A nyerő tipp - Lehet-e előre jelezni a menekültek számát?

A menekültkérdés immár az Európai Unió jövőjét is befolyásolja: minél többen jönnek, annál súlyosabbak a tagállamok közti és a tagállamokon belüli konfliktusok. E játszmákban azok vannak előnyben, akik ügyesebben tippelik meg a probléma nagyságát. De meg lehet-e jósolni, hogy mikor mennyi menekült indul útnak, és hová?

Emlékezetes szeptemberi nyilatkozatában a Spiegelben – abban, amelyikben Orbán menekültpolitikáját a náci időkkel hozta összefüggésbe – Werner Faymann osztrák kancellár például azt jósolta, 7,5 millió ember jöhet Euró­pába a következő években, s ezzel a tömeggel Európának meg kell tudnia birkózni. Csakhogy Faymann nagy valószínűséggel blöffölt. Amikor rákérdeztünk, a kabinetjénél azt mondták, vannak mindenféle előrejelzések, keringenek a számok (az OECD a 34 tagállamában idén például egymillió menedékkérelemmel számol). Előrejelzései a német hatóságoknak is vannak, még ha folyton módosítják is őket. A német lapok nyár elején még azt írták, 450 ezer menedékkérő érkezik majd idén az országba, augusztusban 800 ezerről, szeptemberben egymillióról, mostanában másfél millióról szóltak a hatósági forrásokra hivatkozó becslések. A német menekültügyi hivataltól (BAMF) azt a választ kaptuk kérdésünkre, hogy még mindig 800 ezerrel számolnak, és abban bíznak, a menekültpolitika szigorodása, illetve a konfliktuszónákban esedékes beavatkozások lecsendesítik a menekülthullámot. Erősen kétséges tehát, hogy Európa politikusai átlátnák, mekkora menekültáradattal van és főként mekkorával lesz dolgunk. Még Németország sem volt képes a bürokráciáját felkészíteni a II. világháború óta tapasztalt legnagyobb bevándorlótömegre.

Vannak azonban szervezetek, amelyek már jó ideje jelzik, hogy tenni kéne valamit. „Soha nem jelentett problémát, hogy Kasszandrát szóra bírjuk. Ő mindig jó előre jelezte, hogy bajok lesznek, nekünk viszont mindig nehezünkre esett hinni neki” – mondja Dirk Salomons, a Columbia Egyetem humanitárius politikai programjának igazgatója, aki évtize­­dekig maga is vezetett humanitárius ENSZ-missziókat. Több NGO (nem kormányzati szervezet) – például az International Crisis Group, az Amnesty International és a Human Rights Watch – is készít előrejelzéseket krízishelyzetekről, amelyek nagyobb számú menekült útra keléséhez vezethetnek, de ugyanígy tesz az ENSZ égisze alatt működő Relief Web is. Az Amnesty már két évvel ezelőtt felszólította az EU vezetőit, hogy vegyenek fel szír menekülteket, közvetlenül a közel-keleti táborokból. Egy ideje pedig az Európai Unió külügyi szolgálata is azon igyekszik, hogy saját korai előrejelző rendszere (early warning system) legyen.

Számolatlanul

Fotó: Németh Dániel

 

Mire érdemes figyelni?

Ezek az előrejelzések sokfélék lehetnek. Vannak köztük küszöbértékmodellek, amelyek azt vizsgálják, hogy az emberi jogok sérelmének mely szintje az, amely menekülésre készteti az embereket. A szekvenciális modellek az események sorozatára helyezik a hangsúlyt; a mintázatfelismerő számítógépes elemzések pedig a múltbeli konfliktusok alapján próbálják meg előre jelezni, mikor és hol törhet ki a következő (polgár)háború. Susanne Schmeidl, a téma egyik legjelesebb kutatója a Svájci Bé­ke Alapítványnak (Swisspeace) készített elemzése szerint mindegyik metódusnak vannak kisebb-nagyobb hibái, de az elmúlt évek közel-keleti konfliktusainak előrejelzésében kifejezetten hatékonynak bizonyultak az úgynevezett klaszterelemzések, amelyek távolság- vagy hasonlóságmértékek alapján klasszifikáltak ­bizonyos szituációkat. Több szervezet azt is vizsgálja, mennyire hatékonyan lehet mobil­hálózati adatok, valamint Facebook- és Twitter-üzenetek alapján modelleket építeni arról, hogy milyen irányba indulnak el nagyobb tömegek valamely krízishelyzetet, földrengést vagy hurrikánt követően.

