a lúgosító diéták sarlatán prófétái is, és nem tanulságok nélkül való a doppingszerek hatásáról szóló fejezet sem, mely alapvetően indirekt módon, de annál meggyőzőbben érvel a sokszor bizonyítatlan hatású vagy bizonyítottan hatástalan szerek miatti boszorkányüldözés ellen. S nem mellesleg, az arzénos szócikk spin off-jaként, lerántják a leplet Napóleon megmérgezésének legendájáról, s már csak ez alkalomból is kikap e faktoid hazai népszerűsítője, a paleolit diéta apostola, a polihisztor hajlamú Szendi Gábor.
Végül, de nem utolsósorban: nem kell titkolnunk, hogy Kovács Lajos, a könyv már idézett szerző-szerkesztője lapunk régi levelezője, aki e recenzió szerzőjének cikkeihez is többször fűzött hasznos kritikákat, korrekciókat, kiegészítéseket. Nos, ezek ebben a kötetben is fellelhetők - elég csak a még mindig széles körben használatos higanyos lázmérők fatális sérülései nyomán szétgurult és a padlórepedésekben megbújt apró higanycseppek hatásának (kémiai) semlegesítéséről szóló megjegyzéseire utalnunk. Kovács erre a célra (más szakemberekkel szemben) egyáltalán nem ajánlja a kénporral történő kezelést: szerinte ugyanis a két anyag szobai hőmérsékleten és körülményeken egyáltalán nem reagál egymással. Biztos, ami ziher: önök se tegyék tehát!
Akadémiai, 2011, 596 oldal, ármegjelölés nélkül
