Észak-Bosznia, Vukovar: Útban, hazafelé

szerző
Nick Thorpe
publikálva
1996/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A nagyatádi szemétdombon, a rothadó gyümölcsre vetve, két jugoszláv útlevél vörös bőre dacol a riporter retinájával. A menekülttábor csak lassan ürül. Pedig szeptember végén be fogják zárni. A menekültek, ha itt nem felejtik őket, a debreceni intézményben menekülnek tovább. Már akik nem haza mennek, mert a debreceni táborba való átkerülés híre sokakat csábított erre a gondolatra a nagyatádi bosnyákok közül.

A nagyatádi szemétdombon, a rothadó gyümölcsre vetve, két jugoszláv útlevél vörös bőre dacol a riporter retinájával. A menekülttábor csak lassan ürül. Pedig szeptember végén be fogják zárni. A menekültek, ha itt nem felejtik őket, a debreceni intézményben menekülnek tovább. Már akik nem haza mennek, mert a debreceni táborba való átkerülés híre sokakat csábított erre a gondolatra a nagyatádi bosnyákok közül.

Idén január óta egy osztrák, Martin Fischer, a Survive the Winter (Túlélni a telet) nevű NGO (nem kormányzati szervezet) vezetője ingyenes buszjáratot működtet: hazatérőket visz Nagyatádról Boszniába. A háború első évében még azzal vádolták, hogy az etnikai tisztogatásokat segíti: míg a nagy segélyszervezetek, az UNHCR vagy a Vöröskereszt főleg öregeket, asszonyokat és gyerekeket mentett, Fischer családokat. Több mint nyolcezer ember menekült ki az ő segítségével Boszniából, sokszor a frontvonal mentén, ahol éjszaka tolni kellett a kocsit, mert a motor hangja rájuk vezette volna az ellenséges tüzet. A boszniai szerbek halálra is ítélték Fischert, aki még most sem érzi igazán jól magát, ha át kell mennie a területükön. Márpedig hetente kétszer átmegy, viszi haza a bosnyákokat, köztük olyanokat is, akiket még ő hozott ki annak idején.

A konvoj - három kisbusz utánfutókkal a csomagoknak - este indul Nagyatádról, a tábor főkapuja elől. Az úticél a bosnyák kézen lévő Tesanj. Az egyik család például egy használt biciklivel lett tehetősebb a nagyatádi évek alatt, hatezerért jutottak hozzá, mások tévékészülékkel vagy mosógéppel gyarapodva vágnak neki a kalandnak; és először teszi meg az utat két csecsemő is, az egyik Nagyatádon látta meg a napvilágot, már amennyi arrafele jut belőle. Az utasok többsége Teslicből származik, ami a szerbek kezén maradt, szűkebb hazájuknak tehát annyi. Nem is örülnek igazán a hazatérésnek: náluk csak azoknak van rosszabb kedvük, akik a konvojt búcsúztatják, a kosovói albánoknak. Õk Nyugatra nem mehetnek, Kosovó nem keveredett háborúba Szerbiával, politikai menedéket tehát nincs mire kapniuk, Kosovóba viszont végképp nem tanácsos visszatérniük. Maradnak tehát Magyarországon.

A magyar-horvát határon úgy megy át a konvoj, mint kés a vajon: Fischer mindent és mindenkit előkészített. Horvátországban rendőri kíséret is kijár a furgonoknak, ami egyfelől megható, ahogy a horvátok féltik őket, még valaki megtámadná a konvojt, másfelől azonban roppant praktikus. Ha valakinek kedve találna lekeveredni a buszról és ottragadni, kéznél a hatóság, hogy lebeszélje erről. A kék villogás mindenesetre határozottan jól áll az éjszakába borult horvát tájnak.

Hajnalban a romba dőlt híd mentén közlekedő kompon kel át a konvoj a Száva folyó bosnyák oldalára, az utasok ablakhoz nyomuló arccal bámulják a földet, amiről azt hitték, sose látják viszont. Most ez megvan - csak a házaik sehol. Csak akkor nyertük meg a háborút, ha a saját házunkba költözhetünk vissza.

