A freegan (free+vegan) saját jószántából a nagyvárosi tápláléklánc legvégén, mások szemetéből él. Foglalt házban lakik, nem költ, mégis pompásan elboldogul. A jóléti társadalom pazarlása ellen önkéntes munkanélküliséggel és csendes, életvitelszerű újrahasznosítással tiltakozik. Számos angolszász metropolisban, így Londonban is fellelhető.
Magyar Narancs: Hogy kezdődött a freegankarriered?
Benny Sprake: Világéletemben alig vásároltam, de amikor először nyitogatni kezdtem a kukákat, még csak használt ruhát, könyvet kerestem. A dolog akkor lett komolyabb, amikor szokás szerint nem volt pénzünk, és kiderült, hogy a foglalt ház mellett, ahova épp átköltöztünk, van egy szupermarket és annak egy jó kis konténere. Először csak a tojást vettük ki, az alkalmazottak az egész csomagot kihajították, ha egy vagy két töröttet találtak. Aztán láttuk, hogy van liszt, tej, vaj, konzervek, gyümölcslé, ezeknek csak annyi baja volt, hogy a doboz megnyomódott, vagy lejárt a szavatosságuk. Ha a kávé, tea csomagolása sérült, az is ment a szemétbe, meglepő módon még dobozos sör is akadt. Hamar kiderült, hogy a szupermarketek háta mögött egy másikfajta önkiszolgáló működik. Az is látszott, hogy a squatban még kevesebb a konfliktus, ha az étel nem kerül senkinek se pénzbe. Aztán egy másik helyre kerültem, és épp egyáltalán nem akartam dolgozni. A közelben állt egy nagy szemeteskonténer, teletömve fémhuzalokkal. Lefejtettem a műanyagot, és a rézzel, alumíniummal együtt eladtam. Én ebből éltem, a cucc meg nem ment a szeméttelepre Ez egy win-win helyzet, gondoltam.
MN: A kukabúvárkodás tehát inkább spórolásból indult, mint meggyőződésből?
BS: Avval kezdődött, hogy nincs miből bevásárolni, de a pazarlást mindig is utáltam. Amikor belejössz, egyre jobban élvezed, hogy az életed átáll recycling üzemmódra. A csomagolást leszeded, tovább használod, vagy viszed a szelektívbe. A szendvicsbárok például csak a legeslegfrissebb árut tartják a polcon. Amit nem tudunk megenni, azt zacskóba tömjük és elvisszük a hajléktalanoknak, mások ingyenpiacokat szerveznek. A Food not Bombs (a szegénység és a háborúk ellen vega ételosztó akciókkal tiltakozó világmozgalom - L. B.) is sokszor a szemétből mentette ki, amit szétosztott. Vagy itt ez a mobiltelefon a kezemben, ezt is kukából halásztam. Van a kijelzőn egy hajszálrepedés, és emiatt a cucc semmit sem ér. Pedig nekem jó, és a legtöbb embernek jó lenne, ha nem lennének beoltva. A nyugati társadalmak gazdasága pazarlás nélkül elvérezne, a britek szerintem az átlagnál is több fölösleges szemetet termelnek. A legtöbb freegan antikapitalista, a fogyasztói társadalmat béna konstrukciónak tartja, amiben nem akar aktívan részt venni, ezért úgy él, hogy miatta ne kelljen új dolgokat előállítani. De senki nem kábítja magát avval, hogy megmenti a világot. Az ember azon van, hogy ne miatta legyenek olyan baromi nagy szeméthegyek.
MN: Hol keressen, akit a jólét csömöre az utcára hajt? És mennyire lehet az ember önellátó?
