Amerikai jegyzet: San Diego és Dick Morris

szerző
Arató András
publikálva
1996/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A két nagy amerikai párt országos elnökjelölő konvenciója után két nagy kérdés vár válaszra. San Diego, a republikánus gyűlés után nem tudhatjuk még, sikeresen szerepelhet-e Amerikában egy párt, amely egyszerűen letagadja az utolsó két év politikáját, megtagadja jelenkori identitását, és két - sokban ellentétes - nagy előd, Abraham Lincoln és Ronald Reagan zászlaihoz tér vissza. És Chicago után, ahol a demokraták találkoztak, nem biztos még, stabil lehet-e a gyakorlatban a politikai és gazdasági liberalizmusnak az a szintézise, amit a szerencsétlen Dick Morris álmodott meg, és ami Clinton elnök helyét baloldali támogatóinak elvesztése nélkül őrizné meg a politikai középen.

A két nagy amerikai párt országos elnökjelölő konvenciója után két nagy kérdés vár válaszra. San Diego, a republikánus gyűlés után nem tudhatjuk még, sikeresen szerepelhet-e Amerikában egy párt, amely egyszerűen letagadja az utolsó két év politikáját, megtagadja jelenkori identitását, és két - sokban ellentétes - nagy előd, Abraham Lincoln és Ronald Reagan zászlaihoz tér vissza. És Chicago után, ahol a demokraták találkoztak, nem biztos még, stabil lehet-e a gyakorlatban a politikai és gazdasági liberalizmusnak az a szintézise, amit a szerencsétlen Dick Morris álmodott meg, és ami Clinton elnök helyét baloldali támogatóinak elvesztése nélkül őrizné meg a politikai középen.

Mindkét konvenciót mesterien koreografálták; és ha Dick Morris (a prostituálttal kapcsolatot tartó, és neki fontos, a konvención elmondandó beszédeket kiszolgáltató elnöki tanácsadó) hirtelen bukásától eltekintünk, mindkettő elérte rövid távú céljait. A republikánusok versenyképessé váltak, még akkor is, ha ez Dole szerencsétlen kampánystílusa és állandó gikszerei miatt inkább a képviselőjelöltek, mint az elnökjelölt előnyére válhat is csak. Clinton pedig elérte: anélkül, hogy engedményeket tenne pártja baloldalának, ennek az oldalnak a nagyjai (Jesse Jackson, Mario Cuomo és Teddy Kennedy) szenvedélyesen támogatják, miközben (a szociálpolitikai reform miatt) éppen a legdühösebbek rá. Röviden: úgy tűnik, mindkét nagy párt sikeresen húzott középre anélkül, hogy elvesztette volna jobb-, illetve balszárnyát, mivel ezeknek egyszerűen nincs hová menniük, ha pártjuk vezetése nem tetszik nekik.

Ám lehet, hogy a siker mindkét esetben rövid életű lesz.

A republikánusok

egyszerűen nem mondtak igazat. Colin Powell és Abraham Lincoln nevét (néha még Martin Luther Kingét is!) használták fel arra, hogy letagadják azt az úgynevezett "déli stratégiát", ami már több mint húsz éve abban áll, hogy a fehér, különösen férfi szavazóknak állandóan azt sugallják: ők, és csakis ők, szüntetik meg azokat a nagynak vélt kedvezményeket, amiket a feketék kaptak a demokraták jóléti államától, csakis ők fékezik meg a fekete bűnözőket és a kábítószer-használókat. A gyűlés második estéjén pedig egymás után szerepeltettek olyan női politikusokat, akik nem értettek egyet a párt szélsőségesen abortusztiltó platformjával (ám ezt nem tartották említésre méltónak). Végül: a konvención nem esett szó a republikánusok által vezetett kongresszusról. A "Szerződés Amerikával", Gingrichék programja el lett felejtve: maga Gingrich csak öt percet adott magának egy hozzászólásra, és ebből is kettőt a strandröplabda új olimpiai sportágának dicséretére áldozott. A republikánusok ily módon, saját tényleges mivoltukat elleplezve próbáltak menekülni a vallásos jobboldal által fogalmazott platformtól, amiről Dole azt állította, hogy el sem olvasta, mivel képtelen volt még csak minimálisan is befolyásolni.

