Világfalu
Tavaly év végén a kosovói albán lakosság elleni terror a paroxizmusig fokozódott; 1999 januárjában, a racaki mészárlás után a nemzetközi közösség is kénytelen volt újfent tudomásul venni, hogy a szerb állami politika célja a tartomány megtisztítása a kétmilliós albán lakosságtól. Ekkor kezdődött el a versenyfutás a jugoszláv vezetéssel: vajon a diplomáciai nyomás elegendő lesz-e az etnikai tisztogatások megfékezésére? A rambouillet-i tárgyalásokra már úgy érkezett a főnököt nélkülöző szerb tárgyalódelegáció, hogy vagy kiegyeznek az U‚K-vezér Hashim Thaqi vezette albánokkal, vagy kapnak a fejükre. Mivel a kiegyezést otthon sehogyan sem tudták volna eladni, és nem is igen hittek Albright amerikai külügyminiszter fenyegetésének, a szerb küldöttek hazatértek.
A NATO még megvárta az új tagok felvételét, majd Javier Solana március 23-án kiadta az ukázt, és másnap este nyolckor megkezdődött a tűzijáték. Milosevic biztosra vette, hogy a nemzetközi közvélemény nyomására csupán pár napig tart majd a cécó, de elszámolta magát: a NATO-nak nekiugrottak ugyan a világ antiimperialistái és antiamerikanistái, de a clintoni-blairi emberjogi rizsa ennél ha okosabbnak nem is, de erősebbnek bizonyult. Az etnikai tisztogatás hatására felfejlődött a Kosovói Felszabadítási Hadsereg is, bár a szerb hadsereg júniusban Kumanovóban aláírt kapitulációjához nincs sok közük.
Végleges ideiglenesség
Június óta Kosovo nemzetközi protektorátus alatt áll, ám azt a NATO-csapatok sem tudták megakadályozni, hogy a tartomány mégiscsak etnikailag tiszta legyen: mintegy kétszázezer szerb, továbbá romák, törökök és egyéb nációk tagjai menekültek el. Ahogyan Djindjic, a szerb ellenzék egyik vezére mondotta: ahová 1991 óta Milosevic tankokkal ment be, onnan a szerbek traktorokon jöttek el. Szerbiában a győzelemként prezentált vereség után mindenki Milosevic gyors bukására számított, ám a final countdown késik, az ellenzéki tüntetések kudarcot vallottak. Az elnök támogatottsága csökkent, ám ez a túloldalon nem mutatkozik meg újabb ellenzéki szavazók képében. A szerb értelmiség - már aki otthon maradt - jelentős része a NATO-bombázások hatására végső soron egy követ fúj Milosevictyel: a szerbek perverz világ-összeesküvés áldozatai, nekik semmi közük Kosovóhoz, és ha nem lett volna a CNN, mely az oklahomai farmereket is bombázáspártiakká tette (mint azt egy jelenleg a budapesti CEU-n tanító szerb ellenzéki értelmiségi írta), a szexuálisan frusztrált Clinton nem lőhette volna szét a szerbiai kórházakat és iskolákat.
Kosovo esetében ugyanaz történt, mint 1995-ben Boszniában (persze a nemzetközi közösség két katonai akciójának méretei különböznek, és 1995-ben Belgrádot és Szerbiát magát éppenséggel nem szórták meg). Amikor az etnikai tisztogatásról érkező hírek és képek elérték a világ közvéleményének és vezető politikusainak ingerküszöbét, a NATO bombázta a szerbeket. Az ezt követő békekötések a gyakorlatban etnikailag tiszta, bár egyelőre el nem ismert államocskákat hoztak létre. Bosznia példája (ahol az idén sem történt semmi a szerb, horvát és bosnyák országrészek reintegrációjának frontján) azt mutatja, hogy ezek az államocskák azért lettek, hogy maradjanak - hiába képzelték el őket a békekötések szerzői ideiglenes megoldásként. Bosznia bosnyák részén a nemzetközi közösség protektorátusa és a megfelelő ellenőrzés nélkül osztogatott segélyek példa nélküli korrupcióhoz vezettek; lám, a háború áldozatai is képesek helyre kis egypárti, autokrata rezsimet rittyenteni. A szlovénokon kívül a volt Jugoszlávia lakói számára a demokrácia még mindig csak ígéret; bár a horvátok számára most, hogy Franjo Tudjman már nincs velük, talán nem is olyan távoli.
A bombázás pártolóinak és ellenzőinek nagy vitája egyébként abban a minutumban maradt abba, amikor az utolsó NATO-gép elhagyta Jugoszlávia légterét. Ekkor a Jugoszlávia-szakértők száma is hirtelen visszaesett, külföldön, itthon és másutt egyaránt.
