Forrongó Bolívia: Gáz van

  • - kovácsy -
  • 2003. október 9.

Külpol

Dél-Amerika legszegényebb országa számára egyfajta mentőövet jelenthetnének az elmúlt évtized folyamán felfedezett újabb és újabb földgázkészletek, de a lakosságnak a jelek szerint elege van a korábbi privatizációs programok eredménytelenségéből, a tartós szegénységből. A nagy üzlet helyett békétlenség, kilábalás helyett robbanásveszélyes közállapotok.
Vilagfalu

Dél-Amerika legszegényebb országa számára egyfajta mentőövet jelenthetnének az elmúlt évtized folyamán felfedezett újabb és újabb földgázkészletek, de a lakosságnak a jelek szerint elege van a korábbi privatizációs programok eredménytelenségéből, a tartós szegénységből. A nagy üzlet helyett békétlenség, kilábalás helyett robbanásveszélyes közállapotok.Ahelyzet, ahogy ez már lenni szokott, ennél azért bonyolultabb. Eleve meglepetést keltett, hogy a tavalyi elnökválasztás győztese, az Egyesült Államokban nevelkedett Gonzalo Sánchez de Losada, aki tíz éve egyszer már állt az ország élén, csak a második, a parlamentben lezajlott fordulóban nyert az ajmara őslakosok és koka-termelők radikális vezetőjével, Evo Moralesszal szemben. Losada a dél-amerikai kokatermelés felszámolását célzó washingtoni kampány megbízható partnerének számít, megválasztásakor 150 millió dollárt ígértek az országnak, ha sikerül visszaszorítania a kokain nyersanyagának az előállítását, csakhogy a program itt is nehezen halad, akárcsak a többi érintett országban. A termelők egy részét korábban megfelelő támogatásokkal átmenetileg rá tudták venni, hogy álljanak át például banán- vagy ananásztermelésre, csakhogy mire az ültetvények termőre fordultak, a piac bedugult, az ajmara őslakosok pedig ott álltak az eladhatatlan gyümölcshegyekkel, miközben ők aztán mindenképpen beletartoznak a lakosságnak abba a kétharmadába, amely a hivatalos szegénységi küszöb alatt él.

Másfelől meg ott van a szokásos nemzetgazdaság-racionalizálási szándék, mögötte pedig - mézesmadzag plusz korbács - a valutaalap-Világbank páros. A korbács az idei év elején csapott le jövedelemadó-emelés formájában, ami februárban hatalmas tüntetésekhez, sztrájkhoz, dúláshoz és fosztogatáshoz vezetett. Sztrájkba léptek a rendőrök is, a jövedelemadó kiegyensúlyozására jövedelempótlékot kérve, úgyhogy a kormány a hadsereget vetette be. A kormány igyekezett valamennyit megőrizni a tervezett szigorító intézkedéseiből, ugyanakkor csökkentették a minisztériumok számát, hogy lássa a nép: igyekeznek odafenn, La Pazban is. Áprilisban meglibbent a mézesmadzag is egy százhúsz milliós IMF-kölcsön formájában.

Néhány hét óta viszont a nagyszabású nyersanyag - ezen belül elsősorban földgáz - exporttervek váltanak ki országos haragot, bár az elégedetlenség már túl sok forrásból ered ahhoz, hogy ilyen egyértelmű oksági kapcsolatról lehessen beszélni. Az okok egyike azért ez: nem,

a földgázunkat nem adjuk,

főleg nem az Egyesült Államoknak, és főleg nem úgy, hogy chilei kikötőkből szállítsák el, amelyek ráadásul nem is chileiek! A XIX. század közepén függetlenné vált Bolívia az évek során területeket vesztett Brazíliával, aztán Paraguayjal szemben is, de a legfájóbb veszteség a legkorábbi volt, amikor egy 1879-84-es háború után Chile javára le kellett mondania csendes-óceáni kijáratáról. És hiába telt el annyi év, a Chile-ellenes harag nem enyhült. (Igaz, a túloldal sem volt rest - Pinochet idején aknazárral nyomatékosították a határ végleges voltát.) A szóban forgó chilei kikötők ugyanis az egykor elveszített területen találhatók. Így aztán a gázkiviteli tervek miatt kirobbant megmozdulások egyik első célpontja egy chilei busz volt - kész szerencse, hogy egyetlen sérült utas vallotta csak kárát az incidensnek, nem számítva persze a busztársaságot. (Utána nyolcszáz, vegyes nemzetiségű, de főként hazai turista következett: rossz időpontban látogattak el a Titicaca-tó festői vidékére, ahol a tiltakozó helybéliek túszul ejtették őket. A kiszabadításukra indított rendőri-katonai akciónak négy halottja volt.)

Ricardo Lagos chilei elnök hiába is bocsátaná a bolíviaiak rendelkezésére a kikötőket, a túloldalon túl mély a népi ellenszenv. Ha már, akkor inkább Peru felé - mondják -, kerül, amibe kerül.

De leginkább semerre!

- teszik hozzá a radikálisok. Legfeljebb akkor, ha negyedmillió szegény bolíviai család otthonába már - ingyenesen! - bevezették a gázt. Ez kétségkívül szép gondolat, mind hazafias, mind pedig szociális szempontból, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy milyen szeles és hideg tud lenni az idő odafenn, az Andok csúcsai között, ugyanakkor figyelmen kívül hagyjuk, hogy az adott domborzati viszonyok között mibe is kerülne egy ilyen akció. Arról nem is beszélve, hogy a gaz multik már vagy két és fél milliárd dollárt fektettek be a gázexporttal kapcsolatos előkészítő projektekbe. Márpedig nekik megvan az a rossz szokásuk, hogy ha valahol egy üzletet veszni látnak, nagyon el tud menni a kedvük a további költekezéstől.

Másfelől viszont a szegénységben élő bolíviaiaknak az a rossz szokásuk kezd kialakulni, hogy megelégelik a nyomort és felmérgesednek, ahelyett, hogy szép csendben dideregnének rusztikus poncsóikban a magaslatokon. Így aztán pillanatnyilag az a helyzet, hogy egyre-másra csoportosan elzárják a főbb útvonalakat, és újabb sztrájkokkal fenyegetőznek. Lassan egyetlen hatalmas tiltakozási hullámmá áll össze a korábbi privatizációk következtében elbocsátott bányászok ezreinek az elégedetlensége, a parasztok földreformra váró türelmetlensége, a tanárok fizetésemelési követelései és a kokatermelők felháborodása ültetvényeik kiirtása miatt.

- kovácsy -

Figyelmébe ajánljuk