Európai miért (Példabeszéd)

szerző
Petõcz György
publikálva
1996/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az európai integráció előremozdítása hosszú ideig a felvilágosult politikai akarat útja volt anélkül, hogy a tömegeket valóban érintette vagy érdekelte volna. Maastricht idejére azonban a népek észrevették, hogy öntudatlanul is messzire mentek: minden további lépés súlyosan sérti nemzetük szuverenitását és saját helyzetüket.

Az európai integráció előremozdítása hosszú ideig a felvilágosult politikai akarat útja volt anélkül, hogy a tömegeket valóban érintette vagy érdekelte volna. Maastricht idejére azonban a népek észrevették, hogy öntudatlanul is messzire mentek: minden további lépés súlyosan sérti nemzetük szuverenitását és saját helyzetüket.

Az olasz adófizetők fejenként és átlagban 1300 dollárt fizetnek jövőre azért, hogy országuk az első pillanattól fogva tagja lehessen a pénzügyi közösségnek, az európai pénzügyi uniónak. 1300 dollár nem kevés pénz, inkább sok. Ezen már elgondolkodik az ember. De vegyünk mást! Tavaly Firenzében tartották a pénzpiaci brókerek európai társaságainak évi közgyűlését. A megjelentek valamennyien beszélték ugyanazokat a nyelveket (angol és francia), ezeken a nyelveken ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanúgy öltözködtek, egyáltalán, teljesen egyformák voltak. Mégis, ennél antieuropistább társasággal ritkán találkozik az ember. De hát világos! Végül is mindannyian a nemzeti valuták sokféleségéből és önállóságából élnek. Az említett esetekben az eurooptimizmus kontra europesszimizmus ellentétpárja többnyire értelmetlen. Nem attitűdökről van szó. Nyugat-Európában már létező valóság az Európai Unió. Annyira, hogy minden további lépés közvetlenül érinti az egyéneket és népeket.

Federáció: értelmiségi álomból politikai felismerés

A francia Paul Valéry humanista álma 1922-ben, a nagy európai "városról", "a maga múzeumaival, kertjeivel, műtermeivel, műhelyeivel és szalonjaival", vagy a történészek és filozófusok megállapításai az európai közös történelemről, kulturális örökségről többnyire csak a tömegeket érintetlenül hagyó, értelmiségi ábrándok voltak. Nem ebből született a nyugat-európai integráció, hanem a második világháborúból és a jaltai világrend sokkjából.

Az európai építmény megalapozó eszméiért legjobb, ha a francia Jean Monnet-hez fordulunk, aki harminc éven át gyártotta az európai integráció minden újabb fázisának ötleteit, és egyeztette az előrelépésekhez szükséges terveket. Nélküle az Európai Unió talán nem is létezne. Monnet már a harmincas években, a Népszövetség (az ENSZ elődje) főtitkárhelyetteseként felismerte, hogy megfelelő intézmények nélkül a legszebb politikai gondolatokra is kudarc vár. Az első világháború után létrehozott Népszövetség közösen elfogadott morális alapelvekre épült, számított a politikusok bölcs belátására, erejét a jó szándékok egyesítéséből merítette. Volna: intézményei azonban a célok mögött kullogtak. Az alapítók "gondosan ügyeltek rá, nehogy egy államoktól független, tényleges tekintélyt vagy egy autonóm nemzetközi hatalomnak akár csak a csíráját is létrehozzák" - írta Monnet a visszaemlékezéseiben. "Én magam sem a szuverenitás átruházásában kerestem a nemzetközi problémák megoldását. Ilyesmire akkoriban még senki sem gondolt."

Közvetlenül a második világháború kitörése előtt Monnet vezette az angol-francia koordinációs bizottságot. A törekvés világos volt. "A világ minden erejét mozgósítani és egyesíteni kellett, hogy megállítsuk és térdre kényszerítsük a totalitarianizmust." Ekkor már abban sem kételkedett, hogy a hagyományos kormányközi együttműködés tényleges vészhelyzetben nem sokat ér. "Szinte elképzelhetetlen - írja -, hogy a népeket olyannyira megnyugtató szó, a `szövetség`, a tényleges cselekvőképesség szempontjából mennyire semmitmondó és üres, ha a kooperáció hagyományos mechanizmusaira támaszkodik." (Amivel valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy ha baj van, a nemzetek fütyülni fognak egymásra, egyik ország sem fog partra szállni egy másik országban egy harmadik kedvéért, majd hülye lesz. - A szerk.)

