Az első Szép versek címlapján az 1963-as évszám szerepelt, 1963-ban megjelent versekből válogatott, és 1964-ben jelent meg; az idei Szép versek címlapján pedig a 2012-es évszám olvasható, és 2011-es versekből válogat. Az eltelt majd' fél évszázad alatt nemcsak a sorozatból vált fontos intézmény, de a vele szembeni szkepszisnek is gazdag hagyománya alakult ki: közhelyszámba megy, hogy a címbeli szép jelző már-már komikusan alkalmatlan a versanyag leírására, ahogy az is, hogy egységes vagy központi versízlés híján az antológiának nem nagyon van mit reprezentálnia, főleg, hogy az internetes folyóirat-archívumok és szerzői honlapok korában végleg elhárultak az akadályok az egyéni válogatás elől. Persze a létezését legitimáló célközönség továbbra is könnyen megrajzolható olyan olvasók képében, akik szeretnék nyomon követni a kortárs költészet történéseit, de nincs érkezésük minden folyóiratot átböngészni új kedvencek után kutatva. A fenti ellenérvek pedig fel is számolják magukat, és jó esetben mára senki nem tekinti a címet másnak, mint patinás márkanévnek, és nem is várja már, hogy valamiféle hivatalos költészeti irányvonal lenyomatát vihesse haza. Ezt szimbolikusan és szimpatikusan jelzi, hogy a Szép verseknek jó ideje létezik alternatívája Az év versei képében - még ha az ember örömét némileg el is rontja, hogy jobbára ez a könyvpáros is a szokásos politikai-kultúrharcos szekértábor-logika szerint értelmeződik.
Lehetséges összeállítás kettőnél jóval több képzelhető el, főleg, hogy évről évre kevésbé evidens, valóban szükség van-e antológiákra - melyek száma praktikus szempontok mentén behatárolt -, és nem elég-e egy-egy tartalomjegyzék, ami alapján ki-ki elvégezheti a házi feladatát. De persze a könyv az évtizedek múlva érkező olvasónak is szól - már csak emiatt is muszáj azért többnek tekinteni, mint privát szerkesztői (idén is: Péczely Dóra) víziónak. Viszont minden bizonnyal a könyvforma magától értetődőségének elveszéséből adódik az is, hogy a sorozat megpróbál jótállni magáért, és darabjai évről évre egyre szebbek és extravagánsabbak - alighanem a vásárló birtoklási vágyát is felkelteni képes könyvtárgyakon keresztül vezet a könyvkiadás egyik menekülőútja.
Ilyesmikről szól amúgy mostanság a magyar irodalmi világ is, mintha hirtelen mindenki az olvasás-népszerűsítés új módjait kutatná: könyvtrailer, slam poetry, költőportré-revival. Ehhez képest akár meglepőnek is mondható, hogy a kötetben olvasható versek mennyire mentesek bármiféle populizmustól. Sőt: ez alapján az összeállítás alapján is a hermetizmushoz közelinek tűnhet a fiatalabb generációk költői anyanyelve - most is inkább a rejtélyes versek lenne az adekvát cím. Az alulintonált hang, a szervetlen képzettársítások, a rekonstruálhatatlan beszédszituációk és az élményiség nyomainak elmosása tűnnek madártávlatból az alaptónust meghatározó jellemzőknek. A kötet tehát kicsiben modellálja a (fiatal) magyar költészet sajátos működését: mindent megtesz, hogy elcsábítsa az olvasót, majd mindent megtesz, hogy elidegenítse magától - mondhatnánk kis túlzással. A versekben működő homályosítás viszont nagy dózisban hajlamos csak fárasztónak (és automatizáltnak) hatni, nem véletlen, hogy az antológia fénytörésében azok a versek emelkednek ki, amelyek teret engednek azért valamiféle, a valósággal szorosabb vagy lazább viszonyban álló világ kiépülésének.
Mindez főleg a fiatal generációkra jellemző, de ez a Szép versek is róluk szól elsősorban. Biztosra menő tekintélytisztelet helyett a folyóiratok versrovatában zajló élet rekonstruálása a felismerhető cél, a válogatás jelentős részét adják a szorgalmasan jelentkező, de alighanem még csak a szorgalmasan figyelők számára ismert szerzők. Jellemző, hogy a születési éveket tekintve - a kötetből amúgy idén sem tudhatunk meg semmiféle személyes vagy bibliográfiai adatot - a nyolcvanas évek a leggazdagabban reprezentáltak, a hatvankét szerzőből tizenheten születtek ebben az évtizedben; 1960-nál korábban pedig összesen ugyanennyien. (Nemi arányok tekintetében idén sem következett be áttörés: minden négy és fél férfira jut egy nő.)
