„Megrezzen, mint mindenki más”

Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke Izraelről és arról, mi jöhet a háború után

Izrael most összetart, kormánya a Hamász elleni háborúra és a győzelemre koncentrál. Viszont a II. világháború óta nem tapasztalt antiszemitizmusra csak az emberséges hozzáállás és korrekt tájékoztatás lehet a jó válasz – ez a véleménye Grósz Andornak, a Mazsihisz elnökének, aki egy hetet töltött Izraelben. Tárgyalt politikusokkal, és adományt vitt az október 7-én megtámadott Be’eri kibucba.

Magyar Narancs: A tavaly októberi terrortámadás és túszejtés után lehetett tudni, hogy Izrael visszatámad. Mit tapasztalt, arról milyen elképzelésük van az izraelieknek, hogyan ér véget a háború?

Grósz Andor: Azt mindenki meggyőződéssel vallja, hogy a háborúnak úgy kell véget érnie, hogy Izrael győz. Azt nyilván nem tudják megmondani, hogy ez mikor következik be, és a politikusok sem mondanak olyat, hogy rövidesen, erről mindenki óvatosan beszél. Arról megoszlanak a vélemények, hogy azután hogyan folytatódjon tovább a békés élet, milyen politikai irányultsággal. Az egyik legfontosabb közéleti téma most a túszok helyzete. Ezt mindenki neurotikus pontnak tekinti, a hozzátartozók és a velük együtt érző emberek közössége meghatározó mozgalommá válik. Ottlétem ideje alatt szólították föl a kormányfőt, hogy jobban vegye figyelembe a háború menetében a túszok helyzetét, hogy a hazahozataluk legyen az elsődleges. Ne vessen be a hadsereg minden pusztító eszközt, ami viszont nyilván a harcok elhúzódásával jár. Vannak olyan vélemények, amelyek az észszerűségre hívják fel a figyelmet a háborús döntéseknél. Bizonyos lépések miatt nézetkülönbség alakult ki a kormányfő és a magyar származású tárca nélküli miniszter, volt honvédelmi miniszter, a harcok egyik irányítója, Beni Ganc között. Felmerül az is, hogy ha Gázában befejeződnek a harcok, mi lesz a Hezbollah gerjesztette feszültséggel, hogyan kell kezelni Irán reakcióit. Ez foglalkoztatja a lakosságot és a politikusokat is.

MN: David Grossman izraeli író március elején publikált esszéjében kétféle hasonlatot használ. Azt írja, bebizonyosodott Izraelről, hogy nem békés otthon, de az is, hogy nem erőd. Ön milyennek látta az országot?

GA: Amikor a repülőtérről Jeruzsálembe utaztunk, az út mellett és a városban is nagyon sok darut láttam, építkezéseket. A fel­színen a megszokott, békés élet megnyilvá­nulásai látszottak. A Gáza melletti Be’eri „kibucban, amely nagyon megszenvedte a terrortámadást, és ahová lelki támogatást és adományt is vittünk, végtelenül szomorú emberekkel beszéltünk. Azzal foglalkoznak, hogy a teljesen szétrombolt kibucot hogyan lehet újjáépíteni, és mikor jöhetnek vissza, akik vissza akarnak térni. A gyerekek a Holt-tengernél vannak, pszichológusok, gyógypedagógusok foglalkoznak velük, próbálják velük feledtetni az átélt borzalmakat. Többen közülük nem tudnak aludni, félnek. A politikusok sem alszanak nyugodtan, akikkel beszéltünk – az államfővel, miniszterekkel, a Knesszet külügyi és honvédelmi bizottságának elnökével, az ellenzék vezetőjével, vallásos párt képviselőjével –, arról hallottunk, hogy az országot három helyről fenyegeti veszély. A Hamász és Irán mellett északon a Hezbollah egy pillanatra sem hagyja nyugodni az embereket, el kellett vinni százezer ottani lakost biztonságosabb helyre. Azt is láttam, hogy az izraeliek nem menekülnek el, nem akarják otthagyni, amiért ennyi áldozatot hoztak. Inkább az jellemző, ami Izrael korábbi háborúinál is, hogy akik külföldön éltek, hazatérnek, és mások is érkeznek segíteni.