Magyar Narancs: A Grafitnesz 2003-as megjelenése óta a Létbüfé az első önálló verseskötete. Közben kiépült a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ön pedig egyre többször szólalt meg politikai ügyekben. Illik ide a közhely, hogy háborúban hallgatnak a múzsák?
Parti Nagy Lajos: Nem, noha ami a költészetet illeti, tűnhetett így. A kép, ami a nyilvánosságban él, többnyire nem mutatja, hogy két közéleti megszólalás között mennyi mindent csinál az ember, legfőképpen dolgozik. Dolgoztam én is, mialatt készülődött, kiépült, majd rátelepedett az országra az Orbán-rezsim. A múzsák, nemritkán a felháborodás, az émely múzsái nem hallgattak. Három éven át írtam hetente az Élet és Irodalomba a Magyar Meséket – persze hogy úgy tűnt, éjjel-nappal ezzel a haramiabirodalommal foglalkozom. Nem így volt, igaz, több időmet, energiámat vitte el, mint szerettem volna. Közben színdarabokat írtam át és fordítottam, megjelentek könyveim. És mindezek mellett, de nem mellékesen, gyűltek a Dumpf-könyv vázlatai. Kis kazalnyi anyag, följegyzés. Aztán 2016 tavaszán úgy alakult, hogy el tudtam kezdeni csak a Létbüfével dolgozni, erre a fiktív énre, alakmásra koncentrálni.
MN: Érezte a kényszert, hogy elő kellene állni új verseskötettel?
PNL: Inkább valami fokozódó késztetést, hogy ezt most már össze kell rakni, hiszen alapjában véve mégiscsak költő volnék. Tán az sem túlzás, hogy lelkifurdalásom volt: miért nem azt csinálom, amit legbelül és leginkább szeretnék? Azt sem tagadhatom el, hogy a színházi munkákból valamelyest meg lehetett élni, könyveim írásából jóval kevésbé. De ez harmadlagos szempont. Úgy látszik, el kellett telnie ennyi időnek, hogy könyvvé legyen a figura, aki húsz éve jelent meg a horizontomon, és tizennégy éve lépett fel a Grafitneszben először. Közben valóban kiiratkoztam kicsit a költői nyilvánosságból, egyre kevésbé érdekelt a publikálás, hogy adjam ki a verseskönyveket, egyiket a másik után.
MN: Tartott tőle, hogy a politizálás miatt nem marad elég ereje vagy tehetsége arra, hogy tisztán irodalommal foglalkozzon?
| ||
PNL: Attól nem tartottam, hogy tehetségem ne maradna rá. Attól inkább, hogy eszi a munkaidőmet, a lelkemet. Nagy könnyebbség volt, mikor eldöntöttem magamban, hogy a 2014-es választások után, akármi történik, abbahagyom a Magyar Meséket. Persze ezt a műformát én találtam ki, senki nem kényszerített, a megélhetéshez pedig végképp nem volt köze. A legfőbb ok, hogy már csak ismételni tudtam volna magam. Minden stikli, gazemberség, amiről szólnak e magyabszurdok, ugyanarra a srófra jár: ha hatalom van, minden van, pénz, befolyás, helikopter, kreált ellenség, hülyített és hülyíthető nép.
MN: A héten beszélgettem karikaturistákkal, ők is azt mondták, kreatív szempontból az a legnehezebb a munkájukban, hogy a politikusok csinálnak valami eszement dolgot, aztán két héttel később megcsinálják megint. Ugyanazt a rajzot vagy poént viszont nem érdemes leadni újra.
PNL: Hát igen, ezek a nem túl bárdolt diktatúrák az ismétlésre épülnek. Ugyanazt a tahóságot mondják és követik el állandóan, míg sokadszorra a célközönség azt gondolja, ebben semmi ciki nincs, ablakot betörni, kerekeket kiszúrni nem kell félnetek. Sőt, mindez Európa megvédéséhez tartozik. Ha szatírát írsz, karikírozod penetráns jelenségek bizonyos vonásait. De amikor egy rezsim saját maga válik önnön paródiájává, ebben a műformában, tenyérnyi helyen, nemigen tudsz róla újat mondani.
MN: Az utóbbi években, ha verset írt, automatikusan a Dumpf-versek jöttek felszínre?
PNL: Nagyjából igen, errefelé járt a kezem, mire úgy döntöttem, hagyom ezt a figurát járni-kelni bennem, a gépemben, a céduláim között. Poétikailag Dumpf a töredék szabadságát, a vázlatfüzet szabadságát jelenti nekem, és azt a világot, amit „őszológia” címszó alatt próbáltam meg belakni, körülírni. Ez a világ a maga szűkösségében elég tágasnak bizonyult. Most is annak érzem, tágasabbnak, mint ez a kész könyv. A Dumpf-költészet addig íródik, alakul, bővül és szűkül, amíg hozzá tudok nyúlni. Emellett különféle alkalmakra, felkérésekre születtek olyan versek is, amelyek sehogy sem fértek be a Létbüfébe, ez is van vagy félkötetnyi, de nem könyv még, ki tudja, mikor lesz az.