A hazatérők muzulmánok, szakképzettsége ezen felül alig van néhányuknak. A háború elején a szerb vonalak mögé kerültek, talán mert nem volt idejük menekülni, esetleg azt hitték, majd csak megússzák valahogy. Nem úszták meg, munkaszolgálatra vitték őket, fát vágtak, árkot ástak a szerb katonáknak, vagy élő pajzsként használták fel őket. Egyiküket három srapneltalálat után kiengedték: hazament, épp egy időben egy szerb egységgel, amely azért érkezett, hogy 14 éves lányát megerőszakolja. A szomszédok - köztük egy szerb - segítségével sikerült valahogy elhessegetni őket, de a család ezt követően jobbnak látta pénzt kikönyörögni Nyugaton élő rokonoktól, és - egy szerb utazási iroda szervezésében - meg sem állni Nagyatádig.

A kompkikötő után rögtön a szerb ellenőrzés alatt maradt brckói korridor következik: a határátkelőnél amerikai katonák unatkoznak, anyányi tankokon ücsörögve intik tovább a konvojt. Az úton szerb, horvát, bosnyák rendszámtáblás autók kecmeregnek; hogy a terület szerb, azt csak az út menti vendéglők szerb felirata és az ott ácsorgó cigarettanepperek sejtetik, meg az alkalmanként feltűnő, szederjszín kamuflázs-egyenruhában páváskodó szerb rendőrök.

A következő határátlépőnél újabb álmos katonák, és aztán Bosznia. Megkönnyebbült sóhajok, reggeli, szétszéledés: Husein, aki az előző este még az imát mondta a nagyatádi mecsetteremben, most úgy terelgeti a népet, mint a jó pásztor.

Lerobbant, a harcokban még inkább megrongálódott utakon megy tovább a konvoj: a főutakat - egyezmények, mozgásszabadság ide vagy oda - tanácsos egyelőre kerülni, az utasok sem tartózkodnak szívesen szerb katonák lőtávolában. A táj azonban mintha kiheverte volna a háborút, megint olyan, mint Svájc, csak nem olyan unalmas. A patakokban halak nyüzsögnek, a fákon gyümölcs, néha fordítva. És 13 órányi autózás után a végállomás: Tesanj főtere. Fogadtatás, ölelkező családtagok, könnyek.

Egy öregasszony a háromnapi menedékének kiszemelt ház előtt esik össze, az ereje elhagyta, innen aztán hová menjek, kérdi, válasz nincs. A háza egy dombbal odébb volt, mostanra tehát odaát van. Estére mindenki szállást talál magának, az is, akinek tovább vezetne a hazafelé vivő útja, csak még nem mer sötétedés után elindulni. Másnapig ellesznek itt, kapni Boszniában mindent, frissen fogott halat bármelyik patakból, száraz fehér bort Mostar környékéről, persze főként márkáért. Azért viszont akár emberi életet is, bérgyilkos, rabszolga vagy bármilyen csomagolásban.

Hajnalban egy bosnyák katonai egység kocog át a városon. A szokást talán az amerikaiaktól szedték fel - de ők az egyetlenek a terepen, akiken igazi elszántság tükröződik. A horvátok lusták, a szerbek egykedvűek, a NATO-erők munkatársai pedig arra várnak, hogy megtartsák a választásokat, ők meg húzhassanak végre haza. Ami viszont lehet, hogy azzal jár, hogy a háború kezdődik szépen elölről.

