Magyar Narancs: A prózacentrikus magyar irodalomban a drámaíró amolyan tehetséges kistestvérnek számít, aki csinálhat bármit, tanítani úgyse fogják. Érzékelt ebből a megkülönböztetésből korábban valamit?
Egressy Zoltán: Nem szoktam "pozicionálni" magam, úgyhogy ilyesmivel soha nem foglalkoztam, de tudom, hogy ez nagyjából így van. Molnár Ferencre azt mondják, ügyes, és ez sok mindent elárul. Nem mindenhol ez a helyzet, Lengyelországban például a drámaíró az isten. Ugyanakkor félreértés ne legyen, nincs emiatt semmiféle rossz érzésem, szerintem drámaíró kollégáimnak sincs, az ajnározás nem hiányzik, nem is hiszem, hogy az jót tesz egy írónak.
MN: Hogy született az első novella? Noszogatták kicsit?
EZ: Békés Pál egy sanghaji szálloda 37. emeletén vetette fel az ötletet, kérte, hogy adjak egy kisprózát a Hasítás című antológiába. Csodálkoztam, mert én szinte kizárólag drámákat írtam korábban, de épp zakatolt egy ötlet a fejemben, kerestem a formát hozzá, viszont ilyen módon a forma talált meg engem, illetve az ötletet. Olvasni korábban is nagyon szerettem kisprózát, főleg Borgest és Cortázart, de írni nem próbáltam. Amint hazajöttem Kínából, nekiültem, aztán viszonylag gyorsan született még tizenhat novella. A drámaírás emiatt picit háttérbe szorult.
MN: Mi történik, ha nem kérik fel?
EZ: Akkor vélhetően se a novelláskötet, se a regény nem létezne. A regény egyébként a Kalligram ötlete volt, egészen pontosan Mészáros Sándoré. Először tiltakoztam, dehogy írok én regényt - egyrészt van most egy ilyen divathullám, másrészt nem tudom, hogy kell. Honnan venném a bátorságot? Aztán az egyik novellám nem akart véget érni. Tovább akarta írni magát, vitt, elindult mindenféle irányba, hömpölygött bennem a hangja, a zenéje, én meg nem álltam ellen.
MN: A kezdetektől világos volt, hogy a Szaggatott vonal egy hoszszú monológ lesz?
EZ: Igen, és ez nyilván a drámaírói habitusomból fakadt, viszont az menet közben dőlt el, hogy a futár a halott apjához intézi a szavait. Csak amikor az egyik mondat végére - magam számára is váratlanul - odaírtam, hogy apa. Onnantól vált világossá számomra, hogy mit akarok igazából, addig előttem is homályos volt. Színdaraboknak mindig vázlatokkal ülök neki, itt erről nem volt szó, miközben végig lényegesen szabadabbnak éreztem magam, mint korábban. És időnként meglepő intenzitással izgultam, mi történik a főhősömmel.
MN: Hiszen Vertesz Antal harmincadik születésnapja meglehetősen eseménydúsra sikerül: kerülnek bele nők, megfordul a Vidám Parkban és az éjszakai ügyeleten, s a haltolvajok se ússzák meg a hajnalt nélküle. De ha így izgul a hőséért, nem lesz részrehajló vele?
EZ: Írás közben általában megszeretem a hőseimet, bár se fel-, sem megmenteni nem akarom őket. Itt mégis szerettem volna, mégsem sikerült megmentenem. Nem lehetett más a befejezés, mint ahogy automatikusan lett szükségszerű minden más is, a terjedelem vagy a ritmus. Emellett szerettem volna lebegést adni a szövegnek, legyen egyszerre realisztikus, de közben emelkedjen is el, és cél volt az is, hogy erősen budapesti regényt írjak, és így készítsek egyfajta lenyomatot. A helyszínek igaziak, robogóval tényleg ennyi idő alatt járhatók be, ez a fajta "földhözragadtság" nekem fontos valamiért. A legnagyobb feladat a három sík helyes arányának megtalálása és megtartása volt: a jelen idejű történés közben zajlik a múlttal való szembenézés, de ez is két síkon, az apa az egyik vonal, minden más - főleg a szerelmi szál feldolgozásának kísérlete - a másik. Ezeknek a síkoknak az egységét, mozgását úgy akartam belőni, hogy mindezt még színesítse, időnként akassza meg a feltűnő mellékszereplők egy-egy fejezetnyi monológja. De a fősodor Vertesz Antal szenvedő, lázas állapotban történő "pokoljárása", amelyben az apjához fűződő viszonyának megfejtése a leglényegesebb. Egy ilyen szembenézés ugyanolyan nehéz a személyes szférában, mint közösségek esetében. Fájdalmas, és ez megúszhatatlan. A regény főhőse lassan jön rá, hogy nem megszeretnie kell a múltját, hanem megértenie és elfogadnia valahogy.
