Belvárosi presszókban békésen koccintgató öregurak és rájuk vadászó titkosrendőrök; a Rolling Stones gitárosát, Brian Jonest felvonulással és beatmisével búcsúztató Nagyfa-galeri; Kacsa, a volt állami gondozott hobó, aki a hatvanas években egy ideig a Várhegy oldalában lakott; a fodrászát reggel hatra magához rendelő, kétkezi munkásként dolgozó országgyűlési képviselőnő; vagy épp a párizsi divatbemutatókat megjárt volt szocialista sztármanöken. A felsorolásban szereplők mind a szocializmus közismert alakjai, olyan figurák, akiket az elmúlt rendszerről szóló közszájon forgó történetekből, városi legendákból, pletykákból valamennyire már mind ismerünk - ugyanakkor a történelemkönyvek lapjain aligha találkozunk velük. Merthogy túlzottan is kisemberek, távol a korabeli hatalmi centrumoktól. És emiatt a történettudomány számára érdektelenek. Vagy legalábbis eddig azok voltak.
A Horváth Sándor szerkesztette, 14 tanulmányból (valamint Gyáni Gábor előszavából) álló kötet ugyanis éppen a mindennapira, a középszerűre, a történelmi folyamatokat "alulnézetből" ábrázolóra koncentrál, amikor megpróbál életközelibb képet nyújtani a Rákosi- és a Kádár-rendszerről. A tanulmányok főszereplői a diktatúrában lavírozó kisemberek, a szocializmus Svejkjei - ahogy a legkülönfélébb társadalmi gyakorlatokon (öltözködésen, kocsmázáson, galerizésen, sőt képeslapküldésen) keresztül különféle identitásokat, kötődéseket fejeznek ki, valamint a mindenkori hatalommal való egyezkedés technikáit (az ellenállást, kivonulást, manipulációt, alkalmazkodást stb.) gyakorolják. Például azt, hogyan lehet kibújni az ötvenes évek bíróságain a hatalom szorításából (Farkas Gyöngyi tanulmánya), munkásnőként felhasználni a hirtelen "ölbe pottyant" országgyűlési képviselőséget (Tóth Eszter Zsófia), galeritagként társadalmilag érthető formában kifejezni egy "békés lázadó" identitást (Horváth Sándor írása), vagy a hatalmát vesztett régi úri középosztály tagjaiként egyes vendéglátóhelyek ritualizált látogatásával fenntartani saját csoportidentitásukat (Havadi Gergely cikke). A kisembereket egy-egy cikk erejéig középpontba emelő tanulmányokon kívül olvashatunk többek közt elemzést a "kulák" fogalomtörténetéről (Bolgár Dániel), Rákosi-életrajzok összehasonlító retorikai analízisét (Apor Balázs), keletnémet-magyar munkáskutatást (Bartha Tímea) vagy - némiképp a kötet általános irányával szembehelyezkedve - az ötvenes évek politikai elitjének életmódját taglaló elemzést (Majtényi György) is. Az írások így együtt szerfölött rendhagyó perspektívát eredményeznek a Kádár- és a Rákosi korszak kutatásainak kontextusában, hiszen a "hagyományos" történetírás inkább a makrostruktúrákra, az átfogó társadalmi folyamatokra, a hatalmi pozícióval bírók sokakat érintő döntéseire - valamint főleg az ún. "hivatalos" iratokra koncentrált. A Horváth Sándor összeállította kötet viszont a személyes élményekre, dokumentumokra (vallomásokra, élettörténet-interjúkra, naplókra stb.), illetve az egyéni megoldásokra, egyéni jelentéskonstrukciókra helyezi a hangsúlyt - ennek révén pedig kevésbé reprezentatív, ám valahol mégis hitelesebb képet nyújt az elmúlt korszakról, "a Nagy Történelem szubjektív megélésének és elsajátításának egykori módjairól". A személyes dokumentumok, nem politikai jellegű források kiemelt jelentőséget nyernek a kötetben, hiszen a szóban forgó 40 évről fennmaradt hivatalos szövegek - mint ez Apor Péter alapos és informatív bevezető tanulmányában olvasható - végtelenül félrevezetőnek bizonyultak: egy fiktív, csak a politikai elit vágyálmaiban létező valóságot írtak le, nem pedig azt, ami "ténylegesen" is fennállt és megélhető volt. Az 1989 után megnyílt levéltárak kutatójának radikálisan új módszerekhez kellett nyúlnia, hogy az örökül kapott anyagból bármi használhatót kihozhasson.
A bevezető tanulmány főleg a "mindennapiság", a "tapasztalat", valamint "a kicsi, a hétköznapi, a jelentéktelen" fogalmait használja, hogy leírja, mi a közös nevezője a francia társadalomtörténet-írásnak, az olasz mikrotörténet-írásnak, a német Alltagsgeschichtének vagy az antropológiai perspektívát alkalmazó, a hatvanas-hetvenes évek óta gyakorlatilag teljes történettudományi paradigmaváltást hozó új megközelítéseknek, melyek a kötetet módszertanilag ihlették. Ám legalább ennyire fontos lehet a nyelv és valóság közti szakadék felismerésének élménye is, vagyis az, hogy a történeti források, illetve magának a történésznek a nyelve sem egyszerűen leír egy megelőző valóságot, hanem maguk is részt vesznek annak létrehozásában. A Horváth Sándor-kötetet át- és átjárja ez a mindenféle nyelv-előttes "valóságok" és bármiféle történeti reprezentációtól független "igazságok" iránti üdítő szkepticizmus. Ahogy nem hiányzik a lapokról a kultúrantropológus egzotikumokra fogékony tekintete sem: a kötetben ugyanis soha nem a "szürke" vagy az "unalmas" arcát mutatja a szocializmus, hanem a különöset, a viccesen szokatlant, a ma már enyhén megdöbbentőt - azaz olyasvalamit, amit csakis az képes ilyennek látni, akit kulturális szakadék választ el kutatása tárgyától. És a kötet írói épp ilyenek: legtöbbjük a hetvenes években született, egy olyan generáció tagjaként, akik felnőttfejjel nem élték át a Kádár-rendszert. Ennek nyilván vannak hátrányai - de én ebben a kötetben csakis az előnyeit látom. Hiszen valószínűleg könnyebb könnyedén, játékosan írni olyasvalamiről, ami - a többiekkel ellentétben - sosem nehezedett elviselhetetlen súllyal miránk. Munkásőrök helyett hobókról és hippikről. Tárgyaló miniszterek helyett festményharácsoló és vadászgató miniszterekről. Diplomáciatörténet helyett öltözködéstörténetről - vagy épp Gáspár Sándor állítólagos egyéni vadászrekordjáról (1097 fácán egy nap alatt!). Horváth Sándor kötete jól érthető, élvezetes stílusban, ugyanakkor a legfrissebb tudományos módszereket alkalmazva, a tárgyhoz illő felelősséggel mesél. Komoly dolgokról könnyedén - jó, hogy erről így is lehet.
Nyitott Könyvműhely, 2008, 376 oldal, 3980 Ft
