„Nincs cenzúra” – Lehallgatott kihallgatások (Rákosi és Gerő pártvizsgálatának titkos hangszalagjai, 1962)

Könyv

Lehetett volna ellentmondani Sztálinnak? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken rágódott 1962-ben a szocialista korszak néhány főszereplője (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Aczél György) Oroszországban. Fantasztikus, lehangoló és tanulságos dokumentumkötet jelent meg a napokban.


Fantasztikus, lehangoló és mélyen tanulságos – az észlelés sorrendjében alighanem ezeket a benyomásokat lajstromozhatja magában az önmegfigyelésre kiképzett történelemfaló, ha a kezébe kaparintja ezt a fül és a szem számára egyaránt informatív dokumentumkötetet. Nem mindennapi lehetőség ugyanis meghallgatni és betűhív átiratban nyomon követni, amint a szocialista korszak néhány főszereplője, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Aczél György (plusz a mára elhalványult emlékezetű partizán, örök túlélő és emlékíró, Nógrádi Sándor) egymással vitázik: indulatosan és ravaszkodva, a szavakat keresve és hozzá döbbenetesen őszintétlenül. Merthogy őszintétlen volt maga az 1962-es szituáció is, amelyben sor került Rákosi, Gerő (valamint Kovács István) meghallgatására az MSZMP Központi Bizottságának két kijelölt tagja által. Hiszen tisztázó szándék voltaképpen senkit sem motivált, s a hatalom szempontjából érdemben még tétje sem volt e beszélgetéseknek, elvégre ők – a szovjet párt XXII. kongresszusát követő desztalinizációs hullám közepette – mindössze le akarták tudni Rákosiék ügyét: bírósági felelősségre vonás nélkül, a status quót érdemben nem bolygatva, de a két fő moszkovita kirekesztettségét újra kihangsúlyozva.

Ilyesformán aztán a Rákosival lefolytatott krasznodari eszmecsere magától értetődően vált egyszerre frusztrálttá, hevessé és mindvégig ingoványos terepen mozgóvá. A kiküldöttek így például olyan tizenhárom latos álkérdéseket feszegettek, mint hogy lehetett volna-e ellentmondani Sztálinnak, hogy volt-e a szociáldemokrata pártnak forradalmi szárnya, vagy épp hogy elhitte-e Rákosi a Rajk elleni vádakat. (Rákosi álláspontja sorrendben: nem lehetett, nem volt, és elhitte.) A már-már parttalan csapongás közepette pedig ilyen gyöngyszemek bizonyították Rákosi e helyütt is kifejtett tételét („az élet, az élet az nagyon dialektikus”), mint a száműzött vezér és egykori lecsukottja mélyen személyes asszója:

„R: …Megmondom, nézze, [izé] Aczél elvtárs, a pácban én ülök, én vagyok hat éve hát egy sajátságos börtönben.

A: Én öt és felet voltam.

R: Kérem?

A: Én öt és felet voltam.

R: Igen. Hát szóval a különbség az, hogy akkor ez normális volt. Az összes országokban ültek akkor Aczélok. Mer’ az, ami velem történik, az nem normális, és én erre hívom föl a figyelmet…”

Vagy épp ez a pikáns részlet:

„R: …Azonkívül mondok valamit, hát Magyarországon van cenzúra, egyszerűen nem továbbítsák.

A: Nincs cenzúra.

R: Hogy?

A: Cenzúra, nincs.

R: Hát én azt hittem, hogy van.”

Mert bizony a történelem nagyon ravasz, ahogy ezt a Lenint idéző Rákosi is elejti sokszor zavarba ejtően konfúz megszólalásai során, amelyekkel meglepő módon a kihallgatók zavaros közbevetései mondhatni stiláris egységet alkotnak. Mi több, a hallgató-olvasó számára olykor úgy tűnik, mintha szándékosan terelődne mind zagyvább irányba a sértett és fölindult Rákosi meghallgatása: az érzékelhető feszültség mellett ugyanis felsejlik a „beszélj csak!” közönypozíciója is, vagyis annak tudása, hogy Sztálin legjobb magyar tanítványa itt már eleve csak szekundára felelhet. S utóbb ezt bizonyítja a lehallgatott párbeszédek után a kötetbe iktatott jelentés is, amelyben Aczél és Nógrádi csak felettébb részlegesen adtak számot Rákosi álláspontjáról, habár a tényeknek megfelelő módon.

