Trump újabb elképesztő húzása után a republikánusok zavarodottan kerülgették a kamerákat, a demokraták pedig vérszemet kaptak, és a Watergate-ügy „szombat esti mészárlásához” hasonlították az esetet (1973. október 20-án, szombaton este Richard Nixon kirúgta az őt vizsgáló különleges ügyészt). A párhuzam adta magát, hiszen Comey vezetésével az FBI lassan egy éve vizsgálta Oroszország szerepét a 2016-os elnökválasztásban, illetve Trump kampánycsapatának kapcsolatait – sőt, feltételezett együttműködését – az oroszokkal.
A rákövetkező napokban számos újabb bizarr részlet került nyilvánosságra. Kiderült, hogy Trump beiktatása után vacsorára invitálta Comeyt, és ekkor „hűségesküt” próbált kicsikarni a törvények szerint az elnöktől szigorúan független FBI-igazgatótól. Pár nappal később Trump, sajtósainak ellentmondva, az NBC-nek adott interjúban elismerte, hogy nagyon zavarta „ez az Oroszország-dolog” („this Russia thing”), és emiatt már egy ideje fontolgatta Comey menesztését. Május 16-án pedig kiszivárgott, hogy Comey feljegyzést készített az elnökkel folytatott beszélgetéséről, s abban részletesen leírja, hogyan próbálta meg Trump rávenni, hogy ejtse az orosz botrányban kulcsszerepet játszó Michael Flynn volt nemzetbiztonsági tanácsadó elleni vizsgálatot. Azután, hogy az ügy még jobban elmérgesedjen, kiderült, hogy amikor Trump a minap a Fehér Házban tárgyalt Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel, akkor – amellett, hogy kifecsegett egy az izraeli titkosszolgálattól származó, állítólag nagyon kényes információt –, nem mulasztotta el ütődöttnek nevezni a nem sokkal korábban menesztett Comeyt.
A felületes szemlélő gyorsan levonhatná a következtetést, hogy Trumpnak vaj van a fején; s amikor a tapasztalatlan és agresszív elnök hiába igyekszik eltussolni az ügyet, meneszti az őt vizsgáló FBI-igazgatót. Ez kimeríti az igazságszolgáltatás akadályozásának tényállását, Trump elnökségének napjai pedig meg vannak számlálva.
Csakhogy az ügy nem ilyen egyszerű.
Azt, hogy az oroszok a Demokrata Nemzeti Bizottság (DNC) e-mailjeinek meghekkelésével és kiszivárogtatásával, álhírek és a Clinton-ellenes propaganda terjesztésével szándékosan és a maguk szempontjából sikeresen avatkoztak be a 2016-os elnökválasztásba, rajtuk kívül szinte senki sem vitatja vagy cáfolja. A céljuk az volt, hogy aláássák a választások demokratikus folyamatát, és segítsék Trumpot (vagy gyengítsék Hillary Clintont, ugyanis sokáig szinte mindenki a volt külügyminiszter győzelmét várta). S mert Trump többsége az elektori testületben három állam összesen 80 ezer szavazatán múlott, nem nehéz elképzelni, hogy akár az orosz beavatkozás is lehetett a mérleg nyelve.
De vajon az oroszok a Trump-kampánycsapat tudtával, esetleg asszisztálásával avatkoztak-e be az elnökválasztásba? A három kulcsfigura ebben Paul Manafort, Trump kampányfőnöke 2016 márciusa és augusztusa között, Carter Page külpolitikai tanácsadó és Roger Stone, Trump évtizedes barátja és üzlettársa. Manafort Ukrajnában a Putyin-hű politikai erőknek adott tanácsot sok millió dolláros díjazás ellenében; Page Putyin-közeli orosz oligarchákkal üzletelt; Roger Stone pedig Twitter-oldalán keresztül kapcsolatban állt a Guccifer 2.0 nevezetű hekkerrel, akit az orosz akció lebonyolítójának sejtenek. Mindhárman Trump legbelső köréhez tartoztak – és nincs ember, akinek a kampányt figyelve ne tűnt volna fel, hogy Trump barátot, ellenséget egyaránt kioszt, egyedül Putyinról beszél már-már a szenteket megillető tisztelettel. Meglehet, ennek az az oka, hogy mégiscsak létezik az a korábbi brit titkosügynök által összeállított 32 oldalas dosszié, amely kompromittáló információkat tartalmaz Trumpról és hozzá közel álló emberekről – egyebek mellett egy moszkvai szállodában rendezett orgiáról is szó esik benne. Ez pedig komoly nemzetbiztonsági kockázat lenne, hiszen zsarolási lehetőséget nyújt az oroszoknak. Egyelőre azonban nem bizonyosodott be a dossziéban lévő információk valódisága.