Péczely szerint, ez világosan kiderül a kötetből, az elmúlt év legfontosabb irodalomtörténeti eseménye egy félszázados jubileum volt, Kemény Istváné. Ez könnyen védhető álláspont (a fiatal költők generációja felől nézve - akik közül sokaknak van vagy volt köze Kemény köpönyegéhez - főleg), erre emlékeztetni a jövendő olvasót is helyeselhető törekvés - kár, hogy ünneplés ürügyén a kötet mélypontját jelentő költemények kerültek be. Lázár Bence András a halandzsa határán mozgó szöveget gombolyít Kemény kötetcímei köré (Egy nap élet), Kántor Péternek pedig semmi más nem jut eszébe róla, mint hogy egy napon van a születésnapja Kormos Istvánnal, ezért inzultussal határos enerváltsággal rekapitulál egy neki szóló köszöntőt Weörestől (Az 50 éves Kemény Istvánnak). E versek alapján Keményt kifejezetten érdektelen figurának hihetnénk, akiről a legtöbb, ami elmondható, hogy családban él - valahogy mindkét ünneplőnek csak ez jut eszébe, Kántornak ez is kínrímekben: "három csuda nő közt menetelve / emeletről emeletre, / s nem rogy le a kerevetre, / s nem liheg a meredeknél". Az ünnepség így sajátosan lehangolóra sikerül - csak a Keménynek (nem köszöntő!) verset ajánló, most is kiemelkedő Simon Márton szépít a képen (Elszámolás).
Simon Polaroidjában olvasható a kötet legrövidebb önálló versegysége (egy szó), amúgy viszont feltűnő a kifejezetten terjedelmes szövegek súlya; a hosszú versek közül kerülnek ki az antológia legfigyelemreméltóbb teljesítményei. Például a Juhász Ferenc önéletrajzi jellegű, évtizedek alatt kimunkált poétikáját a szociografikus népi próza irányába visszametsző, szuggesztív Gyermekkor. Ifjúság. Munka. Szegénység. Az antológiában a közvetlen valóságvonatkozás mindenképpen, de némileg az igazán autonóm versnyelv is hiánycikknek számít, itt pedig ezek mesteri szinergiában működnek. És hasonló a helyzet Rakovszky Zsuzsa Napéjegyenlőségével: a talán verses elbeszéléssé is összeolvasható epizódokban a versnyelv atmoszferikussága és a jelenkori partikularitásokra ügyelő tekintet rendeződik egymást erősítő egyensúlyba (részben ebből adódik, hogy most az életművön belüli előzmények ellenére is leginkább Térey Protokolljának női pandanjaként olvasható).
Továbbra is meghatározóak a teljes ciklusban vagy kötetben gondolkodó projektek: a legígéretesebb ilyen vállalkozások - nem épp előzmények nélkül - családregények radikális szétbomlasztásával kísérleteznek. Kele Fodor Ákos meglepően teherbíró formulája családi traumák és zoológiai metaforák szintjei között teremt komplex kapcsolatokat, Szőcs Petra pedig groteszk történettöredékeket alkot, melyek legjobb pillanataiban aprólékosan kidolgozott világ illúzióját képesek kelteni. És ide tartozna Deres Kornélia, de az ő teljes Szőrapája már jó ideje olvasható, ahogy Áfra János Glaukómája vagy Varga Mátyás parsifal, parsifalja is - ezek kiszakított darabjai azonban itt kissé esetlenül hatnak.
Az eddig nem említettek közül Nemes Z. Márióról és Térey Jánosról érezhetjük úgy, hogy kitüntetett pozíciót foglalnak el a kötetben - utóbbi nem feltétlenül szolgál most rá az extra figyelemre, Nemes viszont valóban legjobb formájában van ezekben a versekben, melyekben örök témái (gépek, állatok, elidegenedett testek) az átláthatóság illúzióját keltő, mégis megragadhatatlan narratív alapvonalak mentén rendeződnek el. És vannak sokan, akik kimaradtak ebből az írásból; és vannak sokan, akik kimaradtak ebből az antológiából. Némely távolmaradás szembeötlő lehet (mondjuk, a tavalyi Petri-díjas Bognár Péteré vagy a friss Szépíró-díjas Villányi Lászlóé), a hiánylista összeállítása azonban kinek-kinek saját feladata, hiszen abban rejlik talán az ilyen kötetek olvasásának valódi szabadsága és felelőssége. (Az én listám amúgy alighanem Poós Zoltán, Németh Zoltán, Turi Tímea és Mestyán Ádám nevével kezdődne.)
Magvető, 2012, 278 oldal, 2200 Ft