MN: Már a Grafitneszben úgy olvastam, hogy Dumpf a halálán van, ez a Létbüfében sem változott. Vonzó értelmezés, hogy ez az állandósult halálközeliség összekapcsolható azzal, ahogy az ország állapotát látja. Közéleti verseknek szánta a kötet darabjait?
PNL: Nem. Olvashatóak úgy, de nincsenek annak szánva. Nyilván az atmoszféra hatása alól senki nem tudja kivonni magát, az értelmezői közösség olvashatja a magánközérzetei felől ezeket a darabokat. Az olvasó szabad, ahogy minden nézőpont, ez is szemrebbenés nélkül elfogadható. Egyébként sok ilyen olvasat elképzelhető, például a klinikai is.
MN: Az egész mögött ott a végzetesen lerohadt egészségügyi háttér.
PNL: Persze, de azt is gondolhatjuk, hogy ez csak az őszdíszletek egyike. Ebben a fikcióban nem fontosabb, mint az odaszcenírozott málló lombú fák vagy a mállott égbolt.
MN: Dumpf folyton idéz, újraír, elront híres magyar verseket. Hogyan válogatta ki, mi jusson Dumpf eszébe úgy, hogy az az olvasóknak is ismerős legyen?
PNL: Előzetesen nem választottam ki semmit. Abból a hipotézisből indultam ki, hogy Dumpf kívülről tudja a magyar és a világköltészetet, mondjuk, a Halotti beszédtől Erdős Virágig. Leginkább azt, ami őszről és halálról beszél. Kívülről tudja, de nem jól. Téveszt, ront, összecsúsztat, mint mindannyian. Az ebből fakadó nyelvi, költői karambolok leképezik a karambolokat az emlékezetünkben, ahol ott lötyög, hörbölődik, mint egy betonkeverőben, bizonyos idézetmennyiség, ami mindig máshogy áll össze. A betonkeverő mint kaleidoszkóp, isten áldja a képzavart. Dumpf akarva-akaratlanul szétírja az ősz toposzt, amely persze szétírhatatlan, nemcsak a mennyisége miatt, hanem mert nagyon homályosak a körvonalai. Az tény, hogy ha a szöveg felkínálta a választást ismertebb és kevésbé ismert vers közül, az ismertebbet választottam a parafrázis kiindulópontjául, mondván, hogy Dumpf a „kötelezőbbet” följebb tartja az emlékezetében.
MN: Dumpf dilettáns költészete öregkori líra. Ezek lennének az ön öregkori versei is?
PNL: Pro forma nyilvánvalóan. De ha jól teremtettem meg ezt a szövegvilágot, Dumpfnak a kor nem kora. Nem merném belőni, hány éves, mikor mennyire lesz öreg, illetve volt. Egy alkonyodó alanyi költő írja körül önnön figuráját, történni alig történik valami a létbüfézésen kívül. Dumpf Endre szándékom szerint most nem regényalak. Minden epikus leágazást igyekeztem beszűkíteni a munka során, hogy több szabadságom legyen a nyelvi térben. Ha nem ezt teszem, tán jótékonyan eltávolodik tőlem a hősöm, de veszített volna ebből a levegős homályból, ahol, remélem, nem érzi rosszul magát. Azon túl persze, hogy rosszul érzi magát.
MN: Vannak más híres figurái, alteregói is. Megírta már Sárbogárdi Jolán, Tsúszó Sándor, Leopold Bloom apja, sőt az idős József Attila műveit. Elővenné még valamelyiküket?
PNL: Egyikükkel sem akartam és akarnék annyit foglalkozni, mint Dumpffal. Az öregkori József Attila-verseket felkérésre írtam, azokat az áltöredékeket tulajdonképpen át is emelhettem volna ebbe a könyvbe. Az is lehet, hogy Dumpf egyre jobban kifehéredik majd, marad a töredékesség, egyre több „hozott” anyag belefér. Tsúszó Sándort a felvidéki költők találták ki harminc éve, ott nincs mit folytatni, ott a látványosan dilettáns szál és mivolt érdekelt. Sárbogárdi Jolán más kérdés, például azért, mert próza. Azt hiszem, az egyszeriségét óvom azzal, hogy nem írok minden hónapban egy új Test angyalát. Éppenséggel lehetne, de nem lenne jó szappanoperát gyártani belőle.
MN: Sárbogárdi Jolán lehetne NER-kompatibilis figura. El tudnám képzelni strómanfeleségként.
PNL: Hát hogyne! Évekkel ezelőtt eszembe is jutott elmozdítani Jolánt onnan, ahol hagytam, simán el tudom képzelni, mármint nyelvileg, A test angyala Jolánját egy bulvárbarbi, műkörömpörköltös NER-feleségnek. Egyébként férjnek is. Ezekhez a csiricsáré, kivagyi diktatúrákhoz hozzátartozik a giccs. Minél jobban beleülnek az örökkévalótlanságaikba, annál rikítóbbá válnak, meggagyisodik az egymillió forintos öltöny is. Belülről lesz gagyi. Egyébként számomra a másik Jolán, az Ibusár című darab vasútijegy-kiadónője sokkal izgalmasabb, már csak azért is, mert Dumpf távoli rokona.
