A szabadság napja – 40 éves a portugál szegfűs forradalom

  • - urfi -
  • 2014. április 25.

Külpol

Ilyen megható katonai puccsot nem látott a világ, se előtte, se utána: 1974. április 25-én egy ocsmány rendszernek vetett véget a hadsereg és az istenadta nép ragyogó arcú gyülekezete. De mihez kezdett Portugália négy évtized demokráciával?

António de Oliveira Salazar 1933-ban a leghosszabb életű fasiszta diktatúrát alapítja meg. A salazarizmus névadóját is túléli: Salazar 1968-ban kórházba kerül, 1970-ben meghal, de harcostársa, Marcelo Caetano továbbviszi örökségét. A történeti szakirodalomban puha fasizmusként emlegetik Salazar „Új Államát” – erről a puhaságról tudnának mesélni a gyarmatok lakói és a politikai foglyok, de a salazarizmus nemcsak a brutális kínzások és a szadista kivégzések áldozatainak életét nyomorítja meg, hanem generációk életét három kontinensen.

Dokumentumfilm a titkosrendőrség börtöneiről

Az idős néni elmeséli: nem hagyhatta el a celláját, amíg nem vall. Elmeséli, hogyan kezdett el maga alá üríteni. Aztán hányni. Aztán menstruálni. És ülni benne napokig. Mindezt a ruháival feltörölni. Aztán jönnek az őrök: röhögnek, megverik, röhögnek.

Kritikánk itt.

 

Hiszen ne feledjük, hogy Portugália az utolsó klasszikus értelemben vett gyarmatbirodalom, amely uralmát fegyverrel próbálja fenntartani afrikai és ázsiai területein. Végül nem kis részben ez okozza a salazarizmus vesztét: a portugálok évtizedeken át tűrnek, de a gyarmati háborúk értelmetlenségét, a saját fiaik halálát már ők sem nézik tétlenül. Ami pedig negyven évvel ezelőtt még fontosabb: a hadseregnek is elege lett.

Egy nap élet

Nem idézhetjük fel részletesen azokat a folyamatokat, amelyek 1974. április 25-ig vezettek, a következmények bonyolult hálózatát sem tárhatjuk fel, benne a demokrácia kialakulásának finoman szólva is zűrös éveivel. De ennek az egyetlen napnak az emléke előtt nyugodt szívvel fejet hajthatunk. Ritka az olyan forradalom vagy felkelés a világtörténelemben, amelyet ne árnyékolna be gaztettek és tévedések egész sora. Április 25. viszont negyven éve derűs erőt sugároz.

Már az első lépés is költői: április 25-én, 0 óra 20 perckor a rádióban megszólal a Grândola, Vila Morena, Zeca Afonso szépséges nótája, amelyet a cenzúra betiltott, mivel az egyenlőség és a testvériség sűrű emlegetését kommunista provokációnak tartotta. Ez volt a jel, amelyre a testvéri tankok megindultak a főváros felé, szétdübörögni rímeit.

A Fegyveres Erők Mozgalma, élükön az „áprilisi kapitányokkal”, tehát a hadsereg középvezetői rétegével, néhány óra alatt elfoglalta a tévét, a rádiót, a repteret és más stratégiai pontokat, no meg Lisszabon utcáit, ahová, mintha egy amerikai film túlbuzgó statisztái lennének, úgy özönlöttek kipirult arcú, lelkes portugálok, akik a zsarnokság végét ünnepelték.

false

Erőszakra gyakorlatilag nem volt szükség, a forradalmi hév szegfűk lóbálásában is kielégülésre talált, csak a végsőkig aljas titkosrendőrség nyitott tüzet este 8-kor, amikor már minden eldőlt, négy ember halálát okozva. Habár volt egy pillanat, egy pillanat, ami akár órákig is eltarthatott, amikor a Largo do Carmón, ezen a csodálatos kis téren felsorakoztak a tankok, és csöveiket a miniszterelnöknek is menedéket nyújtó palota felé fordították. A helyzetben benne volt, hogy szétlövik azt a palotát, szétlövik ezt az egész gyilkos, hazug rendszert, amelyik elcseszte az életüket.

Largo do Carmo

Largo do Carmo

 

De végül győzött a józanság, a méltányosság, tárgyalások következtek, és Caetano már másnap repült Madeirára, egy hónap múlva Brazíliába. Egy tábornok lett a köztársasági elnök, majd pontosan egy év múlva kiírták a szabad választásokat. Addigra már eltörölték a cenzúrát, feloszlatták a politikai rendőrséget, kiengedték a politikai foglyokat, elengedték a gyarmatokat és így tovább.

