Lenyűgöző, s egyben kissé reménytelen feladat is viszonylag röviden tárgyalni a XX. század két gyökeresen eltérő karakterű szuperhatalmának történelmét. Az efféle összefoglalók hátránya, hogy számos esemény, összefüggés óhatatlanul kimarad - ezzel szemben lehetősége nyílik a szerzőknek arra, hogy ha esszéisztikus formában is, de valamiféle értelmet, intellektuális sorvezetőt adjanak a tárgyalt eseménysor alá. Mindezek mellett inkább pozitív, mint negatív az összkép, amennyiben az elkészült kötetek tartalmát, az általuk felvetett problémákat, a nagy események és mikromozgások magyarázatául kínált narratívákat tekintjük. Mindkettő vitákat fog kiváltani, elvégre szerzőiknek számos, az ideológiai-világnézeti polémiák metszéspontjában elhelyezkedő kérdésről markáns vélekedéseik vannak - amelyek nem feltétlenül esnek egybe a jelen vagy éppen a közelmúlt többségi, szakmai álláspontjával (ez különösen Krausz esetében áll).
Lehet, a kívülálló úgy vélheti, Magyarics feladata volt a könynyebb, hiszen az Egyesült Államok s történetének megítélése korántsem fog olyan indulatokat kiváltani s oly fájó sebeket feltépni, mint a másik (minket egykor közelebbről érintő) szuperhatalomé. De hát ez csak látszat! Pontosan Magyarics könyve bizonyítja, hogy Amerika történelme is éppen oly gazdag ideológiailag homlokegyenest eltérő folyamatokban és fordulópontokban. Mindazonáltal egy szellemes és szórakoztató összefoglaló született, ami feltárja, mint jutott Amerika mostani, ellentmondásos állapotába, s választ ad számos manapság is felmerülő kérdésre. Az USA-történet a győztesen megvívott első világháború után indul, s a szerző már az elején megpróbálja elemezni az alkalmanként feltörő amerikai politikai hisztériákat - az ilyenek vezettek (csak a világháború utáni évtizedben!) az alkoholfogyasztás teljesen értelmetlen betiltásához, a fajgyűlölő Ku Klux Klan átmeneti felduzzadásához, vagy a Sacco-Vanzetti-ügyben kulminálódó vörös- és anarchistaellenes kampányhoz. Meggyőzően tárgyalja, miért voltak alkalmatlanok a republikánus elnökök s azok adminisztrációi a nagy válság megelőzésére, kezelésére. Roosevelt politikájáról és a New Dealről, e diffúz programcsomagról kevés olyan jó összefoglalót lehet olvasni, mint itt.
Magyarics több szempontot összevetve, de saját vélekedését határozottan érzékeltetve tárgyal olyan fontos témákat, mint az Egyesült Államok második világháború alatti és utáni katonai, politikai szerepvállalása, új világhatalmi szerepe vagy az atomfegyver kifejlesztése és demonstratív bevetése. Sikeresen túllép a hidegháború kirobbanásával kapcsolatos, "ki a főbb felelős" típusú kizárólagos értelmezéseken (e tekintetben Krausz egészen más válaszokat ad), s egy olyan viszonzott gyanakváson, egymás szándékainak félreértelmezésén alapuló szituációt vázol fel, ami logikusan vezetett a kölcsönös ellenségeskedéshez - de közvetlen, világméretű összecsapáshoz nem. Magyarics nagyjából kiegyensúlyozott módon ad teret a társadalmi, a gazdasági, a kulturális (tán ezeknek szán a legkisebb szerepet), illetve a politikai változások analízisének - a szemünk láttára kapcsolódnak össze korábban izolált jelenségek, s az egész egy meggyőző, bár nyilván utólagos kiegészítésre szoruló, koherens körképpé áll össze. Analízisei meggyőznek arról, miért nem lehetett megnyerni a vietnami háborút, miért követte a hatvanas évek radikális fellángolását egy gyakorlatilag máig tartó konzervatív ellenhatás, miként "hajrázta le" oly eredményesen Amerika a Szovjetuniót. S mivel a történelem "a lábunk előtt" ér véget, még azt is megtudhatjuk, miként értékeli Bush háborús politikáját (zömmel kudarcnak), s hogy mit vár a minap lezajlott elnökválasztástól. Van persze, ahol megállapításai sarkosak és sokak által vitatottak - a Kennedy-gyilkosságot például egyértelműen összeesküvők művének tartja, amit azért a mérvadó történészek többsége már nem oszt (ettől még persze igaz is lehet), s az alkalmi, értelemzavaró elírások kiiktatására sem ártott volna némi szerkesztői munka.
