Vita a Budapesti skizóról: A Hazai-ügy

szerző
Lejegyezte: Sz. T.
publikálva
1998/24. (06. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Polarizálta kritikusait Hazai Attila regénye, a Budapesti skizo (Balassi), de hogy az elfogadás/elutasítás természetes dimenziójánál valószínűleg többről van szó, azt a Magyar Irodalom Háza Kortárs Irodalmi Központjában Angyalosi Gergely, Farkas Zsolt, Margócsy István, Németh Gábor és Szilasi László részvételével rendezett, Kálmán C. György által moderált kerekasztal-beszélgetés is mutatja - ez itt a hőgutával dacoló, szombati vita szerkesztett változata.

Kálmán C. György: Tavaly jelent meg ez a könyv. Az első róla szóló kritika Keresztury Tiboré volt a Népszabadságban, és alapvetően pozitív. Aztán Bán Zoltán András írt róla a Holmi 1998. januári számában, erősen negatív hangon. Ha jól emlékszem, ugyancsak januárban, Benedek Szabolcs írt az Élet és Irodalomban egy igen pozitív kritikát. Márciusban Farkas Zsolt a Holmiban válaszolt Bán Zoltán András írására, inkább magával a kritikával foglalkozott, de kiderült belőle, hogy szerinte a könyv legalábbis nem olyan rossz, mint ahogy BZA gondolja. Végül Orsós László Jakab jelentetett meg egy alapvetően negatív kritikát az Élet és Irodalomban.

Németh Gábor: Az előjel érdektelen abból a szempontból, ami miatt itt ülünk, a lényeg, hogy sokan írtak róla. Szerintem azért ülünk itt, mert létezik egy Hazai-ügy. Van egy ember, aki szövegeket kezdett publikálni, és ezek a szövegek nagyjából folyamatosan komoly indulatokat váltanak ki, majdnem mindegy, milyen előjelűeket. Azt lenne érdemes megnézni, hogy a szövegek világán belül van-e magyarázat erre vagy inkább az irodalom életén belül, vagy mind a kettőben.

Szilasi László: A történet nem a könyvvel kezdődik, hanem A pulóver című novellának a megjelenésével a Magyar Naplóban: abban az esetben a szöveg, az elmondott kis történet kavarta fel a kedélyeket. Úgy gondolom, egyrészt maguk a provokatív szövegek, másrészt a magyar kritikának az a rossz hagyománya, hogy a szélsőségekre figyel, és szélsőségesen igyekszik fogalmazni, ez a két dolog elég jelentősen járult hozzá ahhoz, hogy legyen Hazai-ügy.

Angyalosi Gergely: Én úgy találkoztam ezzel a könyvvel, hogy egy szerkesztőségből fölhívott egy kolléga, aki feltűnően utálta, és úgy gondolta, én nagyon jól le tudom majd szúrni. Megkérdeztem, mi váltotta ki belőle ezeket az indulatokat. Nagyjából két dolgot említett, egyik a drog mint téma, és egyedüli és kizárólagos s a többi s a többi, a másik pedig a nyelvi pongyolaság és szerkesztetlenség. És hozzátette, ő a maga részéről nem szeretné, ha ez lenne az új magyar irodalom emblematikus műve. Ha engem így kérnek föl, az önkéntelenül a mű mellé szokott hangolni.