Az oroszokkal való összejátszásra eddig nem sikerült közvetlen bizonyítékot felmutatni. Az viszont biztos, hogy az igazsággal amúgy is furcsa kapcsolatot ápoló Trump csapatát több alkalommal is hazugságon vagy az igazság elferdítésén kapták az orosz ügyben. Manafort, Page és Stone is kapcsolatban álltak az orosz kormányzat legmagasabb köreivel, és egyelőre egyiknek sem sikerült minden kétséget kizáróan tisztáznia magát. A trión kívül Jeff Sessions igazságügyi miniszter is képbe került, ő az eskü alatt tett kongresszusi meghallgatásán „felejtette el” megemlíteni, hogy a kampány során Trump támogatójaként többször is találkozott Szergej Kiszljak washingtoni orosz nagykövettel.
Felkészül Trump veje
Trumpnak azonban a Comey-ügyig a legnagyobb problémát Michael Flynn nemzetbiztonsági főtanácsadó okozta. A nyugalmazott tábornok Trump egyik legkorábbi támogatója és már a kampány során fontos pozíció várományosa volt. A tavaly novemberi elnökválasztás után, de még Trump beiktatása előtt Sessionhöz hasonlóan megbeszélést folytatott Kiszljakkal. Ezen szóba került az oroszok elleni szankciók enyhítése, jóllehet Flynnek Trump beiktatása előtt nem volt joga ilyen tartalmú tárgyalást folytatni az orosz kormány képviselőjével. (Obama elnök 2014-ben és 2016 végén egy sor büntető intézkedést rendelt el Oroszország ellen, először az Ukrajna elleni beavatkozás, utóbb épp az amerikai választások manipulálása miatt.) A bajt tetézte, hogy Flynn Mike Pence alelnöknek letagadta, hogy a szankciók szóba kerültek volna, Pence pedig a kamerák előtt védte meg Flynnt. A The Washington Post kiderítette az igazságot, Trump pedig alig egy hónap után kénytelen volt megválni nemzetbiztonsági tanácsadójától. Nemrég az is kitudódott, hogy az igazságügyi minisztérium, amelynek hozzáférése volt a Flynn–Kiszljak-beszélgetés rutinszerű lehallgatása során rögzített hangfelvételhez, már 18 nappal a Post cikke és Flynn menesztése előtt értesítette a Fehér Házat arról, hogy Flynn a szankciókról folytatott csevej és Pence félrevezetése miatt zsarolhatóvá vált az oroszok által. Trump tehát gond nélkül megtartotta volna pozíciójában az államtitkokhoz hozzáférő, súlyosan kompromittált, ámde lojális tanácsadóját, ha az ügy nem lát nyilvánosságot.
Mindezek alapján körvonalazódni látszik egy olyan kép, mely szerint Trumpot és embereit különleges kapcsolat fűzi az oroszokhoz. Az ok lehet üzleti érdek (az elnöknek komoly orosz érdekeltségei vannak, és nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni adóbevallását), kompromittáló magánéleti információ vagy bármi más, amiről még nem tudunk. Nem biztos, hogy törvénysértésről van szó, de az ügy takargatása során hazugságokat, politikai bakikat egyértelműen elkövettek. Flynn esetében azonban bűncselekmény is valószínűsíthető, az FBI-igazgató presszionálása miatt és menesztésével pedig Trumppal szemben akár a hivatali hatalommal való visszaélés is felmerülhet – s ez utóbbi már olyan tett, aminek megítélése elvileg elvezethet az impeachmenthez, az alkotmányos vádemeléshez, majd az elnök leváltásához.
És a hurok tovább szorulhat Trump nyaka körül. Az igazságügyi minisztérium május 17-én Robert Mueller, egy korábbi FBI-igazgató személyében különleges feladatkörű ügyészt bízott meg az orosz kapcsolat kivizsgálásával. Azóta röpködnek a nevek a vizsgálat alá vonandó személyekről, ezek közül az eddigi legnagyobb hal Jared Kushner, az elnök veje és talán legbizalmasabb tanácsadója. Ha rábizonyítanak valamit, az Trumpra nézve is végzetes lehet.
