Amikor Nelson Mandela, az ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus), a dél-afrikai fekete ellenállási mozgalom legendás vezetője huszonhét év után kijött a börtönből, szinte az első dolgai közé tartozott, hogy beadja a válókeresetet felesége, Winnie Mandela ellen. Volt is szörnyülködés a megható történetek iránt fogékony világban, amely könnyek között követte végig a házaspár holtukiglani hőskölteményét -pedig Winnie Mandeláról, aki férje börtönévei alatt mindvégig kitartott a későbbi elnök mellett, az ő távollétében az ellenállás vezetőjévé és a nemzet édesanyjává nőtte ki magát, már akkor hajmeresztő legendák keltek szárnyra.
Volt neki például egy focicsapata. Fiatal kölykök, afféle sihederek Sowetóból, többnyire ott is laktak Winnie házában a Johannesburg melletti fekete nyomortelepen, kicserélték panaszaikat, megbeszélték az ellenállás taktikáját, vasár- és ünnepnapokon akár a stratégiáját is, néha talán fociztak is.
És gyilkoltak. Ha még rendőröket öltek volna, ki sem csodálkozna -ők azonban egymást ölték.
A vádak, hogy
a Mandela United SC
nehézfiúi öltek, a parancsot pedig nem más, mint Winnie Mandela adta ki a gyilkosságokra, nem új keletűek: 1990-ben bíróság elé került egy Jerry Richardson nevű ember, a klub valamiféle szakvezetője, akit egy tizennégy éves fiú, Stompei Seibei halálra kínzásával vádoltak. Richardson akkor azt vallotta, hogy Mami, ahogy Mrs. Mandelát nevezni volt szokás, nem is tudott a történtekről. Magára vállalt mindent, Winnie Mandelát csak a gyilkosságot megelőző emberrablásért ítélték el hat évre, amit aztán 3200 dolláros pénzbüntetéssel váltott meg. Richardson életfogytiglant kapott, azóta ül, Mami egyszer se látogatta meg, neki pedig elege lett a viszonzatlan lojalitásból. Arra egy idő után ráun az ember, a legmakacsabbja is.
Richardson most az
Igazságtételi és Megbékélési Bizottság
előtt változtatta meg akkori vallomását. A testület, amelyet Desmond Tutu érsek, az apartheiddel szembeni ellenállás azóta is változatlanul legendás alakja vezet, nem bíróság, ítéletet nem hozhat, szerepe mindössze az, hogy megpróbálja tisztázni, mi minden történt az apartheid ideje alatt, és hogy megpróbálja a felszínre hozva elsimítani a fordulat óta sem csillapodott indulatokat -ám egyrészt javaslatot tehet amnesztiára, másrészt a kezére jutott bizonyítékokat joga van kiszolgáltatni a rendőrségnek. Korántsem mindegy tehát, mit mond előtte az ember.
Richardsonnak azonban vagy mindegy -vagy igaz, amit mond. Tutu érseknek ugyan rá kellett egyszer szólnia, hogy talán mégse nézné hülyének a testületet, lenne szíves nem minduntalan légből kapni mindenféle baromságokat, és nyilatkozatok helyett inkább vallomást, ha szíveskedne tenni -Richardsonnak azonban beszélhetett. Richardson csak mondta és mondta: hogy Winnie Mandela ott állt mellette és tettestársai mellett, mialatt ők a levegőbe dobálták Stompei Seibeit, hétszer dobták fel, és mindannyiszor hagyták a padlóra esni; hogy a nemzet édesanyja, ha kevesellte Richardsonék vehemenciáját, maga is beszállt a kínzásba, ököllel, olykor a magával hozott korbáccsal ütötte a többi gyereket, mialatt repült a, repült a kis besúgó. Mert ez volt a vád
Stompei Seibei
és a többiek ellen 1988 egyébként valóban zaklatott évében, amikor a nyugati közvéleménynek kezdett végérvényesen elege lenni Dél-Afrikából, lassan beindult a gazdasági bojkott, és végül a fehér uralom is kezdett ráébredni arra, hogy az apartheid már nem konzerválható akármeddig. A végjáték során gyakran felgyorsulnak - és így aztán el is durvulnak - az események.
Stompei Seibei feltételezett, soha be nem bizonyosodott besúgása miatt halt meg. Miközben gyilkosa, Jerry Richardson, saját vallomása szerint maga is besúgója volt az apartheid rendőrségének: az ANC két tagja is az ő árulása miatt futott bele a titkosrendőrök golyózáporába, míg ismét más rendőrök Richardson felettesénél, Winnie Mandelánál töltötték az időt. Nem egy közülük sokkal intimebb körülmények között, mint azt az apartheid és az ellene folytatott harc lehetővé tenné -már ha Richardson igazat beszél.