Margócsy István: Számomra nincsen Hazai-ügy. Provokatív a könyv? Engem abszolút nem provokált. Nem könnyen mondom ezt, mert egyébként a szerzővel semmi bajom: nemes unalommal küzdöttem végig magam a könyvön, nem lettem ideges sem akkor, amikor harminc oldalon keresztül semmi nem történik, sem akkor, amikor két oldalon keresztül fergeteges szeretkezési jelenetek vannak hol anatómiailag, hol pedig vizionáriusan leírva. A pongyola nyelvhasználatát besimítottam az elmúlt tíz év ornamentális prózanyelvének ellenhatása kategória alá. Se nem haragudtam rá, se nem érdekelt. Elolvastam a könyvet, félretettem, még egyszer nem fogom elolvasni. Kíváncsi lennék, mivel indokolja valaki azt, hogy mondjuk három hónap vagy egy év múlva újraolvassa. Azt ugyan el lehet mondani, hogy felfedezte tematikailag a speedet az irodalom számára, ez bizonyára örömteli és gazdagító, bár meg kell mondanom, hogy ha a speed hatására egy ilyen kellemes, szabályos kritikai realista novellát vizionál valaki, mint a Szekeres fejfájása a könyv végén, akkor nem tudom, mire jó a speed.

Farkas Zsolt: Szerintem elég meglepő, hogy épp ez a könyv futott így be a köztudatba. Meggyőződésem, hogy Hazai három könyve közül ez a legkevésbé jó. Az elsőt, a Feri: Cukor Kékséget nagyon élveztem, igazán még nem jártam a végére, vajon mitől is, elég rejtélyesnek tűnik. A novelláskötete, a Szilvia szüzessége hullámzó, vannak benne gyenge és nagyon jó darabok. Ezt, főleg az előző kettőhöz viszonyítva, bár vannak benne jellegzetesen jó hazais részek, nem találtam olyan jónak, és meglepett, hogy így át van mediatizálva. Ez egyrészt annak a következménye, hogy könnyen megragadható felszínes diskurzusokban is, hogy például ez egy kábszeres mű, és így társadalmi problémaként jelentkezik, másrészt nyilván a stilisztikai probléma miatt: szokatlan, hogy úgy tűnik, valaki itt élesben beszél nem-jó magyarul. Parti Nagytól, Esterházytól Kukorellyig vannak írók, akik rengeteg slendriánságot bevonnak a hétköznapi nyelvből, s ilyen értelemben nem emelt az irodalmi megszólalásmódjuk, de ezek a szerzők nyilvánvalóan tudják, hogy kell rendesen beszélni, és valamilyen kritikai vagy reflexív viszonyt alakítanak ki. Itt viszont nagyon úgy tűnik, a narrátornak ez az anyanyelve; az elbeszélésnek nem az az egyik fő tétje, hogy különböző nyelvi regisztereket konfrontál egymással. És valószínűleg ide tartoznak az olyan sokkírozó dolgok is, hogy például az egyik Hazai-szereplő effektíve megbaszik egy disznót... Úgy tűnik, a recepcióban van egy generációs jellegű szakadás, de ebből nem akarok ideológiát csinálni: mintha a szövegnek azoktól a jellegzetes vonásaitól, amelyek megmozgatják a pro-hazaistákat, szocializációs-kulturális alapon eleve el volnának zárva az idősebbek.

Margócsy István: Mik mozgatják meg a pro-hazaistákat?

Farkas Zsolt: Szerintem mindenképp szerepet játszik az, hogy a mostani fiatalok kultúrájában egy csomó olyan dolog jelent meg, amitől a viszonylag idősebbek irtózatosan távol vannak. Például hogy milyen egy technoklub, ahol a bejáratnál árulják az anyagot, és mi történik ott bent. Vagy ennek a természetes anyanyelvnek a nagyon erős különbözése, főleg, ha minél inkább egy szubkultúrában vagyunk.

Margócsy István: Nem a műről beszélsz, Zsolt. Én azt kérdeztem, hogy mit szeretnek Hazai műveiben a pro-hazaisták. Ha erre azt mondod, hogy azt, hogy fölismerik a technoklubot - ahol én még kétségtelenül nem jártam -, és ezért otthon érzik magukat, az nekem nem elég bizonyíték arra, hogy a mű jó vagy érdekes.

Farkas Zsolt: Ez nyilván kicsit szociologizáló válasz volt, de textuális választ is lehet adni.