Kis játékos nagy puskával
Érdekes viszont, hogy csecsen szakértőből tizedannyi sincs most, a csecsen háború tombolásakor, mint jugoszlávból volt a nyáron. Igaz, ami igaz, az oroszok úgyszólván routinier-k az ilyen ügyekben, s ezért a világ is jobban hozzá van szokva ahhoz, hogy időnként bevonulnak valahova, ahová nem hívták őket, míg a NATO-nak mégiscsak az idei volt az első komoly akciója megalapítása óta. Moszkva támadására Groznij ellen az orosz államrezon iránt empátiával viseltetők számos magyarázatot kínálnak, bizonyos földgázvezetékektől kezdve a terület stratégiai fontosságán meg a csecsen politikusok intranzigenciáján át a nyári moszkvai terrortámadásokig, ám végső soron mégiscsak arról van szó, hogy az orosz hadsereg polgári lakosokra lő nehézfegyverzettel, és csecsen falvakat éget fel nagy hatékonysággal. A nagyhatalmak azért a Groznijnak adott ultimátumra csak-csak felhorkantak, és súlyos pénzbüntetéssel fenyegették meg Moszkvát. Aki Kosovo után úgy vélte, hogy a világ új korszakba lépett, amelyben az államok szuverenitását überolni fogja a nemzetközi összefogással és a NATO erejével megtámogatott általános emberi jogi szempont, most megbizonyosodhatott eme új doktrína korlátairól. Egy csecsen civil halott pont annyit ér az Úr színe előtt, mint egy albán civil halott, Moszkvát mégsem bombázza senki. (Már csak az hiányozna.) Az oroszok csecsen kalandjának végére már az új orosz kormánynak kellene valahogy pontot tennie; és nem kétséges, hamarosan véget ér a Jelcin-korszak is. Az idős államférfi legutóbbi kínai látogatása során jó karban lévő vízihullára emlékeztetett, igaz, állapotát meghazudtoló fürgeséggel tüntette ki Csiang Cö-min lánya helyett a tolmácsot. Ha két hete temették volna el Jelcint, az sem lett volna túl korán. És Oroszország belátható időn belül nélküle sem lesz nagy játékos a világpolitikában, hiába smúzol most Kínával. Jugoszlávia bombázását éppúgy le kellett nyelniük, mint a három visegrádi állam NATO-tagságát.
Európa boldogabb felén
az új évvel egyszerre indult útjára az uniós közös valuta. Az EU-polgárok többsége annyit érzékelt a változásból, hogy immár bankszámlája egyenleg rovatában és a pénztári blokk végösszege mellett egy új, értelmezhetetlen adatot is tanulmányozhatott: ugyanazt euróban. Látványosabb volt ennél az Európai Bizottság, az uniós kormány testületi lemondása néhány tagjának - elsősorban a francia Edith Cressonnak - zűrös pénzkezelési gyakorlata miatt. Az új főnök, az olasz Prodi átláthatóságot, hatékonyságot ígért, de az EU strukturális rendbetétele még nem tart sehol, a közös védelmi politikából ki tudja, mikor lesz valami, hiszen ehhez további engedményekre lenne szükség kinek-kinek a szuverenitásából, amit nem lesz könnyű keresztülverni mind a tizenöt tagországon, akkor sem, ha a cél az, hogy ne kelljen minden effajta változtatást kötelező népszavazásokkal körülbástyázni. Márpedig a mélyítés - vagyis a belső szerkezet reformja - kontra bővítés sorrendiségi kérdésben az előbbi most az első helyre került, miközben a fő bővítéspártiak, a németek először pedzették meg, hogy a jövőben nem hajlandók gondolkodás nélkül állni az EU-cechet, mint eddig. Hol van már az az idő, amikor még legalább a naivak elhitték, hogy 2002-re mi is tagok leszünk! Majd, majd - ígérték legutóbb Helsinkiben.
Schröder német kancelláron azonban a keménykedés sem segít. Márciusban sikerült ugyan kipiszkálni a kormányból legbalosabb tagját, Oskar Lafontaine-t, de a szocdemek - áramvonalasított öndefiníciójuk szerint az "új közép" - népszerűsége mélyponton, sorra bukják el a tartományi választásokat. Az egységesen balra tolódott Európa többi kormánya egyelőre tartja magát, például a Tony Blairé, aki - ír kollégájával, Bertie Ahernnel karöltve - decemberre végül csak kierőszakolta, hogy megalakuljon a belfasti autonóm törvényhozás és kormány, amelyben együtt intézik majd Észak-Írország dolgait republikánusok, nacionalisták, unionisták és lojalisták (és ehhez még az IRA-nak sem kellett leadnia a fegyvereit). Emellett Dublin is - az úgynevezett Észak-Dél Tanácson keresztül - intézményes beleszólást nyert Észak-Írország kormányzásába, ami arra bizonyíték, hogy a szuverenitás osztható, és hogy jut is belőle, meg marad is, ha a felek szép szóval meg tudnak egyezni.