A korai előrejelzési rendszereket először a természeti katasztrófák, majd a tőzsdekrachok előrejelzésére használták, azon elképzelésből kiindulva, hogy e bajokat ugyan nem lehet megelőzni, de felkészüléssel minimalizálni lehet a kártételeket. Menekültekre először Sadruddin Aga Khan herceg, az ENSZ menekültügyi főbiztosa alkalmazta az előrejelzést a 80-as években. Ő mutatott rá, hogy a gyors népességnövekedéssel járó gazdasági problémák, az élelmiszer-ellátás bizonytalansága, a növekvő infláció, a magas munkanélküliség és a környezetszennyezés mind olyan faktorok, amelyek növelik a menekülési hajlandóságot – még ha nem is ezek a közvetlen kiváltó okok. Azt is ő bizonyította elsőként, milyen sokat nyom a latban, hogy mi várja a menekülőket az első határon túl, van-e elég információ a tovább­jutáshoz, van-e úthálózat, menekülttábor, vagy épp mennyire liberális a menekültpolitika.

Ahhoz, hogy még a konfliktus kitörése előtt be lehessen avatkozni, az előbbieknél mélyebbre kell ásni. „Ezt az egészet hosszú távú folyamatként kell felfogni, amely végén hirtelen robbanás követ­kezik” – mondja Salomons, s hozzáteszi, hogy a jeleket sem különösebben nehéz dekódolni. Az ugyanis jól látható, ha egy országból bukott állam lesz, és nem képes többé biztonságot nyújtani a területén lakó embereknek. A legjobb indikátor a kirekesztés. Ha a kisebbségek nem érzik magukat biztonságban, ha a bíróságok függetlensége megkérdőjeleződik, ha a gazdasági növekedés lassulni kezd, vagy elindul a recesszió, az intézményrendszerbe vetett bizalom pedig elvész, akkor nagy eséllyel konfliktusra és sok menekültre számíthatunk.

Az etnikai konfliktusokkal és a népirtásokkal foglalkozó két kutató, Barbara Harff és Ted Robert Gurr a Clinton-kormányzat felkérésére készített elemzéseket arról, hogyan lehet humanitárius válságokat és elsősorban népirtásokat előre jelezni. Gyorsító és lassító tényezőket azonosítottak – az utóbbiak közé sorolták például a nemzetközi felügyelet alatt folyó tárgyalásos rendezési kísérleteket. Ruandában például fékezte a tragédia kibontakozását, hogy 1993-ban aláírták az arushai egyezményt, felgyorsította viszont a 11 belga békefenntartó meggyilkolása, melynek hatására a nemzetközi békítési kísérletek abbamaradtak. A pokol pedig az ellenzéki politikusok legyilkolásakor szabadult el. „Kiváltó események alatt nem kell feltétlenül valami eget rengetőt érteni – magyarázza Salomons. – Lehet, hogy elsőre nincs is nagyobb visszhangja, de aztán beindul a lavinahatás: a kormány megpróbálja elnyomni a tüntetéseket, erre még többen vonulnak az utcára, ezt megtorlás követi, és már­is egy súlyos konfliktus kellős közepén találjuk magunkat. Ezt láttuk Szíriában, és ezt fogjuk tapasztalni hamarosan Törökországban is, hiszen Erdoğan jelenlegi politikája szép lassan az értelmiség, a tanult fiatalok kivándorlásához vezet.”