Szilasi László: Azok az értelmezők, akiket én ismerek, és nagyon várták ezt a könyvet, általában nem írtak róla; nem bevallva, de ezzel valószínűleg az elégedetlenségüknek adtak hangot. Másokról, akik megírták, hogy nem tetszik nekik, ezeknek a frissebb értelmezési iskoláknak a képviselői úgy gondolják, nem is értik a könyvet. Mi értjük, és úgy nem tetszik... Szerintem a regény sikere Csáth kései kanonizálásának az egyik következménye.

Angyalosi Gergely: Valóban lehetséges egy tapasztalati téren bekövetkező hasadás a korcsoportok között, irodalmi szempontból azonban ennek nincs túl nagy jelentősége. Olvastam már amerikai kábszeres regényeket, ahol a kulturális, térbeli és időbeli távolság jóval nagyobb volt, és vagy tetszettek, vagy nem. Az ember ráismerhet a számára otthonos közegre, és akár marhára untathatja is a könyv. Ezzel együtt úgy érzem, Zsolt, bizonyos részét jól írtad le a pozitív reakciók lehetséges okainak. De ha irodalmi műként kezelem a könyvet, akkor az, amit te anyanyelvnek nevezel, az másnak nyelvi egysíkúságként és igénytelenségként jelenik meg. Én a pozitívumokat kerestem a könyvben: a tehetség nyomai tetten érhetők a szövegben annak ellenére, hogy az egész könyvet elhibázottnak tartom, főleg a sokak által emlegetett szerkesztetlensége miatt. A betétnovella viszont - amit nagyon nehéz végigolvasni - érdekesebb volt számomra, mint a szöveg többi része: az az érzésem támadt, mintha a szerző olyan gyakorlatot hajtana végre, amit kamaszkoromban a Gellért uszodában játszottunk: úgy úszni a húszcentis vízben, hogy az ember ne haladjon se előre, se hátra. Ez pokoli nehéz. Telnek az oldalak, és nem történik semmi: ebben láttam bizonyos lehetőséget. A főszöveg belső monológjai, amiket hol szétroncsolt, hol diadalmasan győzedelmeskedő speedes tudatnak ír le a narrátor, nekem abszolút hiteltelenek: nyelvileg, szövegszerűen nincsenek eléggé átélhetően megcsinálva. A Csáth Géza-példa jó, de a Naplót, noha nem is volt igazán műnek szánva, sokkal erőteljesebben tudom átélni. Mindazonáltal itt is vannak olyan részek, amelyekben sok esélyt láttam arra, hogy valódi, jó próza bontakozzék ki belőlük.

Németh Gábor: Valami érdekes dolog történik a szövegben. Szerintem a Hazai-próza legalább két tabut megsért. Az egyik a magyar irodalmi közgondolkodás humánumának a tabuja, amely közgondolkodás önmagát - az egyszerűség kedvéért, mondjuk, Ottlikig vagy a Nyugat késői korszakáig visszavezethetően - nemcsak ezzel a humánumfogalommal írja le, hanem - nem tudom, kié a szó, de használom, mert nagyon szimpatikus - a mondatmetafizikával is. Ez a másik tabu, amit ez a szöveg megsért. Az, hogy egyszerre sért meg két tabut, túl soknak bizonyult ebben az irodalmi közegben, mert ezzel egy nagyon finom konszenzust sértett meg. Esterházyval kezdve felépült egy magyar irodalmi kánon, amelybe, egészen Hazaiig, mindenki kalaplevéve lépett be, bizonyos mértékig elfogadta a játékszabályait, legfeljebb belülről dolgozott ellene. Én nem mondom, hogy az Attila tudatosan hagyta fönn a kalapját vagy sem, nem akarok a szerzői intenciókról nyilatkozni, de úgy érzem, ez a gesztus már túl sok volt. A körülötte támadt reakció jelzi, hogy valami lényeges dolgot megérintenek ezek a szövegek, amikről talán érdemes volna beszélni. Miközben a Zoli (Bán Zoltán András - a szerk.) azt írja, hogy Hazai dialógusai elviselhetetlenek, szerintem az egyik legjobb dialógusíró ma Magyarországon - és nem tudom argumentálni, hogy miért, de a Zoli sem argumentálja, hogy miért elviselhetetlenek. Miközben azt mondjátok, hogy baromi unalmas a könyv, én gyakorlatilag végigröhögtem, és nem tudom elmagyarázni nektek, hogy min röhögtem. Azt tudnám csinálni, hogy felolvasnám a kedvenc részletemet a Duna TV halaival, és akkor le lehetne tesztelni, mennyire hatásos vagy hatástalan szöveg ez. Zavarban vagyok, mert érzem, hogy ezek nem egy esztétikai diskurzushoz méltó érvek, csak azt próbálom jelezni, hogy van egy helyzet, ami talán több annál, semhogy lesöpörjük az asztalról.

