A január 22-én elhunyt szerző a science fiction új hullámnak nevezett generációjához tartozott, ahhoz a hatvanas-hetvenes években feltűnt élcsapathoz – mint többek között Roger Zelazny, M. John Harrison, Harlan Ellison vagy Kurt Vonnegut –, akik elkezdték lebontani az akkoriban még jócskán gettónak tekintett fantasztikus irodalom köré épült falakat. Ez egyszerre hozott esztétikai és ideológiai változást: a sci-fiben megjelentek a posztmodern és egyéb kísérletező prózatechnikák, a korábbinál nagyobb teret nyertek a műfajban a morális ambivalencia, a szubverzív tartalmak és a társadalomtudományok kérdésfelvetései.
Habár foglalkoztatta az anarchizmus, és a nálunk is megjelent A kisemmizettek című regénye egy anarchista utópiáról szól, Le Guin nem tartozott a mozgalom provokátorai és botrányhősei közé – mint Ellison vagy Philip José Farmer –, ehelyett higgadt, olykor lírai hangvételben írta áthallásos gondolatkísérleteit valós vagy valótlan társadalmakról. De Ursula K. Le Guin úttörő szerepe túlmutat az új hullám általános trendjein, hiszen az egyik első női szerző volt, aki képes volt karriert építeni és elismerést szerezni egy olyan zárt férfiklubban, mint a hatvanas évek sci-fi szcénája.
Az angolul 2012-ben megjelent Valós és valótlan öt évtized novellaterméséből válogat. A legkorábbi novella, a Semley nyaklánca 1964-ben íródott, és az elképzelt társadalmakat bemutató Hainish-ciklus nyitódarabja – a science fictiont jellegzetes antropológiai és szociológiai szemléletmóddal vegyítő szériából nálunk A kisemmizettek, A sötétség balkeze és A rege, illetve néhány novella jelent meg –, míg a legfrissebb az először 2014-ben publikált Egy üveg víz, amely leginkább Le Guin keleti filozófiák iránti vonzalmát illusztrálja. A gyűjtemény szerkezetében is a pontos kategorizálás lehetetlenségét mutatja: az első, valamelyest rövidebb válogatás a Valahol a Földön, a második pedig Az Űr odakint, a világ idebent címet viseli, azt sugallva, hogy előbbiben a „realista”, fantasztikumtól mentes és korának szépirodalmi mainstreamje felé húzó szövegeket, míg utóbbiban spekulatív fikciót, sci-fit, fantasyt és társműfajaikat találjuk majd. Ám ezt a felosztást rögtön cáfolják a Valahol a Földönt indító novellák, amelyek egy elképzelt kelet-európai országban, Orsiniában játszódnak. Bár ezek a korai munkák kifejezetten nehézkesnek hatnak az életmű későbbi darabjaihoz képest, nemcsak azt a gondolatot illusztrálják, hogy bármilyen történelemről vagy társadalomról való beszéd szükségképpen spekulatív – így a „valóság” megragadására tett kísérletektől egyenes út vezet a „valótlanságig” –, hanem azzal a meghökkentő, bár kézenfekvő tanulsággal is szolgálnak, hogy Le Guin oregoni otthonából nézve Kelet-Európa, vele együtt a novellákban megidézett magyar történelem, afféle disztópiának tűnhet. (Bár nem lenne idegen a szerző szellemiségétől, arra már nem tér ki, hogy az érzés kölcsönös.)
A „valósról” szóló legerősebb Le Guin-történetekbe rendszerint beszivárog valami bizonytalan lebegés, mintha Raymond Carver kísérletezne a mágikus realizmus és a kisvárosi-kertvárosi Amerika poétikájának összeházasításával – ennek a törekvésnek az egyik csúcsteljesítménye az Ether, hol itt című történet egy vándorló városkáról. Ugyanakkor a két kötetet egymás mellé téve jól látszik, hogy Le Guin akkor van igazán elemében, ha nem korlátozza magát a prózahagyományok amúgy is képlékeny elvárásrendszereivel: Az űr odakint, a világ odabent stílusában és ötleteiben is jóval változatosabb válogatás, amelyben megfér egymás mellett A Szigetvilág-ciklushoz kötődő bájos fantasy (Az elnevezések szabályai), az Angela Cartert idéző meseátirat (A vadorzó), az alternatív történelem (Sur), az erősen politikus science fiction (A segrik ügye) és a fantasztikus parabola (Gy repülő emberei). De írjon oregoni kisvárosokról, matriarchális társadalmakról vagy a hangyák írásbeli hagyományainak dekódolásáról, Le Guin szövegeit szinte mindig a Másikkal való találkozás kihívásai mozgatják, legyen az a Másik egy másik nem, egy másik kultúra, egy másik társadalmi osztály vagy akár egy másik faj. Le Guin régivágású humanistaként az odafordulást és az empatikus megértéshez szükséges perspektívaváltást szorgalmazza, ugyanakkor a gyakran meghaladhatatlan nyelvi és kulturális határokkal, a teljes hozzáférés lehetetlenségével is tisztában van: épp ez a határmezsgye lesz az, ahol a valós véget ér, helyet adva a spekulációnak és a valótlannak. Ezekben a képlékeny, relatív nézőpontokból összeálló szövegterekben egyetlen dolog állandó: Le Guin szigorú morális elkötelezettsége, amellyel az elnyomás legváltozatosabb formáit ostorozza.
A 88 évesen elhunyt Ursula K. Le Guin hatása a kortárs irodalomra felbecsülhetetlen, viszont műveinek hazai kiadástörténete jellemzően hányatott. A Valós és valótlan című gyűjtemény így az eredeti szándék ellenére kettős funkciót tölt be: a szerző halála felől olvasva összegzés és lezárás, ugyanakkor egyszerre szolgál bevezetésként és alapozza meg a végre megfelelően gondozott Le Guin-életműkiadást.
Több fordító. Gabo, 2017, 344+432 oldal, kötetenként 4490 Ft