A célok a háború befejezése és a hidegháború kezdete után is változatlanok maradtak: megvédeni a Nyugat politikai rendszerét, a szabadságot, és végképp elkerülni egy újabb háborút. Az alapkérdés sem változott: milyen eszközrendszer lehet alkalmas e politikai célok megvalósítására? A Marshall-segély kezelésére létrejött O.E.C.E. kapcsán konkrétan is felmerült a federáció, az Európai Egyesült Államok gondolata: "Az országok erőfeszítései, ha megmaradnak a jelenlegi nemzeti keretek között, véleményem szerint nem vezethetnek eredményre. Egyébként is, tizenhat szuverén állam hatékony együttműködése illúzió. Szerintem csak a (...) federáció útján tudjuk problémáinkat kellő gyorsasággal rendezni és végleg elkerülni az újabb háborút." E felismerés nyomán született meg az Európai Szén- és Acélközösség (vagyis a jelenlegi EU kezdeménye) gondolata. A szervezet létrehozására tett ajánlat utolsó bekezdése szerint: "E javaslatnak van egy lényeges politikai üzenete. A nemzeti szuverenitások sáncán olyan rést kell ütni, amelyik elég keskeny ahhoz, hogy támogatást kapjon, de elég mély, hogy rajta keresztül az államokat elvezethessük a békét megalapozó egységhez."

De hol vannak az európaiak?

Monnet pontosan tudta, hogy a tömegek aktív részvétele nélkül az európai federáció nem jöhet létre. Mégis, az integráció előremozdítása hosszú ideig a felvilágosult politikai akarat útja volt anélkül, hogy a tömegeket valóban érintette vagy érdekelte volna. Így volt ez 1950-ben, a szűk szektoriális integrációra korlátozódó Szén- és Acélközösség létrehozásánál; 1957-ben, a Közös Piacot megalapító római szerződés idején; 1979-ben, az Európa Parlament első közvetlen választásánál; 1986-ban, a Közös Piac teljessé tételéről döntő Egységes Európai Akta idején. 1992-re, Maastricht idejére azonban a népek észrevették, hogy öntudatlanul is messzire mentek: minden további lépés súlyosan sérti nemzetük szuverenitását és saját helyzetüket. Ezentúl érdemes lesz jobban figyelnünk pártjaik és vezetőik Európa-politikájára. 1992 óta az európai ügyek is bekerültek a belpolitikai vitatémák közé. Ugyanakkor mindennek a fordítottja is igaz. Az európai federatív, nemzetek feletti szellemnek mindig voltak ellenségei. A hatvanas években De Gaulle tábornok, a hetvenes években az olajválságok és politikai bizonytalanságok fenyegetése alatt megingott politikusok, a nyolcvanas években Margaret Thatcher próbálta visszafogni az integráció ütemét. S a nyugat-európai országok most mégis hanyatt-homlok törik magukat, hogy szuverenitásuk jelentős részét feláldozhassák a közös pénz oltárán.

Petőcz György


Soros Maastricht ellen

Az Európai Unió jelenlegi formájában nem az, amire Európa népének szüksége van, a maastrichti egyezmény pedig hamis előfeltevésekre épül és alapjában elhibázott - állítja Soros György. A magyar származású amerikai üzletember szerint nem elképzelhetetlen, hogy a növekvő munkanélküliség a nacionalista, Európa-ellenes hangulat felerősödéséhez és Európa széthullásához vezet, de optimistább a helyzet megítélését illetően, mint néhány évvel ezelőtt volt.

A magas munkanélküliségért elsősorban azokat a maastrichti kritériumokat teszik felelőssé, amelyek feladata a közös pénzhez szükséges feltételek biztosítása lenne. A maastrichti eljárás azonban hibás - hangsúlyozza Soros -, mert abból a feltételezésből indul ki, hogy a piacok, természetes hajlamuk szerint, az egyensúly felé haladnak. Ezt a fajta gazdasági egyensúlyelméletet már Keynes is elvetette, rámutatva, hogy a teljes foglalkoztatást csak egy kormány céltudatos szerepvállalása eredményezheti. Soros a munkanélküliség letörésére a munkaerőpiac liberalizálását, a társadalombiztosítási rendszer átalakítását és az adók csökkentését javasolja. Erre azonban nem kerülhet sor az egységes pénz bevezetése előtt, hiszen az ilyen intézkedések növelnék a költségvetési deficitet, ez pedig ellentétes a maastrichti kritériumokkal. Utóbbiakat egyébként 1998-ban átmenetileg módosítani lehetne, és összehangolt gazdasági élénkítő programot kellene beindítani, hogy az eurót már erősödő gazdasági háttér előtt lehessen bevezetni. Ennek hiányában a valutaunió az árfolyamesésre spekuláló ügynökök versenyévé válik, miközben Európa széthullik - figyelmeztet az üzletember.

