Interjú

"Robbannia kell!"

Szkárosi Endre költő

  • Urfi Péter
  • 2011. október 6.

Könyv

A kortárs avantgárd meghatározó figurája, költő, hangköltő, performer, művészeti író, az ELTE olasz tanszékének oktatója. Egy másik ember című "eszmélkedéstörténeti emlékirata" kapcsán kérdeztük az undergroundról, az avantgárd és a populáris kultúra viszonyáról.

Magyar Narancs: Mit jelent az, hogy a visszaemlékezésed személyes, de nem privát?

Szkárosi Endre: Az önvizsgálat és a számvetés egyik karakteres lehetősége az önéletrajzi regény. A másik út, amikor valaki jegyzetek, naplótöredékek formájában életének egy-egy fontos eseményét feltárja. Én valami másban gondolkoztam: már régóta tervezem egy személyes kultúrtörténet megírását. Ennek oka, hogy eszmélkedéseim során a kollektivitás rengeteg változatával találkoztam, és általában fejest ugrottam beléjük. Először megfigyelőként, majd résztvevőként, később szervezőként, az események alakítójaként. Emberekkel találkoztam, zenekarokat alapítottunk, színházat csináltunk, szerkesztőségekben dolgoztam, nemzetközi fesztiválokra jártam, külföldön kutattam. Óriási élmények voltak - és az élmény személyes. De kultúrtörténeti szempontból is érdekes lehet, hiszen a Mozgó Világ, a Fölöspéldány csoport, a Brobo experimentális színház történetéről van szó. A Balassi Bálint Szavalókörről például nagyon kevesen tudnak - pedig milyen nagyszerű, izgalmas dolgok zajlottak ott! Ezekkel kapcsolatos emlékeimet, információimat mindenképpen hozzáférhetővé akartam tenni, ugyanakkor nem akartam a magánéletemről írni. Nincs bennem igény a "kitárulkozásra", és bár a könyvből kiderül, hogy rengeteget dolgoztam, nem volt célom az sem, hogy ezt demonstráljam. Próbáltam szigorúan a közérdeklődésre számot tartó emlékeimre szorítkozni.

MN: Azért vannak határesetek: hogy Olga néni elnéző volt a ronda kézírásoddal kapcsolatban, nem kapcsolódik szorosan Magyarország művelődéstörténetéhez.

SZE: Persze, de ez még belefér. Valahol el kellett kezdeni, meg kellett mutatnom, honnan indultam. És hát az iskola, a jó tanár az ember eszmélkedésének megkerülhetetlen alapja.

MN: Az olvasás során a hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig jutunk el. Az Egy másik ember azért is lehet különösen értékes forrás, mivel ez a korszak még alig-alig van feldolgozva.

SZE: Ez volt az egyik fő motivációm. Jelenleg homályos részinformációink vannak csak erről a borzasztóan gazdag időszakról. A tűrt kategóriába sorolt radikális művészetről a maga korában nem születtek írások, az archiválás esetleges volt, a dokumentumok - az a kevés, ami fennmaradt - nehezen hozzáférhetők. A tudás átadásán túl célom volt, hogy az érdeklődést is felkeltsem. Fontosnak tartom, és nagyon örülök neki, hogy felnövőben van egy olyan fiatal művész- és tudósgeneráció, amelynek több tagja már kívülállóként kutatja a témát. Ám utólag rendkívül nehéz megérteni a művek és az egyes információk kontextusát - ebben segíthet ez a könyv. A kritikai értékelésben ugyanis hatalmas hiányosságok vannak: az akadémiai tudományosság még mindig igen konzervatív, és az irodalom hagyományos formáira fókuszál. Kevesen értik, mekkora potenciál, micsoda kreativitás és kvalitás volt a korszak underground művészetében.

MN: Szemtanúként és résztvevőként elemzel - ennek vannak nyilvánvaló előnyei és hátrányai.

SZE: Igen, ilyenkor fennáll a veszély, hogy túlértékelsz eseményeket vagy éppen a saját szerepedet, esetleg a konfliktusok felvázolásával megbántasz másokat - ezzel tisztában voltam, és megpróbáltam egyszerre méltányos és őszinte lenni. Ugyanakkor belső nézőpontból a kutatók számára rekonstruálhatatlan aspektusok is leírhatók: a motivációk, a csoportok működésmódja, az egyéni és a kollektív egymásra hatása.