Margócsy István: Lesöprésről nincs szó, hisz´ elolvastuk, ami azért igazán szép dolog. Ha húszévenként van egy generációs jellegű irodalmi vita, akkor az biztos lényegi kérdéseket érint. Csak hát gondoljunk vissza, hogy az nem Nádas, Spiró, Bereményi, hanem Lugossy Gyula körül zajlott, aki a legélesebben szedte össze azt, hogy csavargók vagyunk, nem csinálunk semmit, nem hiszünk semmiben, állandóan iszunk, nők után járunk, és totál kopár nyelven beszélünk és írunk. Számomra az, ami Hazai körül zajlik, tökéletes lejátszása a 25 év előtti Valóság-vitának, tessék elolvasni. Ami itt a Hazaiban dicsértetik, akár a humánum megvonása, akár a mondatmetafizika megvonása, ezekben én is sok érdekes és jópofa gesztust látok. Bizonyos dolgok éles tollal vannak kiragadva. Kár, hogy ez az éles toll iszonytatóan hosszan csinálja ugyanazt, a mondatmetafizika megvonását pedig nem minimalizálással, hanem abszolút mechanikus ismétléssel óhajtja elérni. Nem kopár mondatok kopognak, hanem teljesen azonos szerkezetű, igénytelen mondatok csurognak. Időnként a szerző egyszerűen elfelejti, hogy ilyen minimalizált, kopár prózát tervezett, és olyan metaforikus ékeket hajít bele, még csak nem is a víziók, hanem a diskurzusok közé, hogy az ember meghökken: most akkor átcsúsztunk egy másik diskurzusba? Én ezeket kifogásolom. Ezt az egyenetlenséget ellenzem, nem pedig azt, hogy egy nálam fiatalabb generáció új világlátást és életérzést tematizál nekem. Amit pedig dicsérni lehet, hogy a brutális témák közönyös előadásával bizonyos erőt sejtet, ez természetesen nem jogtalan, ezek Hazai legjobb lapjai közé tartoznak.

Farkas Zsolt: Ha jónak talál az ember egy szerzőt, akkor rendszerint a hibáit is másképp nézi.

Szilasi László: A mondattal meg a humánummal való leszámolás valóban elég brutális volt. Nagyon érdekes, amikor azt mondod, hogy a rövidség, a lecsupaszítás, az egyszerűség nem esztétikailag értékesnek tanult kopárságot eredményez, hanem valami mást: ez szerintem rendkívül nagy teljesítmény. Nagyon nehéz úgy lecsupaszítani egy mondatot, hogy ne hasonlítson arra, amiről megtanultam, hogy értékes a túldíszítettség túlsó végén. Ez engem folyamatos gyönyörrel töltött el. A másik, hogy eldönthetetlen, mit mond komolyan, és mit nem: ilyen hosszan eldöntetlennek lenni, az szintén rendkívül nagy teljesítmény. Annak, hogy én mint olvasó ilyen hosszú terjedelemben meg legyek fosztva a támpontjaimtól, nem szoktam örülni, de ebben az esetben ennek értéket tulajdonítanék.