Jóval emeltebb nívójú, a verbális megformáltság szintjén is komolyabban vehető a Gerővel lefolytatott beszélgetés, ami egyszerre vall a szellemileg Rákosinál jóval frissebb Gerő spíleri tehetségéről, valamint a Szovjetunióból hazaengedett pártvezérrel szembeni nagyobb megértésről. Nógrádi éppenséggel tegezi a frakciózás vádjával szemben manőverező hídverőt, s az utolsó szalag legvégén Aczéllal közösen állapítja meg Gerőről: „Ügyesen védekezik. […] Ügyesebb, mint a…”

Baráth Magdolna és Feitl István technikai bevezetővel és széles történeti áttekintést kínáló utószóval ellátott kötete egyszerre nyelvemlék és kriminális kordokumentum, történeti ínyencség és alapanyag egy szociálpszichológiai esettanulmány számára. S bár ez alighanem furcsán hathat leírva: szívesen hallgatnánk többet és mást e szereplők megszólalásaiból.

Napvilág Kiadó – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2013, 360 oldal + DVD-melléklet, 4200 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Münster egén

Több mint húsz év telt el azóta, hogy az HBO bemutatta Tom Hanks és Steven Spielberg háborús sorozatát, az elég szerencsétlen magyar fordításban Az elit alakulatként futó Band of Brotherst.

Aki soha nem járt Tulsában

  • - turcsányi -

Mathew Brady a fotográfia történetének kétségkívül kimagasló alakja, az első fotoriporter, az első PR-szakember, az első bármi.

Elsüllyedt Budapest

„Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla” – írta Hegedűs Géza 1976-ban, A magyar irodalom arcképcsarnoka című portrékötetében. 

Búcsú a gonosztól

A német író, Otfried Preuβler (1923–2013) művei közül itthon leginkább a Torzonborzról, a rablóról (eredeti nevén Hotzenplotz) szóló történeteket ismerjük.

Kedvezmény

Az idén 125 éves Közlekedési Múzeumot bombatalálat érte a 2. világháborúban, az épület és a gyűjtemény nagy része elpusztult. Csak 1965-ben nyílt meg újra, majd ötven éven át működött, a hiányosságai ellenére is hatalmas érdeklődés mellett. A Liget-projekt azonban a Közlekedési Múzeumot sem kímélte, 2015-ben bezárták, 2017-ben lebontották.

Isten nevében

Egy gyermek ára: három miatyánk, két üdvözlégy – pimf összeg, mindenkinek megéri, vevőnek, eladónak, az üzlet hivatalos tanújának (ezúttal a Jóisten az, lakcím, anyja neve, három példányban), de legfőként a Fidesznek. Most még pénzbe se kerül: alsónadrágokban fizetik ki a papságot. Választások jönnek, tartják a markukat, lökni kell nekik valamit, hogy misézés közben rendesen korteskedjenek, Isten akarata szerint.

Távolságtartás

A három még logikus és észszerű. Sőt, a három elvárható (a Tisza Párt és az MKKP potenciális szavazói szemszögéből mindenképpen), s aligha sérelmezhető (a rivális pártok híveinek perspektívájából) – ennyi kerületi polgármesterjelölt kell ugyanis a fővárosi listaállításhoz. És már miért ne állítana listát, miért is ne akarna bejutni a Fővárosi Közgyűlésbe Magyar Péter pártja és az MKKP? Hisz’ nem csak a szűk pártérdek, hanem demokratikus közéletünk, illetőleg közéletünk demokratikusságának imperatívusza is azt követeli, hogy ha egy párt van, létezik és kitapintható közösségi igény is van rá, az méresse meg magát a nemes versenyben, és a verseny legyen nemes!

Mint parton a hal

  • Földényi F. László

Pontosan húsz évvel ezelőtt egy német napilap többeket megkérdezett, mit várunk mi, magyarok a küszöbön álló EU-csatlakozástól. Én akkor habozás nélkül ezt válaszoltam: Komp-ország hajója végre kiköt – Nyugaton. Vagyis: Európában. A Fidesz épp ellenzékben volt. De már jóval korábban kiadta a velejéig antidemokratikus jelszót: „a haza nem lehet ellenzékben”, s előre tudni lehetett, merre kormányozzák majd a hajót, ha újra hatalomra jutnak.

„Mi nem tartozunk bele a nemzetbe?”

A Nemzeti Összetartozás Hídja egyelőre nem annyira a nemzet összetartozását, sokkal inkább azokat az emberi és eljárásjogi anomáliákat testesíti meg, amelyekkel ma Magyarországon egyre könnyebb bármilyen, NER-nek kedves beruházást végigvinni.

Dermedt figyelem

Az elbitangolt ellenzéki szavazók jó részét néhány hónap alatt becsatornázta Magyar Péter és a Tisza Párt. De mire jutnak így az elhagyott pártok?