Erről a továbbról, az elpusztíthatatlan salazarizmusról és a kortárs portugál társadalomról beszélgettünk José Gil filozófussal, az egyik legismertebb portugál gondolkodóval. Az interjú a portugál köztársaság centenáriumának alkalmából készült, de erre az újabb szép évfordulóra is jó szívvel ajánljuk.

Magyar Narancs: Láttam egy méretes graffitit: 100 év köztársaság = 60 év diktatúra + 40 év szar. Jellemző ez a hozzáállás?

José Gil: A graffiti egyszerűsít, és nem is pontos. De a lelkiállapot, amit kifejez, nagyon jellemző a portugálokra. Tudniillik, hogy nekik nincs megoldás, nekik nincs kijárat.

MN: Nagy portugálok – e címmel indult hosszú tévévetélkedő 2006-ban, s a végén a közönség kiválasztotta a nemzet történelmének legnagyobb alakját. 160 ezer szavazat érkezett: Vasco da Gama 1, Camões 4 százalékot kapott. Salazar, aki négy évtizedig volt az ország fasiszta diktátora, 41 százalékkal nyert. Hogyhogy?

JG: Egyre nő a Salazarról szóló publikációk száma. Életrajzok, visszaemlékezések, Salazar és az egyház, Salazar és akárki barátsága, Salazar és a nők, a szerelmi viszonyai és így tovább. Ami hihetetlen, hogy ezek mind albumok és lektűrök – nem kritikai munkák, még csak nem is történészek ismeretterjesztő könyvei. Egyszerű anyagi megfontolásból születnek: Salazar iránt ugyanis óriási az érdeklődés, még a baloldali értelmiség köreiben is! A nagy államférfi, akit a jobboldal és a nép egy része ma is magasztal, aki távol tartotta az országot a II. világháborútól, aki megőrizte a dicsőséges gyarmatbirodalmat...

Névjegy – José Gil

1939-ben született Mozambikban. Salazar Portugáliájában két évig bírta, majd Párizsba emigrált. Először matematikát tanult, végül A test mint a hatalom terepe című opusával doktorált. Gilles Deleuze tanársegédje volt, majd a Derrida és Châtelet által alapított Collége International de Philosophie igazgatója. A szegfűs forradalom után Párizs és Lisszabon között ingázott, majd az Universidade Nova de Lisboa professzoraként vonult nyugdíjba. Önálló kötetet jegyez Salazar retorikájáról, Pessoa költészetéről és A kis hercegről. Szépíróként is bemutatkozott, de fő kutatási területe a táncesztétika és a testfilozófia. Első portugálul írt könyve, a Portugal, Hoje – O Medo de Existir főleg Ferenczi Sándor és Foucault elméletei nyomán elemzi a portugálok mentalitását, a közelmúlt és a jelen történelmi kontextusában. 2004 óta 11 kiadást élt meg, több mint ötvenezer eladott példánnyal, széles társadalmi polémiát kiváltva. A Le Nouvel Observateur Gilt a világ „25 legnagyobb gondolkodója” közé választotta.

 

MN: Ezek a buta közhelyek jellemzik a hivatalos narratívát is?

JG: Ez nem a hivatalos, ez a leghangosabb szólam. Van, amiről keveset és halkan beszélnek. A megalázottságról és a kisszerűségről, ami a portugálok sajátja lett. Olyan lények voltunk – én is, hiszen éltem abban a rendszerben –, akik csak akkor érnek valamit, ha megfelelnek az állam keresztény, kispolgári erkölcsének. Mint egy fertőző betegség, a rendszer megbénított minket. Hiányzott a spontaneitás, a kreativitás, a középosztály vágya annyi volt: elmenni innen. Ez nyilván az önök országában sem ismeretlen.

MN: És volt arról képük, hova mennek? Hogy milyen a világ odakint?

JG: Deformált, hamis képünk volt – a cenzúra jól működött. A külföldi kultúra többé-kevésbé elérhető volt, de csak egy vékony értelmiségi rétegnek. Ne felejtse el, hogy 1956-ban a portugál népesség több mint fele analfabéta. Képzetlenek és tájékozatlanok voltunk, konstans félelemben mindattól, amit nem ismerünk.

MN: A diktatúra 1928-tól 1974-ig tartott. Mi magyarázza e szép kort? Hiszen nem volt társadalmi bázisa, nem voltak tömegmozgalmai, nem volt karakteres ideológiája.