Soros elégedetlen a maastrichti szerződés második és harmadik alappillérével, az egységes kül- és biztonságpolitikával, valamint a közös igazságügyi és belpolitikával is. Szerinte ezek azért nem működnek, mert hiányzik mögülük a közös politikai akarat. Sürgeti, hogy az Európai Unió vezetése ne a kormányoknak, hanem a nép által választott képviselő-testületnek tartozzék felelősséggel.

A Kohl-kabinet belföldi támogatottságának megerősödése, valamint az új, Európa-párti olasz kormány azonban jó jel az integráció szempontjából. Soros arra számít, hogy a brit választásokon a Munkáspárt győz majd, és sokkal konstruktívabb lesz, mint a jelenlegi konzervatív vezetés.


Franciaország és Németország bizakodik

Az Európai Monetáris Unió (EMU) sikere iránti bizakodását hangoztatja Theo Waigel német és Jean Arthuis francia pénzügyminiszter az International Herald Tribune című lapban megjelent közös cikkükben. Hangsúlyozzák: az élénkülő gazdasági növekedés és az államháztartás egyensúlyának helyrebillentésére tett erőfeszítések biztosítják, hogy a két ország eleget tegyen a maastrichti szerződésben lefektetett kritériumoknak, és 1999. január elsején, pénteken mindketten belépjenek a valutaunióba. A két politikus elismeri, hogy országukban a gazdasági növekedés 1995 végére gyakorlatilag megállt, de rámutatnak arra is, hogy az idei első hat hónap alatt a GDP már 1,5 százalékkal meghaladja az egy évvel korábbit. A növekedés üteme 1997 elejére még jobban felgyorsul, mozgása már szabad szemmel is látható lesz. Ennek feltételei adottak; az ázsiai, az amerikai, az óceániai és a kelet-európai piacok gyorsan bővülnek, a valutaárfolyamok a kívánatos szinten mozognak, ráadásul ütemesen, az infláció alacsony, a deficitek pedig csökkenőben vannak, és a hízó is hízik, szépen hízik.

Waigel és Arthuis visszautasítja azokat a kritikákat, melyek szerint a Maastrichtban előirányzott megszorítások következménye egyértelműen negatív hatású. Ma már nem lehet abban hinni, hogy a növekvő állami kiadások valóban serkenteni fogják a gazdasági növekedést - állítják. Viszont a megszorításoknak köszönhetően máris lezuhant a koleszterin- és a kamatszint, mely utóbbi előnyeit vállalkozások és háztartások egyaránt érezhetik, bár amazok csak abban az esetben, ha fizetik a részleteket, ám akkor már úgyis mindegy.

Az utóbbi 18 hónapban számottevő előrehaladás történt a valutaunió irányában. Tavaly év végén a madridi csúcson megállapodás született arról, hogy 1999-ben rögzítik az árfolyamokat, és legkésőbb 2002 elejére bevezetik, hogy mibe, arról majd akkor, az új bankjegyeket és érméket. Ez év végére az unió pénzügyminiszterei befejezik a közös pénz, az euro jogi kereteinek kidolgozását.

A tagországok között egyet-értés született az úgynevezett stabilitási paktumról is, amely azt biztosítaná, hogy a kormányok 1999 után is tartsák magukat a költségvetési fegyelemhez. Bár az egyes államok önállóan terveznék meg költségvetésüket, bizonyos szankciók lépnének életbe, amennyiben a deficit túllép egy adott mértéket. A valutaunió sikeréhez feltétlenül szükséges valutaárfolyam-stabilitást a monetáris politikák koordinációján keresztül az Európai Központi Bank biztosíthatja majd. A két pénzügyminiszter megállapítja: a stabilitás érdekében a kormányoknak a jelenleginél sokkal szorosabban együtt kell működniük az adott gazdasági helyzet megítélésében és a rá adandó gazdaságpolitikai válaszok kialakításában.

Oszlay Péter

szerző
Petõcz György
publikálva
1996/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...