Mán-Várhegyi Réka hősei mind hasonló pusztákon kelnek át, utazásaik olyanok, mint repülni éjjel majdnem üres üzemanyagtartállyal. Négy különböző sorsot ismerünk meg, a világaik mégis hasonló sivatagok vagy szecessziós belvárosok: egymásba érnek. Néhány ponton kapcsolódik a négy nő élete, ezek alapján simán lehetnének ismerősök a Facebookon. Történeteiket összeköti az elbeszélés módja is, az a beszéd, ami a meglátás és megdöbbenés pillanatában fogalmazódik legbelül mindenkinél.
Magdi, a Hogyan könnyíti meg az életünket az asszertív kommunikáció? című fejezet főszereplője tárgyilagos, önironikus monológban tesz kísérletet arra, hogy megértse saját viselkedését. Mi vezet a kontrollálhatatlan kitöréseihez? Látja, hogy mások sem abszolút tudatos cselekvők, bár benne nem akkor horgad fel a düh, amikor más elveszítené a türelmét. De hát mikor borulhat ki jogosan egy nő? Ezt nagyrészt a környezetében élők közmegegyezése határozza meg. Az is érdekes, hogy milyen egyöntetűen tud örülni ugyanaz a közeg annak, ha kiderül, hogy egy ilyen problémás nőnek mégis lett valakije. Mintha ez megoldás lenne mindenre. Elszorul a szív attól, ahogy ez a tanárnő – a Machiavelliként emlegetett iskola pedagógusa – elmeséli, hogyan szégyenítették meg kamaszként női mivoltában, aztán meg attól, hogy később ő maga bagatellizálja el azt, ami talán előidézte a későbbi dühkitöréseket. A koronavírus-járvány miatti bezártság nyomán az ő élete pillanatnyi nyugvópontra jut. Ezt a pillanatot lenne jó elnyújtani, a férfival együtt bámulni az ablakból a keletről telelni érkezett orosz és fehérorosz varjakat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