Vukovar piacterén egy szakállas férfi áll, részeg és agresszív, büszkén lengeti vörös bőrű jugoszláv útlevelét. Csetnik vagyok, jelenti ki büszkén, és mutatja az útlevelet, mintha abba bele volna írva, hogy nemzetisége: csetnik. Körülötte romok: öt évvel az ostrom után alig építettek újjá valamit. Néhány kávézó kinyitott, a piacon főként cigarettát és szappant lehet kapni bármiért, csak pénz legyen, és ne horvát kuna, mert azt itt ki nem állhatják. Miroslav Keravica polgármester azzal magyarázza az építkezések elmaradását, hogy a város egyetlen dinár, egyetlen cent segélyt se kapott. Meg azzal, hogy mindenki valaki másnak a házában lakik, és mindenki házában lakik valaki más. A polgármester egyébként kedvesen fogadja a külföldi újságírók csoportját, csak azt sajnálja, hogy nincs egyetlen horvát se közöttünk, akinek elmagyarázhatná, hogy hát ő is itt cseperedett fel, Vukovaron, hogy mondhatják, hogy ezt a várost a szerbek elfoglalták, hát hogy foglalhatnák el a sajátjukat?

A város ortodox temploma hamarosan újjáépül, a katolikusnak azonban annyi, a toronyban, a kereszt helyén, gólya fészkel. A katolikus itt általában a horvátot jelöli, vagyis nem jó ajánlólevél. Egy idős férfi viszont a piactéren sírja el a bánatát, hogy a háború előtt a vukovari házasságok fele vegyes volt, most meg az ő felesége, aki katolikus, és a gyerekek Zágrábban vannak, nem mernek visszatérni. Az öreg háza is romokban áll. Azt mondja, azt mondják, hogy a horvátok gyújtották fel - de őt ez nem érdekli. Csak annyit akar, hogy végre megint lehessen normálisan élni.

A városban felállított ENSZ-főhadiszálláson csak úgy nyüzsögnek a balkanológiából meghökkentően felkészült tisztviselők. A szerbek és horvátok békítésének feladatával Jacques Klein, az egyik legmeggyőzőbb amerikai diplomata van megbízva, aki 1939-ben Elzászban, a német-francia frontvonalon született, lehettek tehát tapasztalatai első kézből is, mielőtt az ENSZ Biztonsági Tanácsa Kelet-Szlavónia kormányzójává nevezte ki.

Klein mindenkinek világosan megmondja, mi a helyzet. A szerbeknek például azt, hogy az ENSZ és a nemzetközi törvények világosan kimondják: ez itten de jure Horvátország. Tessék szépen a horvátokkal tárgyalni, ha valaki akar valamit.

Szélesen elmosolyodik az ilyen szavak hallatán a horvát kormány, pedig Klein velük se gügyög éppen. Sőt, azon van, hogy bevádolja őket, amiért megszegték a tavaly novemberi erdődi (Erdut) egyezményt, amelynek értelmében a terület felett egy évre az ENSZ veszi át az irányítást. De azért a legdühösebb a horvát kormányra, mert már a harmadik amnesztiatörvényt hozza meg, és még mindig nem alkotott használhatót a műfajban. Pedig Klein szerint ez volna a helyzet kulcsa; hogy végre ne tekintsen a törvény háborús bűnösnek mindenkit, aki annak idején, mert egyebet nemigen tehetett, kénytelen volt bevonulni a jugoszláv hadseregbe. És hogy a Tudjman-kormány legyen szíves végre a hágai bíróságra hagyni a háborús bűnösök kérdését, mielőtt vissza kéne adni Kelet-Szlavóniát Horvátországnak, és jóformán mindenki, aki csak egy kicsit is szerb, kimenekül innen, hogy megint egy multikulturális régióval kevesebb legyen poszt-Jugoszláviában.