BS: Az étel teljesen sima ügy, annyi van Londonban, hogy százszor ennyi freegan is jóllakna. Az embernek idővel lesz egy bejáratott útvonala, amin éjjelenként, ízlés szerint egyedül vagy a haverjaival végigmegy. Persze rengeteg a junk food, tonnaszámra eszed a sült krumplit, csokit, elég könnyű elhízni, pedig vegetáriánusként a hamburgereket kerülgeted. Én amúgy a legtöbb freegannel szemben néha megeszem a húst, mert azt kidobni szerintem még cikisebb, tekintve a sok áldozatot, amit az előállítás követel. Na de ha egészségesen akarsz élni, arra ott vannak az organikus élelmiszert áruló boltok kukái. Ezekből rengeteg van Londonban, amikor elkezdtünk diétázni, egy üzlet maradéka hatunkat jól tartotta. A squatban van víz, villany, csak a számlák nem jönnek, az utcán pedig minden van, ami az élethez kell, ebben nincs semmi túlzás. A lakóházaknál ruhákat, könyveket, tartós fogyasztási cikkeket találni, elég hamar lett ágynemű, bútor. A közelünkben volt egy háztartási bolt, annak a kukájából egyre kényelmesebb lett az épület. Előkerült porszívó, kenyérpirító, tollak, hosszabbító - bármi apró hiba, törés volt rajtuk, kidobták, mi megjavítottuk. Még szépen be is csomagolták, öröm volt kibontani. Amikor a városba érkeztem, előbb találtam hibátlan főzőedényeket, serpenyőket, mint ennivalót. A foglalt házak jó része ezért olyan komfortos Londonban. Még a szüleim is jól érezték magukat nálunk.
MN: Ugye őket nem a kukából kihalászott vacsorával vendégelted meg?
BS: Mondom, hogy klasszis szendvicsbárok vannak. Semmi baja nem volt a vacsorának, lazán megették.
MN: Nálunk a szemét általában koszos, büdös.
BS: Nálunk viszont nagy mennyiség kerül a szemétbe érintetlenül, mert nem fogyott el, nem tökéletesen friss vagy szépséghibás. Az organikus zöldségből kivágtuk, ha valami rohadt, de általában hibátlanok voltak. Szereztünk egy hűtőt, egy csomót le is fagyasztottunk. Télen a zöldség-gyümölcs amúgy sem romlik meg a szemétben. Mondjuk, én speciel nyáron kezdtem. Egy átforrósodott fémtároló, rohadó cuccokkal, nos, ez egy kicsit tényleg húzós munkahely.
MN: Az undor vagy a többi ember reakciója soha nem tartott vissza?
BS: Fél életemet galambszaros kommunákban, lepattant városrészekben töltöttem. A kicsit megcsócsált kajáról levágod az érintetlen részt. Az ember megmossa az ételt, a kezét, ha meg valami durva, nem nyúl hozzá. Amikor az emberek kinyitnak egy dobozos kólát és jót húznak belőle, ők se törődnek vele, hogy hány ember kezén ment át. Megértem, ha az emberek kiakadnak, de ettől én nem állok le. Egyébként inkább sajnálkoznak, mint undorodnak. Van például a belvárosban egy konténer, ahová sokan járunk, nappal is. Forgalmas helyen van, mellette van egy pénzautomata, ahol általában hosszú sor áll. Amikor előbújsz, és a húsz csomag müzlit felpakolod a biciklire, inkább a döbbenet látszik. A leggusztustalanabb élmény amúgy akkor ért, amikor egyszer nagyon fáradtan és éhesen meg akartam vendégelni magam valami bolti kajával. De hétvége, kora este volt, minden zárva. A kukában találtam két pofás bagettet, és még valamit, amiről a sötétben tapintás alapján azt hittem, hogy egy jó nagy sajt, nejlonba csomagolva. Összefogtam a kenyérrel, elsétáltam egy lámpáig, hogy megcsináljam a szendvicset. Akkor láttam, hogy használt pelenkát tartok a kezemben.
MN: Avatatlan szemek a tevékenységet öszszekeverhetik az ingyenéléssel. Akinek a kukáira rájártok, azok soha nem kergetnek el? A közegészségügy, a rendőrök, a biztonsági őrök, a lakók nem szentségelnek?
BS: Elvileg büntethető, ha más kukájában turkálsz, mert az magántulajdon. Ha viszont a szemét a járdán, egy zacskóban van, az mindenkié. Még soha nem hallottam, hogy valakit megbüntettek volna. A konténereket Londonban vagy nem zárják, vagy csak ímmel-ámmal, talán mert nem sokan járnak rájuk. A tulajok persze ennek a kevés látogatónak sem örülnek, de hát az ember éjjel megy, óvatos, körbenézeget. Néhány balhé volt, velem kiabáltak párszor, egy barátomat egy hipermarketnél a fiatal alkalmazottak elverték, mert teljesen kiakadtak. Egy másik boltnál, amikor rájöttek, hogy dézsmáljuk a szemetet, onnantól valami vegyszerrel locsolták le minden este. Nem volt szép tőlük.