*
Krausz Szovjetunió-története annyiban is más vállalkozás, hogy egy lezárult kísérletet, a bolsevik állam történetét próbálja, némileg annak előzményeivel együtt, megragadni. Ráadásul bevallottan elfogult alapon, rendszerkritikus baloldali szocialistaként, akinek soha nem volt rokonszenves a létező szocializmus (per def. vad)kapitalista alternatívája. Ráadásul elemzéseiben sokat merít a létező szocializmus baloldali nyelven megfogalmazott kritikájából s annak továbbra is marxizáló nyelvéből, és az olyan, manapság kevésbé respektált klasszikusoktól, mint Lenin, akinek külön (érdekfeszítő, alapos és apologetikus) monográfiát is szentelt. Mindennek megvan az a hátulütője, hogy reflektálatlanul kezeli a marxista-leninista formációelmélet osztály- és rétegkategóriáit. Csakhogy az efféle kategóriarendszer s a rá épülő logika hajlamossá teszi szerzőjét arra, hogy elkerülhetetlennek tüntesse fel mindazt, ami végül bekövetkezett: Krausz leírásában a bolsevik párt oly mélyen és szerteágazóan gyökerezett a társadalom testében, hogy más nem is kerülhetett hatalomra. Alternatívái szörnyetegek voltak vagy egytől egyig illúziókban éltek, különösen azok, akik holmi demokratikus köztársaságban reménykedtek.
Krausz dolga iszonyúan nehéz, elvégre azt kell megmagyaráznia, miként siklott félre egy általa úgy társadalmi, mint kulturális tekintetben pozitívként leírt folyamat (az orosz forradalmat egy 1917 és 1927 közötti kontinuumként kezeli), s miért torkollott egy véres és paranoid diktatúrába. Azt sem kerülheti el, hogy elismerje: bizony a sztálini fordulatnak komoly köze van a korábban ellenpontjául kezelt előzményeihez (NEP-korszak) - ráadásul konkrét, létező és tipikus problémákra és konfliktusokra kínált (szörnyű) válaszokat. Érdekes, de könyve akkor válik igazán izgalmassá, amikor az ördög ügyvédjének szerepében tetszeleg. Abban még nem is oly formabontó, amint bemutatja, hogy a méreteiben sem titkolt s nem is mentegetett terrorkampány működtetése korántsem egy kis elvetemült központ, pláne személyesen Sztálin műve volt. Az őrjöngő és milliókat sújtó mechanizmus sok százezer ember összjátékaként működött és sokak érdekét is szolgálta - majdnem mindenki lehetett gyilkos és áldozat is, tán csak maga Sztálin nem. Provokatívak a felvetései arról, milyen gazdasági sikereket ért el a Szovjetunió a háborút megelőzően, s hogy ezáltal milyen csáberőt gyakorolt számos nyugati értelmiségire. Igyekszik érthetővé tenni azt is, miért tartottak ki és harcoltak a győzelemért szovjet polgárok tízmilliói, ha egyszer egy szörnyű terrorrezsim alattvalói voltak. A hidegháború kitörését és eszkalációját szinte kizárólag a szovjet álláspont szempontjából vizsgálja - s valamennyi amerikai lépésben képes látni az aljasságot (az egyszeri olvasó meg nem érti, például miért kellett volna az oroszoknak megszállási övezetet adni Japánban...).
A továbbiakról kényszeredetten, de ő is hanyatlástörténetként ír: a főszerepben a technológiai versenybe belerokkanó, halálba doppingolt, botcsinálta szuperhatalommal, az annak élén bénázgató, hibát hibára halmozó pártvezetőkkel, értelmetlennek tűnő gazdaság- és társadalompolitikai dilemmákkal. Kritikusan empatikus nézőpontját tekintve oktalanul várnánk tőle, hogy hangsúlyozza az egész szovjetvilág bornírt, természettől való butaságát, mint ahogy azt számos, az orosz történelem finomságai iránt nyilván érzéketlen, esetleg kultúrrasszista alapon russzofób megfigyelő teszi (gondoljuk, alaptalanul). Krausz megértő módjában mindenre van magyarázat, a bukásra is (precízen, pontokba szedve!), ami bár tragikus, de nem tanulságok nélkül való - létezhet egy másik világ, amely nem a globálkapitalista logikát követi. Olyan, amilyen.
A rövid XX. század sorozat. Kossuth Kiadó, 2008, mindkét könyv 223 oldal, 2600 Ft