MN: Különös ellentmondásosság jellemzi az avantgárd rendszerváltás előtti és utáni pozícióját. Régen a kultúrpolitika ott tett keresztbe, ahol tudott, neked is volt személyi követőd, nehéz volt publikálni, utazni, tájékozódni. Ehhez viszont olyan általános érdeklődés és nyitottság társult, aminek az utóbbi húsz évben nyoma sincs.

SZE: A monolit rendszerekben, egy diktatúrában mindig a hivatalostól eltérő kultúra az igazi, az élő, a vonzó. Magyarországon a két szféra nem vált szét olyan élesen, én is publikáltam, az egy darabig megtűrt Mozgó Világ szerkesztője voltam. Kevesen voltak, például Balaskó Jenő, akik nem publikáltak - ő ennyi kompromisszumot sem volt hajlandó kötni a hatalommal. A másik ok globális jelenség: a hatvanas években kulturális világforradalom zajlott. Kivételes együttállása volt itt az esztétikai és közéleti radikalizmusnak, amely ráadásul "in utero" összekapcsolódott a popularitás igényével. A klasszikus avantgárdban is voltak törekvések, amelyek szélesebb közönséget szólítottak meg, például a futuristák, a berlini dadaisták, az utcaművészek. A hatvanas években ez általánossá vált: az utca és a magas művészet találkozott. Rengetegen voltak, különösen a fiatalok között, akik azt érezték: végre történhet és történik is valami, ami egészen más, mint a hivatalos, fásult és fáradt kultúra rutinvonaglásai. Amikor aztán elmúlt ez a kegyelmi állapot, a szabad szellemi és társadalmi felhajtóerő helyett már csak a profit és a piac rendezőelvei érvényesültek. A szellemileg kiéhezett Magyarországon ez az általános forradalmi felhajtóerő erős rajtot vett, és sokak számára meghatározónak bizonyult, ám amint megjelent, képviselőit rövid úton megfélemlítették és/vagy korrumpálták, a maradékot meg a "lekövetett" underground burája alatt szigetelték el. Ott remek dolgok sokasága jött létre, anélkül, hogy ezek a sokasodó résztvevők körén kívül is megjelenhettek és nyilvános kulturális hatóerővé válhattak volna. A rendszerváltás után nem sokkal, amikor már bárki bármit csinálhatott, amire pénzt tudott keríteni, megszűnt a bura alatti magas nyomás, ami ezt a közeget éltette. A burában az a rossz, hogy nemigen tudsz kimenni alóla, de közben kurva jól érzed magad alatta, és végeredményben többnyire szabad vagy. Félreértés ne essék, a burán kívül sokkal jobb, csakhogy a kollektivitás felhajtóereje a világ nagy részén időközben már megszűnt, és ez várt a magyar avantgárd-alternatív kultúrára is.

MN: Felidézek néhány képet egy ilyen "tömegrendezvényről". A Fölöspéldány 1979-es koncertjén Kőbányai János felolvas a szociográfiájából, miközben ti hintőporral próbáljátok lefújni, Szilágyi Ákos nejlonzacskóba csomagolja magát, Temesi Ferenc koszorút tesz a fejére, El Kazovszkij egy szekrény tetején festi a testét, a háttérben pedig a Beatrice játszik Nagy Feróval az élen. A mából visszatekintve, a szereplőket ismerve ezt elég nehéz elképzelni.

SZE: Gyönyörű, nem? Ezért kell elmesélni ezeket a történeteket, mert ma már senki nem tudja, és alig is hihető, hogy ilyen együttműködések születhettek akkor. Hogy olyan emberek, akik ma már nagyon más utakat járnak, nagyon más nézeteket vallanak, régen közösen csináltak valami újat. A Fölöspéldány - Kőbányai ötlete nyomán - olyan írókból állt össze, akik kötődtek a zenéhez. És a Beatricével tényleg tömegek előtt adtunk elő radikális performanszokat.

MN: Nosztalgia?

SZE: Nincs. Ha nem dolgoznék, ha nem mozognék ma is jó közösségekben, talán visszasírnám a régi időket. De szerencsés vagyok.

MN: Nincs abban valami abszurd, amikor a progresszióra, az újításra felesküdött avantgárd a múltba réved? Amikor a pionírok memoárokat írnak, és a saját régi munkáikról adnak elő konferenciákon?