MN: Van étel, bútor, berendezés. De ruházkodni és közlekedni is kell. A metrón például nem lehet lógni, fizetni kell. Ha nem dolgozol, erre honnan van pénzed?
BS: Ruhát nekem a szüleim vettek utoljára gyerekkoromban, az összeset találtam vagy kaptam. Kivéve a zoknit, mert az sose volt rendes az utcán, így a boltokból egyet-egyet elemeltem. A közlekedésben kisebb távolságokra ott a bicikli, a tömegközlekedésben meg jócskán van felesleg. A metróállomásoknál rengeteg olyan érvényes napijegyet találsz a földön, amivel még lehet utazni, mert a gazdája aznapra végzett a városban, és eldobta. A Waterloo, a Victoria meg a Liverpool street a legjobb helyek, ahol az emberek a regionális vasútra szállnak át. Készpénz alig kell, heti öt fontból vidáman ki lehet jönni, nekem például a fémhuzalokból volt. Azon ritka alkalmak egyikén, amikor egyszerre sokat költöttünk, találtunk egy baromi jó matracot, de mivel a város másik végén volt, taxit kellett hívni. De meg is lett a gyümölcse. Nem akartuk megzavarni a sofőr fejét avval, hogy hol lakunk és két utcával lejjebb szálltunk ki. Erre, mit ad Isten, az aszfalton egy tévét találtunk, beépített videóval, mellette egy konténer csomó kazettával. De ez már régen volt, úgy hat-nyolc éve, ma főleg DVD-lejátszókat dobnak ki. Amúgy ki mondta, hogy ez nem munka? Teljes állás, egész nap gyűjtögetsz, csak magadat foglalkoztatod, és senki nem parancsolgat.
MN: Mi van, ha valaki beteg lesz? Orvost, gyógyszert nehezen találsz a konténerben.
BS: Sose kellett orvoshoz mennem, szerencsére makkegészséges vagyok. Nem szedek gyógyszereket sem, de például vitamin is van az utcán, ha valakinek az kell. Ha azon aggódnék, hogy mi lesz, ha lerobbanok, oda lenne a jókedv.
MN: Aki mások túlfogyasztásából él, az helyhez kötött. Mi van, ha megunod Londont?
BS: Hát továbbállsz. Stoppolhatsz, van, aki vonaton is potyázik. Minden tehetős európai nagyváros adja magát. Keresel egy nagyobb boltot, hátramész és ott a kaja. Bécsbe egyetlen fillér nélkül érkeztem. Találtam egy szép, nagy pehelykabátot, abban nagyon jól lehet aludni az utcán is. Az ottani kukákról csak jót tudok mondani, a turisták megveszik azokat az óriási kolbászokat, de túl csípős nekik, a javát otthagyják.
MN: Ez egy meglehetősen taoista formája az ellenállásnak. A rejtőzködő életformából hogy okul a fogyasztói társadalom?
BS: Ez a dolog inkább személyes és a saját lelkiismeretedről szól. Nem mondanám mozgalomnak, se aktivizmusnak, és nem prédikál senki a parkban. A hozzánk hasonlóan élő squatterek egy része egyébként környezetvédő, vagy szociális problémákkal foglalkozik, épp eléggé aktív a társadalom megváltoztatásában.
MN: És nem lesz éhkopp, ha az emberek egyszerre mégis mind felébrednek, követni kezdenek, és többé nem pazarolnak?
BS: Nem esnénk kétségbe, legfeljebb termesztenénk ezt azt.
MN: A kommunákban többségben vannak a férfiak. Evvel az életmóddal hogyan lehet becsajozni? Gyertyafényes vacsora a lerakó mellett? Drágám, hozzál villát és kesztyűt?
BS: Hát igen, a freeganek jó része annyira szabad, hogy vagy a squatban talál párt magának, vagy szingli marad.