MN: Nemcsak rá, hanem a novellái szereplőire is jellemző ez a keserű belső kattogás, ahogy a darabjaiban se jön össze a karaktereknek szinte semmi.
EZ: A szereplőim a drámáimban mindig nagyon akarnak valamit, ami többnyire nem sikerül. Ez részükről tragikus, kívülről nézve komikus. A keserű kattogás jól hangzik, valószínűleg kevésbé lennének érdekesek számomra ezek az emberek, ha nem lennének bajban. Egy sikeres, sima figura unalmas. Hol a konfliktus, hol a baj? Nem az a kérdés, hogy elrontották-e az életüket, inkább az a lényeges, ahogyan.
MN: Érdekes ez, a darabjait folyton játsszák, a prózái újabban elismerést aratnak, eközben pedig...
EZ: Nem magamról beszélek, hanem az írásaim szereplőiről. Közkeletű tévedés egy az egyben azonosítani bármilyen figurát az íróval, még akkor is, ha - mint a regényben - egyes szám első személyben ír az ember. Azzal a közhelyszerű megjegyzéssel toldanám ezt még meg, hogy persze benne van ezerrel minden író minden szereplőjében. De nem azonos vele. Egyébként pedig semmiképpen nem kéne "segíteniük" külső körülményeknek, ilyen szinten nem befolyásolhatja az alkotót az, ami egyébként történik vele. Az magánügy. Miközben teljesen nem is függetlenedhet az életétől. Azt hiszem, kezdek belezavarodni...
MN: Szereti azt a szót, hogy siker?
EZ: Irodalmi körökben elég rossz a felhangja, kicsit gyanús. Ha a kérdés a viszonylag sok színházi bemutatóra vonatkozik, annak elsősorban örülök.
MN: Pár darabját folyamatosan játsszák, másokat kevésbé. Mi lehet ennek az oka?
EZ: Nem tudom, nem is dolgom ezzel foglalkozni. Nincs fiókban maradt darabom, de kétségtelen, hogy nem mindegyik kerül be a színházi köztudatba. Nincs ezzel baj. A Portugált és a Sóska, sültkrumplit játsszák a leggyakrabban, a nekem fontosabbakat kevésbé. Persze lehet, hogy másokat azért gondolok fontosabbnak, mert kevesebbet kerülnek színpadra. Sőt valószínű.
MN: Az nem nyomasztotta, hogy az első bemutatója épp a Katonában volt, és a Portugál ott akkora siker lett, hogy bő tíz év után se lehet levenni?
EZ: Akkor ezt nemigen tudtam feldolgozni. A világ egyik legjobb színházáról beszélünk, ahol korábban tátott szájjal néztem az előadásokat, ennél jobb helyre nem kerülhettem volna. Ráadásul az életemben voltak akkor további nagy boldogságok - a két kisgyerekem -, úgyhogy viszonylag egészséges lélekkel léteztem, fel sem merült, hogy rágörcsöljek dolgokra.
MN: A próza felé fordulásnak mennyire oka, hogy a színházak ma már közel sem ugranak úgy egy új Egressy-darabra, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt?
EZ: Ezt így túlzás mondani, de most nehéz is lenne bármire, mert nincs új darabom. Az, hogy mit írok, nem a fogadókészségen múlik, hanem rajtam. Minden ötlet formát keres, és mostanában drámai alapanyag nem kezdett el feszíteni belülről. Akkor írok, ha muszáj. De ez belülről jön. Időnként jöhetnek felkérések, ilyenkor az ember persze mérlegel.
MN: Nem szereti a felkéréseket?
EZ: Rengeteg remekmű született megrendelésre, de úgy gondolom, a legjobb teljesen szabadon rendelkezni az idővel és az ötletekkel. Lehet nemet is mondani. Amúgy most írtam egy novellát felkérésre. Ez se született volna meg, ha nem keres meg egy folyóirat.
MN: Tudatos a pályáját illetően?
EZ: Annak semmiképpen nem nevezném magam. Például lusta vagyok hozzá. Nincsenek többéves terveim, nem dolgozom mindennap órákat, viszont ha nekiállok valaminek, akkor nyomom éjjel-nappal. Nem tudom máshogy csinálni.
MN: Ezek szerint gyorsan ír.
EZ: Szerintem igen, de ez viszonylagos, és mindegy is. A darabokat sokszor napok alatt írtam meg, persze előtte hónapokig gondolkodtam rajtuk, de a regény más volt, többször abbahagytam egy-két hétre, aztán elolvastam elölről, mielőtt folytattam. Fésülgettem, javítgattam.
MN: Mit lát most, ha úgymond hátranéz?
EZ: Még nem néznék nagyon hátrafelé. Furcsa egyébként visszagondolni, nem láttam előre, mi történik majd velem, nem készültem kifejezetten a pályára. De mintha különösebben soha nem aggódtam volna. Nem gondolom, hogy bármi is véletlenül történt az életemben.