SZE: Ez elkerülhetetlen. Képzeld el, milyen nagyszerű lenne, ha - teszem azt - Szentjóby megírna mindent! Ha valaki már csak a múltjából él, az persze kínos, de az önreflexív emlékezés esetünkben alapvető fontosságú. Csak biztatni tudok mindenkit, aki még írásképes, hogy ossza meg a tudását.

MN: Gyakran nyúlsz régi mesterek munkáihoz. Mi vonz téged egy-egy agyonszavalt, elhasznált versben?

SZE: Talán mindenkinek volt már olyan erős költészeti élménye, amikor egy szöveget szinte a sajátjának tekintett. Ilyenkor azt érzi az ember, hogy muszáj kezdenie vele valamit. Mondjuk először elkezdi szavalni, aztán megpróbálja még jobban a magáévá tenni. Akkoriban talán még nem tudatosult bennem teljesen, de bizonyosan motivált az is, hogy provokáljam a hivatalos irodalmi közízlést: nem a tiétek Ady és Petőfi, hanem az enyém is, a miénk is! Mert ő nem egészen olyan volt ám a maga idejében, mint ti - hanem mint mi! Emlékszem, ahogy az egyébként kiváló zenész, Tolcsvay Laci ül a zongoránál, és énekli, hogy "rabok voltunk mostanáig" - és mindenki elalszik. A Nemzeti dal nem arra való, hogy elandalogjunk rajta. A tisztelet és a gyász itt teljes félreértés! Annak robbannia kell! Úgy kell kontextualizálni, úgy kell előadni, mintha a sajátod lenne. Előhozni belőle azt a rettenetes, elkeseredett energiát. Úgy éreztem, hogy amikor visszafelé elmondtam, elkiabáltam Petőfi versét, az nemcsak rám, de a közönségre is elementáris hatással volt. És az sem volt, és ma sincs ellenemre, ha létrejön egy avantgárd hagyomány, amelynek Petőfi és Ady is a része. Az avantgárd egyik számomra rokonszenves definíciója: olyan alkotás, amely radikálisan túllép a kor esztétikai közmegegyezésén.

MN: Ma van még tér, ahol az avantgárd és a populáris találkozhat?

SZE: Egyre szűkül. 1992 és 2002 között havonta egyszer jelentkezett a királyi rádión a Világgége című hangköltészeti, hangművészeti műsorunk (erről szól korábbi interjúnk: "Időnként csend", 2005. március 24.). Ma ez már elképzelhetetlen lenne. De mindig vannak új lehetőségek. Megtapasztaltam például egy egyre jobban kibontakozó kollektív teret: a slam poetryt. Bizonyos értelemben, más formában mi is ezt csináltuk régen. Nagyszerű közösséget ismertem meg nemrégiben, profi, tehetséges fiatal kollegákat, és olyan közönséget, amely mennyiségileg is figyelemre méltó. Létrejött egy alternatív verbális kultúra, ahol a költészet elsősorban nem egyirányú közlés, hanem társas kommunikáció. Ez hozzám mindig is közel állt.

MN: Mit csinálsz még a közeljövőben?

SZE: Hamarosan megjelenik a fordításomban Kemény Tamás, azaz Tomaso Kemeny barátom verseskötete. A szerző vezető olasz költő, kortárs klasszikus, akit nálunk nem ismernek, pedig tízéves koráig Magyarországon élt. Régóta próbálom népszerűsíteni itthon: 2005-ben meg is jelent nagyszabású, látszólag epikus költeménye: La Transilvania liberata. Ez a Megszabadított Jeruzsálemre utal, de a "megszabadított Erdély" magyarul, ugye, egészen mást jelent, így az Erdély aranypora címet választottam. Most pedig végre elkészült a költő válogatáskötete, amelynek képi látásmódja különös módon a magyar tradícióból is táplálkozik. Aztán elindult az őszi félév. Az egyetem katasztrofális anyagi helyzetben van, és előremenekül: fizetős tanfolyamokat indít. Ezek egyike az avantgárdról szóló kurzusom, amelyben különböző területekről érkező nagyszerű, többnyire fiatal oktatók működnek közre. A mottónk a jól ismert Beuys-idézet: "minden ember művész, a művészet tőke".

Figyelmébe ajánljuk