MN: A „nyelvhússal” való játék, a nyelvteremtés a Parti Nagy-líra emblémája lett. Olvasott olyan fiatalabb szerzőt, akinek a nyelvhasználata meglepte? Követi egyáltalán a „fiatal irodalmat”?
PNL: Amennyire tudom, követem, nagyon sok a jó vers, okos kötet. Nagyszerű fiatal kollégáim vannak, azt hiszem. Az üdítően sokféléből azért eléggé látszik, hogy merre sok, hogy főleg egy elvontabb, tárgyiasabb költészetet művelnek mostanság. A nyelvre látszólag kevesebbet bíznak, mint amennyit az én nemzedékemből rábíztunk. Jó költészetet persze nyelvteremtés nélkül nem lehet csinálni, de konszenzus kérdése, hogyan definiáljuk a nyelvteremtést. Most egy már-már minimalista, okos, visszafogottan szenvedélyes nyelv látszik érdekesebbnek, sőt termékenyebbnek Krusovszky Dénestől Závada Péterig. Komoly, végiggondolt szövegvilágok ezek, mintegy mögé mennek az elődök nyelveinek. Ezt egyfajta paradigmaváltásnak is felfoghatjuk.
MN: A látványos nyelvteremtés nemzedéki ügy volt?
PNL: Kétségtelen, hogy az iróniának, valamint a szövegörömnek, a hagyományban való nyelvi mancsolásnak, habzásnak nagyobb volt az ázsiója Esterházytól Szilágyi Ákosig, Kovács András Ferenctől Varró Dánielig. A posztmodernnek ez a szegmense ma kevésbé van előtérben, inkább a kilencvenes évek szövegalkotását határozta meg.
MN: Mikor érte utoljára olyan nyelvi inger, amit felhasznált, beépített a saját munkáiba?
PNL: Így vagy úgy minden beépül, asszimilálódik. Nem szó szerint, én találttárgy-mondatokat ritkábban emeltem be, egyszerűbb volt kitalálni. A politikai, pláne a hivatalos, hatalmi beszédmód kincsesbányája annak a roncsolt, le- és fölépülő nyelvnek, amelyet, elsősorban prózában, szívesen használtam. De ezt is meguntam kicsit. Hosszú évek óta konszenzus van akörül, hogy a NER nyelve az egyre sötétebb, mára bizony mocskos propaganda eszközévé vált, a hatalom megtartásáért a legválogatottabb nyelvi disznóságokra képesek. Korábban a hatalom nyelve elfedett, becsomagolt gondolatokat – ha voltak, azért, ha nem voltak, azért. Gazdagabb, barokkosabb nyelv volt, ha szörnyű is. Mostanság a Teljhatalom Rt.-nek nincs takargatnivalója, nyelve is lecsupaszodott a hatásos, primitív közlésekre és azok mantrázására. Az uszításra.
MN: Magánemberként kiábrándult abból, hogy felkeljen ellenük?
PNL: Nehezen veszem tudomásul, hogy ez tartósan így lesz, rém tanácstalan vagyok. Minek rontsam azok hangulatát, akik ugyanazt gondolják, mint én? Ha kérdeznek, megmondom, hogy szerintem a helyzet eléggé reménytelen, sőt komoly. Ne legyen igazam, de jövőre az ellenzéknek sem az együtt-, sem a különműködése nem vezet kormányváltáshoz. Két-három éve is azt gondoltam, a nemzedékem megéri, hogy ebből az országból olyan ország legyen, amilyen lehetett volna. Most már nem gondolom, hogy megérjük. Nem is azon múlik, hogy az urak mikor repülnek el smukkoktól dagadó zsebbel a Vérmező fölött, mint Kun Béla az Édes Annában. Hanem azon, mi jön utána. Mellesleg minek repülnének el? Amíg parlamentarizmus van, a legnagyobb ellenzéki pártként itt maradnak. Ha meg nincs, az régen rossz. Mindenkinek drukkolok, aki össze akarna fogni, de nem sok esélyt látok rá, hogy legális, európai keretek között egy ilyen súlyú törvényes bűnszövetkezet kibillenthető a helyéről.
MN: Mihez kezd 2018-tól?
PNL: Pont ahhoz, amihez kezdve vagyok évek óta. Igyekszem a lehető legkevesebb felületen érintkezni evvel a rezsimmel. Nem zupálni be, nem fogadni el. Ülök és dolgozom, vannak gyerekeim, szerelmem, van egy teljes életem. Dolgom rengeteg van. Ez eddig sem volt agyonfinanszírozva, ezután sem lesz. Erről a világról írok, persze, mi másról? De hogy direkt közéletről írjak, ahhoz valami nagy, „világmegváltó” ötletemnek kéne támadnia. Ez a megváltatlan világ a maga létbüféivel jóval izgalmasabb.