Ezzel együtt az ENSZ Kambodzsa óta az egyik legnagyobb sikerét érte el itt. Idén májusban és júniusban Klein embereinek sikerült lefegyverezniük a reguláris és a kóbor szerb milíciákat egyaránt. A Skorpiók, illetve az Ugró Kígyók névre hallgató egyesületek - Arkan parancsnok Tigriseinek afféle leányvállalkozásai -, amelyek a djeletovci olajmezőket ellenőrizték, ily módon kezükben tartva Kelet-Szlavónia iparának sorsát. Például egyetlen lövés nélkül távoztak őrhelyükről, miután feltűnt ott néhány ENSZ-égisz alatti ukrán folyami naszád meg jordániai tank. Felolszlott a 11. Szlavóniai Hadtest is, ami egyrészt szép fegyverténye az ENSZ-nek, másrészt egy púp a hátára, a leszerelő katonák ugyanis munkát nemigen találnak maguknak, hacsak nem akarnak a földeken napszámoskodni. Pénz is alig van. Szeptember elsejére várják Belgiumból, az antwerpeni dokkokból az új darukat, amelyek a háborúban szétlőtteket lesznek hivatva helyettesíteni, egy munkahely a vukovari kikötőben tíz másikat szül a hátországban, legalábbis így reméli Jacques Klein; és úgy, hogy az ikervárosok, Eszék és Vukovar végre felhagynak a kölcsönös ellenségeskedéssel, és ismét nekilátnak, hogy a régió gazdagságának alapjait megteremtsék.

Addig azonban még sok menekültnek kell visszatérnie, nem csak Kelet-Szlavóniába, de Horvátországba és Boszniába is. Az ENSZ négy kísérleti falut működtet, ahol horvátok és szerbek alapvető háztáji munkák, például aknátlanítás közben szokhatnak össze. Egyelőre csak sandán méregetik egymást, nehogy a másik véletlenül egy-egy aknát ottfelejtsen, de este már közösen félnek attól, hogy valami szélsőséges visszasettenkedik, és a felszedett aknák helyébe újakat telepít. Vannak eredmények is: a szúnyogirtó repülőgépek személyzete például szerb pilótákból és horvát másodpilótákból áll, abban azonban még nem sikerült megegyezni, milyen felségjelük legyen a gépeknek. És mi lesz, ha az ENSZ levonul a terepről? Szerbek mászkáljanak horvát útlevéllel? Annyit a horvát kormány - Klein tanácsára - már megtett, hogy elkezdett nyugdíjakat folyósítani horvát kunában, és ha végre elkezdi kifizetni az újjáépítés költségeit, a helyére rázódó gazdaság mindennapi ügyei lassan elsimíthatják az ellentéteket.

Nincs abban semmi meglepő, hogy a szerbek még legalább egy évig maradásra igyekeznek bírni az ENSZ-erőket, a horvátok azonban már leginkább a hátukat szeretnék látni. A körvonalazódni látszó kompromisszum valószínűleg még egy féléves ENSZ-mandátumot hagy jóvá, aztán - 30 nappal a távozás előtt - helyhatósági választásokat. Ezelőtt persze meg kellene állapodni abban, hogy ki szavazhat és kire: a horvátok az 1991 januárjában érvényes népszámlálás alapján rendeznék a választást, a szerbek viszont azon erősködnek, hogy a Nyugat-Szlavóniából és a Krajinából jött menekülteknek is legyen szavazati joguk. Az ENSZ ebben a kérdésben velük ért egyet. Ezekkel a szavazatokkal már van reményük a szerbeknek arra, hogy a választások után is megőrizzék kulturális autonómiájukat, és gátat vessenek egy újabb népvándorlásnak.

Miután Jugoszlávia nem hajlandó arra, hogy a menekülteknek állampolgárságot adjon, az érintettek közül egyre többen foglalkoznak egy új gondolattal, azzal, hogy áttelepüljenek a Boszniai Szerb Köztársaságba - fenyegetőzik Vojislav Stanimirovic, Kelet-Szlavónia "miniszterelnöke". Az ENSZ pedig nagy építkezésekbe fogott a régió határvidékén: szinte naponta nőnek ki a földből a vadonatúj menekülttáborok. Szükség esetére.

Nick Thorpe

(fordította: Kovács Kristóf)

szerző
Nick Thorpe
publikálva
1996/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...