JG: Salazar egy konfliktusmentes társadalmat hozott létre, ami nagyon is megfelelt az igényeknek. Mi nem szeretjük a konfliktusokat. Ha problémával szembesülünk, inkább elsunnyogjuk, kikerüljük. Itt senki nem emeli meg a hangját, nem kezd el kiabálni. Szélsőségesen autoriter, aprólékosan elnyomó rendszer volt, ahol mindent ő irányított. Ha a légierőnél ki kellett nevezni egy pilótát, ő látni akarta. Ráírta minden papírra, hogy „rendben”. Nem egy hatalmi elit irányította az országot, csak ő egyedül. Nem csak a PIDE, a politikai rendőrség ellenőrizte az alattvalókat, de ő maga is, személyesen. Az irányítása alatt konfrontáció és egyéni felelősség nélkül lehetett leélni egy életet. Tudom, hogy ez keményen hangzik, de az, amivé a portugálok váltak Salazar uralma alatt, mindig is bennük volt.

José Gil lisszaboni otthonában

José Gil lisszaboni otthonában

Fotó: Kristóf Borbála

MN: Egyik sokat vitatott állítása, hogy a portugál társadalmat a félelem kormányozza. Ezek szerint ez régi dolog.

JG: Nem tudom, honnan ez a félelem. Egy neves történész barátomat kérdeztem egyszer, aki csak a fejét csóválta, és annyit mondott: nagyon-nagyon messziről. A feudalizmus erre a hierarchikus, fizikai félelemre épült, de hogy mikor és hogyan kezdődött, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy Salazar felismerte az ebben rejlő lehetőséget. Megértette a falvak népét, a férfiakat, akik évszázadok óta a pap és az orvos által uralt kisközösségekben éltek, és a családokat, amelyek a férfiaktól féltek. Megértette, hogy a félelem a kormányzás leggazdaságosabb eszköze. Ha én most azt szeretném, hogy ön megcsináljon nekem valamit, akkor vagy meggyőzöm, vagy megfizetem. De ha félne tőlem, elég lenne kedvesen kérnem. Salazarnak nem kellett száz rendőrt küldenie egy térre. Egy is elég volt.

MN: Ezért választotta Salazar a „láthatatlanság retorikáját”? Hogy csak rádión szólt a néphez, soha nem személyesen?

JG: Pontosan. Nem volt ott sehol, ezáltal mindenhol ott volt.

MN: Mint afféle Nagy Testvér?

JG: Olyan Nagy Testvér, akit nem látunk, és látszólag nem akar tőlünk semmit, nem akarja irányítani az életünket. Mussolini, Hitler és Sztálin fotóival tele volt minden utca, százezrek éltették őket, és mindenkinek be kellett lépnie pártba, mozgalomba, ifjúsági szervezetbe. Részt kellett vennie. Salazarról nem készültek óriásplakátok, nem lehetett látni. És nem akart tőlünk semmit. Pontosabban éppen ezt akarta: hogy ne csináljunk semmit. Minden szürke volt, jellegtelen és szomorú. Mindenki álmodozott, a megvalósulás reménye nélkül.

MN: És az miért nem jutott Salazar eszébe, hogy egy kis rasszizmussal dobja fel a hangulatot? Azzal kiválóan lehet fanatizálni a tömegeket.

JG: Épp ez az: ő nem akart fanatizálni senkit. A rasszizmus mint gyakorlat a gyarmatokon mindennapos volt, de mint ideológia nem működött volna. Volt a salazari elitnek egy része, amelyik harcolni akart, tisztogatni, lelkesedni, fanatizálni. Salazar elküldte őket az orosz frontra, a nácik oldalán harcolni és meghalni. Nem kért belőlük. A nyílt erőszaknál kifinomultabb eszközei voltak. Kevésbé brutális és sokkal alattomosabb módszerek. A félelem beleette magát a lelkekbe. És most, hogy már szabadok vagyunk, még mindig úgy élünk, mint az elnyomás alatt. A túlélés mentalitása működik.

MN: Nem túlzás ez a sok általánosítás? És az nem lehet, hogy e jelenségek máshol is léteznek, nem csak Portugáliában?

JG: Nézze, sokat gondolkoztam, mielőtt kiadtam ezt a könyvet. Egyrészt vannak szakmailag vitatható részei, másrészt ezzel felvállaltam a közszereplést, és hogy nem lesz mindenki boldog attól, amit állítok. De úgy gondoltam, hogy ezt el kell mondani, ennyire radikálisan, ennyire általánosan, és a legszélesebb közönségnek. Mert nem beszélünk önmagunkról, és ez borzalmas. Találtam egy vezérfonalat, a be nem íródást (não-inscrição). Ezt akartam végiggondolni. Hogy az életünk eseményei nem íródnak be az életünkbe, és az életünk nem íródik bele a történelembe. A politikai közbeszéd, a művészetek, de még a személyes érzelmek sem változtatnak semmin. Portugáliában soha nem történik semmi. És ha semmi sem történik, akkor senki sem felelős semmiért.

Figyelmébe ajánljuk