Könnyű megérteni, miért volt szükség

a nagy színjátékra

A Gingrich vezette kongresszusi társaság, amelynek a költségvetési deficit gyors megszüntetése és a központi államszervek radikális leépítése volt a célja, nagy vereséget szenvedett decemberben és januárban, amikor, mint emlékezetes, úgy próbálták Clintont megzsarolni, hogy bezáratták a kormányhivatalokat. E csoport jelöltje, Bob Dole, az előválasztásokon többször látványosan alulmaradt a jobboldali populista Buchanannel és a radikálisan adócsökkentő Forbesszal szemben. Ezek után a párt apparátusa és fontosabb politikusai, akik szörnyű választási vereségtől tartottak, összeálltak Dole mögött: sikerült is megmenteniük jelölését, noha az idős exszenátor semmiféle koherens álláspontot nem épített ki magának, legfeljebb átvett néhány programfoszlányt ellenfeleitől.

A következmény

Clinton júniusban és júliusban, a két konvenciót megelőzően 20 százalékkal vezetett a közvélemény-kutatásokban. Ezért a nehéz feladat: egyszerre megnyugtatni mindazokat a mérsékelt szavazókat, akiket megijesztett Gingrich, Buchanan és Forbes radikalizmusa, és egyszersmind mindegyiktől át is venni valamit, hogy az ő támogatóik se adják fel továbbra sem. Végül ki kellett találni egy népszerű programot, hogy azért legyen valami pozitívum is, ami körül Dole végre beindíthatja kampányát. A középpontba tehát az az új gazdasági program került, ami az egész lakosságnak 15 százalékos általános adócsökkentést ígér, bármilyen fontosabb kiadás lefaragása nélkül, és a költségvetési hiány teljes megszüntetése mellett. Így kapott végül a Buchanan-féle népi tábor kedvére való platformot: cserében le kellett mondaniuk arról, hogy hősük a konvención szónokolhasson, ráadásul el kellett tűrniük Powell és a mérsékeltek túlsúlyát. Gingrich pedig beszélhetett ugyan, de hallgatnia kellett a saját politikai és gazdasági nézeteiről. Az adócsökkentő tábor nemcsak a gazdasági programot kapta meg, de Jack Kemp alelnök-jelöltet is, aki Ronald Reagan után e program fő politikai megtestesítője. A Dole által mindaddig ellenzett radikális adócsökkentési program ötletét azzal az egyszerű indokkal fogadták el, hogy ez elvégre mindenkinek kell, hogy tetsszen. Ám arról szó sem lehetett, hogy a programot koherenssé tegyék, minthogy ezzel egyben feláldoznák a szociális támogatásra szorulók szavazatait és a költségvetési egyensúly dogmáját.

Clinton tábora

azért ennél jobb helyzetben volt. Téli előválasztási győzelmét követően nem akadt ellenfele, aki a közvéleményt ellene befolyásolhatta volna, ami demokrata elnökök esetében utoljára Roosevelt idejében fordult elő. A demokraták jól tudták azt is, hogy - persze más-más, de mindenképpen mélyebb okokból - az újraválasztás sem sikerült azóta egyetlen elnöküknek sem. A demokraták és különösen Dick Morris tanácsadó sokat, lehet, hogy túl sokat tanultak ezekből a vereségekből, valamint Humphrey, McGovern, Mondale és Dukakis rossz szerepléseiből. Ezért olyan stratégiát választottak, ami egyszerűen nem hagyta meg az ellenfélnek azokat a támadási felületeket, amiket Clinton különböző elődei ellen a republikánusok még kihasználhattak: hogy ne lehessen azt mondani, Clinton csak az ellenkultúra ultraliberális értékeit védi, mint McGovern, hogy nyíltan és pesszimista módon bevallja a rövid távon megoldhatatlan problémákat, mint Carter, hogy a nagy, aktív és adóztató állam híve, mint Mondale, vagy hogy nem eléggé kemény a bűnözőkkel szemben, mint a halálbüntetés-ellenes Dukakis. Minden kérdésben meg akarták találni azt a pontot, ahol a demokraták eléggé közel kerülnek egy

mérsékelt republikánus

állásponthoz, de azért nem annyira, hogy a saját törzsszavazóikat elveszítsék. Tehát: mi is védjük a családi értékeket, de modellünk a modern és nem a konzervatív család. Mi is kisebb államot és alacsonyabb adókat akarunk, de azért nem adjuk fel azt, amire a lakosság nagy többsége számít, és az adókedvezményeket is inkább a középrétegekre korlátozzuk. Mi is egyensúlyba hozzuk a költségvetést, de nem annyira gyorsan, hogy ne legyen pénz az öregek és a szegények orvosi támogatására, a környezet védelmére és a közoktatás modernizálására. Mi is harcolunk a bűnözés ellen, és több rendőrt küldünk az utcákra, de mi legalább megpróbáljuk elvenni a magánkézben lévő sok-sok fegyver egy részét.