Ami elképzelhető, bár első hallásra kissé soknak tűnik, amit összehordott. Hogy nemcsak Mrs. Mandela volt gyilkos, de a lánya, Dzindzi se volt sokkal különb nála: az egyik áldozat bőrébe például saját kezűleg véste be az ANC szignálját (ezt egyébként nemcsak ő, hanem egy másik tanú, Gift Ntombeni, szintén egykori sporttárs és testőr is megerősítette); hogy Stompei Seibie halálát legalább a feltételezett besúgás igyekezett valamelyest igazolni, de egy Kiki Zwane nevű lányét mindössze az, hogy randizgatni támadt kedve a focicsapat egyik tagjával, és Mami nem nézte jó szemmel az efféle szabadoskodást; a többieknek is hasonlókért, vagyis hogy vagy nem engedelmeskedtek Maminak, vagy besúgó gyanújába keveredtek. Mely utóbbi akkoriban nem volt nehéz: elég volt hozzá nem engedelmeskedni Maminak.
Richardson vallomása nem gyakorolt túlzottan mély benyomást sem a testületre, sem a hallgatóságra. Talán mert túl sok mindent hordott össze, talán mert nem sikerült meggyőzően előadnia a mondandóját: annyi bizonyos, hogy Stompei Seibei anyja, aki ott ült a nézők között, a vallomás után előrement a vádlottak padjához, hogy kezet rázzon Winnie Mandelával, majd átölelje és megcsókolja őt. Ami kétségkívül roppant megható, kivált így karácsony táján -és valamelyest mintha megkérdőjelezné azt a mostani vádat, hogy Mami barátai meg-meglátogatják a bizottság elé tanúskodni sietőket, hogy egy kicsit elbeszélgessenek vele a vehemens vádaskodás és a nyolc napon túl gyógyuló fejsérülések között mutatkozó összefüggésekről.
Thulan Dlamini és Cyril Mbatha
fellépése csendesebben ért véget. Õket dr. Abu-Baker Asvat, egy népszerű sowetói orvos 1989 januárjában történt meggyilkolása miatt 1991-ben halálra ítélték, ám a Dél-afrikai Köztársaságban nem sokkal ezután eltörölték a halálbüntetést, így ítéletüket életfogytiglanra, illetve Dlamini esetében húsz évre csökkentették. A tárgyalásukon ők sem vallottak Winnie Mandelára, bár Dlamini állítólag a kihallgatásai során megemlítette a nevét, de aztán, hogy senki nem reagált erre az információra, ő sem forszírozta tovább a dolgot. Gondolta, minek.
Akkoriban a Mandela házaspár válópere még tartott, nem lehetett szerencsés ilyesmivel előrukkolni -most viszont már mindegy. Dlamini tehát nyugodtan előadhatta, hogy az orvosnak azért kellett meghalnia, mert szakmai minőségében túl sokat sikerült megtudnia Stompei Seibei halálának körülményeiről. Egy pisztolyt (Mbatha szerint személyesen Mamitól, Dlamini úgy emlékszik, mandínerből, valami közvetítőn keresztül) és nyolcezer dollárt kaptak Mamitól a doktor eliminálásához, illetve -ért, azaz utóbbit csak kapták volna -de még mielőtt kaszálhattak volna, eljött értük a rendőrség, amely aztán hallani sem akart a bérgyilkosságról, illetve annak felbujtójáról, sőt, ahogy Dlamini erről kezdett beszélni, a rendőrök mindig összeverték, így aztán jobbnak látta hallgatni. Az áldozat bátyja, Ibrahim Asvat is úgy emlékszik, hogy annak idején látott egy kihallgatási jegyzőkönyvet, amely tartalmazta a Winnie Mandelát vádló passzusokat -de csak úgy megmutatták neki, hogy olvasson már valami vicceset is azokban a szomorú napokban. Dlamini egészen 1995-ig hallgatott, akkor megismételte egyszer az eredeti verziót, de akkor is minden hatás nélkül -most azonban, ez előtt az önmagában ítéletképtelen bizottság előtt, úgy látszik, mégiscsak lesz foganatja a vádjainak.
Bár valószínűleg ezúttal is csak közvetett foganatja. Noha Winnie Mandela elvált a férjétől, és azóta
Winnie Madikizela-Mandela
néven közszerepel, ez a körülmény önmagában azért még kevésnek látszik ahhoz, hogy azt az asszonyt, akit férje bebörtönzésének idején a nemzet, nemcsak a fekete többség, de a valamelyest emberi érzelmű fehér lakosság is az anyjával tévesztett össze, azt most rács mögé küldjék az apartheid idején elkövetett rémtettei miatt. Amelyeket egyébként en bloc tagad, legfeljebb annyit ismer el néha, hogy a beosztottjai, persze mindig az ő távollétében, de elkövethettek túlkapásokat, ezt akkoriban a helyzet amúgy is hozta magával. Amiben igaza van. Az apartheid a rémtettek országa volt, valamilyen szinten mindenki belekeveredett, legalábbis ezt hallani ki Desmond Tutu beszédeinek és a mai Dél-Afrika reakciójának a sorai közül. Legfeljebb annyit érhetett el ez a bizottság, hogy Winnie Madikizela-Mandela, aki indulni szándékozott az ANC alelnöki posztjára kiírt választáson (amit ha megnyerne, biztosra vehető, hogy ő lenne az ország második embere a legközelebbi, 1999-re tervezett parlamenti választások után), meggondolja magát. A halottak meg előbb-utóbb elfelejtődnek szépen, ez a dolguk nekik is meg a túlélőknek is.
- kk -