Franciaországban a jobboldal kényszerült inkább sorai rendezésére, miközben a kormány a korzikai káosszal viaskodott, a Nemzeti Front meg elszenvedett egy kisebb pártszakadást. Jobb évet zárt az osztrák szélsőjobb, Jörg Haider Szabadságpártja kormányzás közeli tényezővé küzdötte fel magát (lásd cikkünket a 36-37. oldalon).
Csend van odaát
Az Egyesült Államokban lezárult az idétlen Lewinsky-ügy, így Clinton végre érdemi kérdésekben is léphetett (Kosovo). Szép tervét viszont, a millenniumi szabadkereskedelmi tárgyalások megkezdését Seattle-ben, hazai pályán sem tudta valóra váltani, hiszen már az elnökválasztásra és reménybeli utódára, Al Gore-ra kellett gondolnia, aki számít a szakszervezetekre, az utóbbiak viszont arra számítanak, hogy a szabadkereskedelemből nekik csak a habja jut. Így a Kereskedelmi Világszervezetnek a kétezres évekre maradt az összes tanácskoznivalója. Latin-Amerika rossz előjelekkel, a brazíliai pénzügyi válsággal startolt, és aki azokban a hetekben nem Kína és/majd Oroszország közeli összeomlását jósolta, ezt követően pedig az apokalipszist magát, azt hülyének nézték: viszont jó oddszokkal fogadhatott. Ha így járt el, helyesen döntött, mert a válság erői a jelek szerint kifulladtak.
Kolumbiában elkezdődtek a tárgyalások a kormány és a baloldali, továbbá kábítószer-érdekelt gerillák között, de béke ettől még nem lett; új államfője van Argentínának, Chilének, Uruguaynak, valamint Venezuelának, ahol a nép mérsékelt érdeklődéssel bár, de megszavazta az új alkotmányt, amely az olajtermelés államosítását, igazságot és jólétet ígér, továbbá egy jól bebetonozható elnöki diktatúrát. Castro jól van, köszöni, kapott ajándékba egy ibér-amerikai csúcstalálkozót, Havannában felvonult néhány ellenzéki, nem sokkal később viszont már százezrek tüntettek egy kisfiú miatt, akit erőszakkal tart Amerikában az ellenforradalmár rokonság.
Elfutottak még
A beavatkozást az ún. harmadik világ sem úszta meg: itt Kelet-Timorban vetettek véget egy jóízű népirtásnak az ENSZ-erők. Az eredetileg Indonéziához tartozó Kelet-Timor lakossága a függetlenségre szavazott, emiatt a másként gondolkodó kisebbség milicistái az indonéz hadsereg csendes támogatásával újra megtizedelték - ekkor jelentek meg a békefenntartók. Magában Indonéziában hiába reformálta magát az eddigi kormánypárt, a lakosság inkább az ellenzéki pártokat választotta. Afrikában jelentősebb népirtás, kirívó éhínség nélkül peregtek a hónapok, bár Kongóban, Angolában, Szudánban, az etióp-eritreai határon, Sierra Leonéban továbbra sem rendeződött a helyzet. Dél-Afrikában véget ért a Mandela-korszak, Thabo Mbeki az új államfő, ahogy ezt mindenki előre tudta, Algériában a régi motoros, Buteflika elnökké választásától remélik éppen a belső békét, aztán valakik úgyis meggyilkolnak valakit - legutóbb például egy mérsékelt iszlamista vezetőt.
A Közel-Keleten a májusi választások óta Barak folytatja a vezérkari főnökből békepártivá lett munkapárti miniszterelnökök sorát az unalomba fulladt Netanjahu-közjáték után. Most már az ő dolga rábeszélni Arafatot a palesztin függetlenség kikiáltásának újabb és újabb elhalasztására, legújabban viszont Szíriával kezdett tárgyalni. Iránban megmozdult a Khomeini-forradalmárok utáni generáció, felbuzdulva Khatami elnök óvatos liberalizációs hajlandóságán, az egyetemisták követeléslistákat fogalmaztak, a rendszer komor, szakállas és szintén fiatal gárdistái pedig jól megverték őket. A vakmerők azóta sorra kapják a hét-tíz éves börtönbüntetéseket.
Lezajlott egy újabb kasmíri összezördülés India és Pakisztán között, de az utóbbit még az előtt utasította visszavonulásra a külvilág, hogy felmerült volna egy nagyobb szabású erőpróba lehetősége a két új hivatalos atomhatalom között. Vadzspáji indiai miniszterelnök jól jött ki a történetből: nacionalista pártja újra nyert a koalícióborulás miatt kiírt választásokon. Sarif pakisztáni elnököt viszont katonai puccs sodorta ki a politikai életből, miután le akarta váltani Musarraf vezérkari főnököt, akinek viszont magabiztosabb elképzelései voltak. Szakértői kormánya már egy zordon gazdasági reformcsomaggal is előállt, amelyről máris látni lehet, hogy katonai erő nélkül aligha lehet majd keresztülverni az adózástól talán valamennyi népnél jobban viszolygó pakisztániakon.
- bojtár-kovácsy-szerbhorváth -