Az Aga Khan herceg tanulmányát követő kutatásokból az is kiderült, hogy az autoriter országokból akkor indul el több menekült, ha tettlegességig, erőszakig fajul az elnyomás, a félelemérzet ugyanis önmagában még nem késztet tömegeket arra, hogy meneküljenek.
A távoli Eritreából többen jönnek az EU-ba menedékkérőként, mint a közeli Fehéroroszországból. A konfliktusok közül egyértelműen a polgárháborúk vezetnek menekülthullámokhoz, főleg akkor, ha külső szereplő is beavatkozik, de a polgárháborús állapotokkal hasonlóságot mutatnak a drogháborúk és hadurak által terrorizált országok viszonyai is. Ha kettő vagy több ország áll egymással háborúban, az embereknek kevesebb lehetőségük van elhagyni a hazájukat, hiszen a határok nem biztonságosak. Ilyenkor inkább országon belüli menekültekről (internally displaced persons, IDP) beszélünk. Schmeidl pedig felhívja a figyelmet a helyi minták fontosságára is: Afganisztánból például csak akkor kezdtek el nagyobb számban menekülni az emberek, amikor azt látták, hogy a törzsi vezetők is ezt teszik.

 

A tétlenség okai

Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy többé-kevésbé a menekültáradatot is lehetett volna előre látni, a politika mégsem reagált időben. Salomons szerint ennek egyik oka, hogy túlságosan a terrorizmusra koncentrálnak a nyugati kormányok, nem fogják fel, hogy más problémák is vannak a határainkon kívül, és léteznek humanitárius segítségre szoruló csoportok is. „Nem foglalkoztak velük ott, ahol voltak” – mondja Salomons. A UNHCR, az ENSZ menekültügyi szervezete nem kapott elegendő pénzt arra, hogy ellássa a táborokban a menekülteket. „A szíriai családoknak azzal kellett szembesülniük, hogy közeleg a tél, miközben nincs rendes közegészségügyi ellátásuk, a sátrak rossz állapotban vannak, de esély sincs őket lecserélni, és az ételmennyiség sem éri el azt, ami a normális táplálkozáshoz elég lenne. A menekültek így döntéshelyzet előtt álltak: a táborban maradnak és halálra fagynak, vagy eljutnak valahogy Németországba, ahol valamennyi pénzt és idővel munkát kapnak, és a gyerekeik oktatását is biztosítják. Létkérdés volt tehát elindulni Európába.”

Az Amnesty International szakértői szerint a közeljövőben Jemenből, Mianmarból és Irakból kényszerülnek majd nagy számban menekülni emberek. Ha Európa invesztál a menekülttáborokba, olcsóbban megússza: az ENSZ szervei hárommilliárd eurós hiányról beszéltek, miközben csak Németországban tízmil­liárd eurót terveznek költeni idén a menedékkérőkre. De az államok sokszor rosszul becsülik fel a várható költségeket, vagy úgy gondolják, kordában lehet tartani a konfliktust anélkül, hogy ők maguk is belekeverednének; esetleg nemzetbiztonsági kérdésként kezelik a humanitárius problémát, és segélyek helyett határőrizetre költenek. A tehetetlenség gyakori oka az is, hogy túlságosan sokan vesznek részt a döntéshozatalban, mint a 28 tagállamból álló EU vagy épp az ENSZ esetében.

Jonathan Whittall, az Orvosok Határok Nélkül stratégája egy tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy az államok csak akkor hajlandók humanitárius segítséget nyújtani, ha az nekik is érdekük, ezen pedig nem fog változtatni semmilyen előrejelzés. Roméo Dallaire kanadai tábornok például több jelentést és faxot is küldött feletteseinek arról, hogy népirtás fenyeget Ruandában, az ENSZ mégsem cselekedett. Whittall azt írja, a nemzetközi közösség általában csak annyit tesz, amennyi megnyugtatja a lelkiismeretét, többet akkor sem, ha így a probléma megoldásához egyáltalán nem járul hozzá. Az sincs kizárva, hogy ezeket az előrejelzéseket egy ország arra használja, hogy biztonság- vagy geopolitikai érdekekből elkövetett nemzetközi beavatkozásait igazolja velük.

Harff és Gurr ugyanakkor figyelmeztetnek arra is: a kormányok helyzetét az adatok megbízhatatlansága is nehezíti. Nem lehet pél­dául minden lehetséges kiváltó okot megismerni, és még a sikeresen működő Élelmezési és Mezőgazdasági Világszervezet, a FAO is komoly problémákba ütközik, amikor megpróbálja meghatározni, mely országnak mennyi élelmiszerre lenne szüksége. Az élelmiszer-­ellátásról szóló információk akadozhatnak, és sok esetben az országok saját adataira kell hagyatkozniuk, amelyek néha még az EU-n belül sem felelnek meg a valóságnak. Akkor mire számítsunk egy konfliktus sújtotta országtól? Kormányszinten jogos lehet az abbéli félelem is, hogy a választók számonkérnék, miért költenek pénzt bizonytalan határon túli események megelőzésére. Ráadásul a korai beavatkozás sikerét nehéz bizonyítani: a kormány ugyan állíthatja, hogy elejét vette egy hatalmas katasztrófának, de az a választóban könnyen úgy csapódhat le, hogy olyanra költötték el a pénzét, ami meg sem történt.