Van az ügynek azonban egy másik olvasata, amely szöges ellentétben áll a konspiráló, bukás felé sodródó Trump-kormányzat képével. Trump és a konzervatív média meséje szerint ugyanis létezik egy úgynevezett deep state, vagyis „mély állam”, amit az Obamához lojális, Trump-ellenes kormányzati szervek alkotnak – beleértve az FBI-t, a CIA-t, a hadsereget és az NSA-t is, sőt, főként azokat. Ez a bürokratikus-titkosszolgálati falanx képtelen elfogadni Hillary Clinton vereségét, és a baloldali sajtóval összejátszva azon dolgozik, hogy lejárassa vagy akár meg is buktassa az elnököt. Az orosz beavatkozás vizsgálata pusztán azt a célt szolgálja, hogy megkérdőjelezze Trump győzelmének legitimitását, azt sugallva, hogy nem Trump nagyszerű kampánya hozta meg a sikert, hanem az oroszok aknamunkája. A kampánycsapat orosz kapcsolatainak véget nem érő boncolgatása pedig arra jó, hogy aláássa Trump politikai céljait, köztük Obama bizonyos intézkedéseinek visszafordítását. Trump tehát áldozat, semmilyen törvénytelenséget nem követett el, nem akadályozta az igazságszolgáltatást, mindössze élt alkotmányos jogával, hogy menesszen egy amúgy népszerűtlen FBI-igazgatót.
Tiszta forrásból
Bár a „mély állam” teória forrásvidéke a szélsőjobboldali Breitbart portál, s önmaga igazolására bőségesen merít az „alternatív tények” világából is, Trumpnak valóban jogában állt Comeyt meneszteni. Egyelőre az sem bizonyított, hogy átlépte azt a határt, ami már jogilag is kimerítené (azaz nemcsak a sajtó vagy a demokraták olvasatában) a hatalommal való visszaélést. Tény az is, hogy a különböző minisztériumokból, titkosszolgálati szervezetekből és egyéb kormányzati szervekből nemhogy szivárog, hanem szinte ömlik a független sajtóhoz a gyakran szigorúan titkos információ – s bár az államtitkok kiszivárogtatása bűncselekmény, Comey alatt ezeket az eseteket az FBI egyáltalán nem vizsgálta. (Eközben a demokraták tökélyre vitték azt a fajta kettős beszédet, amely elismeri Trump elektori győzelmét, viszont ugyanazzal a mondattal felhívja a figyelmet az oroszok manipulációira.) A jobboldali érvelés szerint tehát Trump azért rúgta ki Comeyt, mert az FBI nem a megfelelő ügyet vizsgálta: szaglászott az elnök orosz kapcsolatai után, de eredmény nélkül, viszont nem vizsgálta a deep state Trump-ellenes, gyakran nyilvánvalóan illegális eszközöket felhasználó obstrukcióját. Comey menesztése kapcsán így nem megalapozott az igazságszolgáltatás akadályozásának vádja sem – szól ez az érvelés.
A Comey menesztéséről és Trump orosz kapcsolatairól szóló két teljesen ellentétes beszéd a post-truth korszak kettészakadt Amerikájában párhuzamosan tud létezni anélkül, hogy akárcsak alapvető tények elismerésén is érintkezne egymással. Átjárás nincs közöttük, s mindkét oldalnak megvannak a maga politikusai, a maga sajtóorgánumai és a maga közönsége is. Trump politikai ámokfutása ellenére egy áprilisi felmérés szerint a szavazóinak 96 százaléka újra őt választaná, és a republikánusok között Comey menesztésének közel 80 százalékos a támogatottsága. Márpedig amíg ez így marad, addig csalódni fognak a Trump idő előtti bukására várók. A képviselőház és a szenátus is republikánus többségű, az ütőkártyákat ők tartják a kezükben. Tőlük függ az elnök elleni vádemelés, de ők adják a Trumpot vizsgáló két kongresszusi bizottság többségét, és ők fogják jóváhagyni az FBI-igazgató utódját is. A republikánus párt a kampány alatt még ódzkodott Trumptól, ám mára láthatóan megkötötte a maga fausti szövetségét az elnökkel: a konzervatív program előmozdításáért cserébe elfogadják és védelmezik őt. Nem véletlen, hogy Trump ígéretei közül a kongresszus csak azokat futtatja, amelyek a republikánus párt szívének is kedvesek (az Obamacare visszavonása, adócsökkentés, konzervatív alkotmánybíró kinevezése), míg például az infrastruktúra-fejlesztő csomagról szó sem esik. S amíg perdöntő bizonyíték híján a deep state narratíva a republikánus bázis körében a felszínen tartja Trumpot, és a párt esélyt lát arra, hogy programját Trumpon keresztül megvalósítsa, addig a mostani iszapbirkózás folytatódása a legvalószínűbb. Akár hosszú éveken át is.