Hogy ez a neorepublikánus gondolkodásmód nem mindig válhatott be, azt Morris utolsó nagy húzása mutatta meg a legjobban. A tanácsadó a kormány egy részének és a demokrata politikusok többségének felhördülése ellenére rávette Clintont, hogy fogadja el a republikánusok szociálpolitikai reformját, amit csak néhány ponton sikerült mérsékelniük. Ez volt az egyetlen nagy konfliktus, amit Clintonnak a chicagói gyűlésen oldania kellett: sikerült is, Jackson, Cuomo és Kennedy segítségével. Nem próbálták tagadni, hogy a törvény, amit az elnök aláírt, sokban rossz, de, mondták, csak akkor lehet rajta javítani, ha Clintont újraválasztják, és ha a demokraták visszaszerzik a törvényhozás vezetését. Ezzel az ügyes retorikai húzással azonban csak a nyílt konfliktust kerülték el, és legjobb esetben is csak rövid távon biztosították, hogy a párt törzsszavazói továbbra is kitartsanak. Mert a Morris-féle stratégia - amit Clinton tanácsadója bukása után is folytatni tud - hosszú távon komoly zavarokat okozhat a párt önazonosságában.

Nem vitás, úgy néz ki, hogy Clinton győzni fog Dole ellen. De az távolról sem biztos, hogy pártja részére is meg tudja szerezni a kongresszusi győzelmet. Ehhez nem elég egy olyan program és egy olyan pártarculat, ami csak negatív módon határozza meg magát, úgy, hogy

minden ponton egy kicsit

mérsékeltebb vagy humánusabb, mint az ellenfele. Ebből az is következik, hogy az ellenfél programjának inkoherenciáját is átveszik, csak valamivel enyhébb formában. Ennél is rosszabb a demokratáknak, hogy programjuk elsősorban reaktív, így a kezdeményezés minden ponton a republikánusok kezében marad, amit helyi szinten jól ki lehet használni. Clinton nyerhet, de a kongresszusi republikánusok minimalizálhatják vereségüket, miközben a demokrata párt identitáskrízise folytatódik.

Az egyetlen elem, ami összefoghatná a demokraták mostani álláspontját, az a gondolat, hogy ámbár vége a nagy központi állam korszakának, ennek ellenére sem szabad a társadalmi szolidaritást a teljesen felszabadított, alig szabályozott piac oltárán feláldozni. Ez a civil társadalom gondolata, amit a párt számos vezetője állandóan hangoztat, de sok tartalom nélkül. Amikor civil társadalomról beszélnek, egy olyan szolidáris közösségről álmodoznak, ahol az emberek megbíznak egymásban, és maguktól vállalják a felelősséget felebarátjuk sorsáért. Ám ha egy ilyen közösség jó lenne is, megalapítása nem lehet az állam, a politika vagy a pártok feladata. A sok üres duma a családról meg az ország nagy családjáról sok demokrata politikussal azt hiteti el, hogy már megtalálták a megoldást mindarra, amiről most kellene elkezdeni hosszan és

mélyen gondolkozni

Így azt sem veszik észre, hogy az elnök néhány terve éppen a civil társadalmat erősítené meg: azok, amelyek adókedvezményekkel, tehát az állami beavatkozás viszonylag puha formájával óhajtják serkenteni azokat, akik a magánszférában tudnák a visszahúzódó állami bürokráciát helyettesíteni. És az e felismerésre való képtelenség Dick Morris és társainak egyik legsúlyosabb öröksége a demokrata párt számára. Kitaláltak egy olyan "közösségi" nyelvezetet a pártnak, ami lehetetlenné teszi, hogy megtalálják identitásproblémáik kulcsát; és éppen akkor, amikor a párt stratégiája is, ami nélkül nem nyerhetik meg az elnökválasztást, egyre nehezebbé teszi, hogy megmondják, kik ők, és minek a nevében akarnak kormányozni.

Arató András

(New York)

szerző
Arató András
publikálva
1996/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...