Mennyire megbízhatók a jóscelebek?

Vajon mi az igaz abból, amit az ún. „biztonságpolitikai szakértők”, politikusok vagy publicisták hangosabbja nyomat, hogy Európa hamarosan eliszlamizálódik, Angela Merkel pedig az újraválasztását lehetetleníti el azzal, hogy megnyitja a határt a menekültek előtt?

Épp az efféle jóslatok sarkallták Philip Tetlockot, a University of Pennsylvania pszichológusprofesszorát, hogy megvizsgálja, mennyire végeznek jó munkát a médiában sztárolt előrejelzők. Nagyjából húsz évig tartó kutatásából azt a következtetést vonta le, hogy az átlagos szakértő nagyjából annyiszor képes telibe találni, mint egy dartsozó csimpánz. Legfrissebb, idén megjelent könyvében, melynek címe Superforecasters, azaz a szuperjósok, valamelyest árnyalta a képet. Kísérletét úgynevezett előrejelzési versenyekre alapozta, melyeket az amerikai kormány hírszerző ügy­nöksége, az IARPA támogatott: húszezer önként vállalkozó amatőr vátesz jóslatait ütköztette szakértőkével. Olyan kérdésekre kellett válaszolniuk, mint hogy felmegy-e az arany ára 185 dollár fölé 2011. szeptember 30-án, vagy száműzetésbe kényszerül-e Tunézia elnöke a következő egy hónapban. Ötszáz kérdést tett fel négy év alatt.

Az eredmények azt mutatták, hogy léteznek úgynevezett „szuper előrejelzők”, azaz olyan átlagemberek, akik 30 százalékkal biztosabb előrejelzéseket adnak, mint a titkos információkhoz is hozzáférő elemzők. A legbiztosabb jósok között sok az átlagon felüli intelligen­ciájú ember: matematikusok, szoftverfejlesztők, de van köztük pilatesoktató és hokiedző is. Minél önkritikusabbak, nyitottabbak, kíváncsibbak és kitartóbbak, annál jobban teljesítenek. Tetlock ugyanis azt észlelte, hogy a legtöbb szakértő túl gyorsan hozza meg és aztán túl lassan vizsgálja felül a döntését. Erről beszél Daniel Kahneman közgazdasági Nobel-emlékdíjas pszichológus is, amikor felvázolja, hogy kétfajta gondolkodás létezik: a gyors, amely automatikusan, rutinból következtet, és a lassú, ami ismeretlen terepre tévedve aktiválódik az emberben. A rutindöntéseket gyakran megzavarják a kognitív illúziók, azaz hitbéli tévkövetkeztetéseink. Ráadásul sok véleményformáló úgy gondolja, mondhat bármit, nem üti meg a bokáját. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a jóslatokat sokszor úgy fogalmazzák meg, hogy ne is lehessen verifikálni őket. Hiába beszél például arról egy elemző, hogy a menekültek nem fognak integrálódni, ha nem definiálja, mit is ért pontosan ez alatt. A jóslatok igazságtartalmának utólagos vizsgálatát az is nehezíti, hogy léteznek önbeteljesítő és öncáfoló jóslatok is.

Ugyanakkor a jóslás sokkal kifinomultabb tevékenység annál, hogy azt egy gépre vagy egy szakértő megérzéseire bízzuk: ahhoz például, hogy valaki 2011-ben megjósolja, át fogja-e venni Vlagyimir Putyin az elnökséget Dmitrij Medvegyevtől, fel kellett építeni valamiféle – az orosz politikai rendszert, az érintett emberek személyiségét, a veszélyek és lehetőségek ismeretét is számításba vevő – oksági modellt. Erre ma még a gépek nem képesek, így a kvalitatív elemzés nélkülözhetetlen a folyamatban.