Angyalosi Gergely: Én nem abba az értelmezői közösségbe tartozom, ahol attól tartanak, hogy ez lesz kanonizálva, de mi is a humánumnak ez a lerombolása? Én egyetlen olyan pontot sem tudok fölfedezni a könyvben, ahol ez a szegény, Feri nevű főhős sérti a humánumot. Az, hogy nem kel föl minden reggel, és nem megy be a hivatalba, ez nekem kevés ahhoz, hogy az én humánum-eszményem... rendes fiú ez, nem bánt senkit.

Németh Gábor: Szerintem sokkal mélyebben sérti a humánumot: ott, hogy minden Hazai-narrátor tökéletesen amorális, és saját létét, saját tudatát sem becsüli semmire. Ennek a narrációnak párját nem találod... Soha nem használ - még szövegen belüli metakommunikatív értelemben sem - olyan gesztusokat, amelyek valamiféle, fölötte álló értékrendszerre vonatkoznának, vagy onnan nyernének részvétet vagy támogatást. A tónusa sérti folyamatosan ezt a bizonyos tabut.

Farkas Zsolt: Egészen alapvető sértés történik folyamatosan, és viszonylag puhán, ez benne a megtévesztő; nincs benne semmi forradalmi öntudat, nincs mögötte semmi ideologéma - vagy legalábbis nagyon nehezen kifürkészhető. Szinte az összes [Hazai-]narrátor legkitüntetettebb jegye az, hogy érzéketlen, és nagyon sok szituáció, amibe belekerül, pontosan ennek a tesztelésére megy ki. Ezt az alapvető érzéketlenséget én hajlamos vagyok a pszichopatológiához, közelebbről a skizofréniához kötni... Én teljesen homályban vagyok azt illetően, hogy miért volt mulatságos egy csomó rész a Hazaiból; valószínűleg az egyik leglényegesebb mozzanata lehet az az ambivalencia, aminek egyik oldalán egy borzasztóan naiv, együgyű, korlátolt figurával találkozom, de ha csak ez lenne, valószínűleg nem keltené fel az érdeklődésemet. A másik fele ennek az ambivalenciának az, hogy számos részéről szinte száz százalékig tudnám argumentalizálni, hogy éles, pontos és jól ironizált. Ez a kettő olyan hihetetlen módon csúszik egymásba, ami különös állapotot teremt az olvasás során - hogy ez most tényleg ennyire barom, vagy ennyire átvág mindannyiunkat? Egyik se igaz, és mind a kettő.

Angyalosi Gergely: Változatlanul nem érzem ezt a humánumtabu-döntögetést. Úgy vagyok ezzel, mint amit Darvas Szilárd írt Illyés Gyuláról, hogy forradalmisága egészen az észrevehetetlenségig lefojtott.

Németh Gábor: Én nem azt gondolom, hogy döntögetni akar, hanem hogy döntött. És ezt nem értékkategóriának szántam, hanem deskriptívnak... A humor érzékelése vagy nem érzékelése szorosan összefügg azzal, hogy ki mekkora távolságot érzékel, és mennyire tudatosnak gondolja a távolságot a szerzői én és az elbeszélői én között. Mert ha az, amit baromtudatnak érzékelünk, konstruált tudatnak látszik, vagy ekként képes vagyok olvasni, akkor egy nagyon jelentős teljesítménynek tudom olvasni. Amennyiben problémákkal azonosítom, akkor zavarba jövök, és odavágom a könyvet.

Lejegyezte: Sz. T.

szerző
Lejegyezte: Sz. T.
publikálva
1998/24. (06. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Sinkó Eszter és Kincses Gyula
Mi várható az egészségügyben?
Harc a független bíráskodásért
Interjú a lengyel ombudsmannal
Horváth Viktor író
Tankom – könyv 68-ról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...